Döme Piroska

Website: http://www.piroska.org

E-mail: piroska@piroska.org

Magyar Nemzet 1971-72 F

LÁGEREMLÉKEK F

MOZGALMI EMLÉKEK F

HARMINC ESZTENDŐVEL EZELŐTT kezdődött el az a nemzeti egységpolitika, amely teljességében napjainkban bontakozik ki.

Amikor 1941 tavaszán kikristályosodott a KMP új programja, meg sem fordult bennem a gondolat, mi minden következik még ezután. Még hány esztendőnek és történelmi szakasznak kell elmúlnia, míg a program fő követelései megvalósulnak.

Arra sem gondoltam, hogy nem telik bele egy év és olyan népfront kovácsolódik ki, amelyben többek között a magyar szellemtörténet egyik megalapozója, Szekfű Gyula, az egykori fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endre és a kommunista Kállai Gyula is megtalálja a közös hangot a magyar nép alapvető érdekeinek védelmében. A nyilvánosság előtt és zárt ajtók mögött is folytak a viták, eszmecserék. Az eredmény: közös akciók, a Történelmi Emlékbizottság megalakulása és az 1942. március l5-i tüntetés. Szinte úgy érezhettük, a magyar nép magára talál, és forradalmi hagyományai kiirthatják a fasiszta fertőzést az ország vérkeringéséből. Nem ez történt. A nemzet jövőjét semmibe vevő kormánykörök megbénították a függetlenségi mozgalmat, hamis nemzeti illúziók keltésével és főként a kommunista mozgalom elleni támadással. A börtönök és kínzókamrák kommunistákkal, a függetlenségi mozgalom forradalmi harcosaival teltek meg. Azok, akik el tudtak menekülni a letartóztatás elől, a XX. század bujdosó magyarjai lettek. Vadásztak ránk az országban és elrejtőztünk a nagyváros emberrengetegében. Sokan évekig éltünk így, közben élesztve a tüzet, hogy valami meg maradjon a magyar nép becsületéből.

NEM SOK MARADT, ezt akkor éreztük igazán, amikor 1944 őszén az akkori magyar hatóságok kiszolgáltattak a német biztonsági szerveknek. Kiürítették a magyar börtönöket és a politikai foglyokat Németországba hurcolták.

A koncentrációs táborokban megkaptuk fogolyruhánkat, a hozzátartozó jelvényekkel együtt. Keresni kezdtük a jelet, amely megkülönböztet bennünket a más nemzetiségű foglyoktól, de nem találtuk. A ruhánk bal ujjára, a szám fölé, piros háromszög került. Ez jelezte, hogy politikai foglyok Vagyunk. A közönséges bűnözők zöld, a prostituáltak és munkakerülők fekete, a vallási szekták tagjai lila háromszöget viseltek. A „fajgyalázók” jelvénye fekete ás sárga háromszögből képzett hatágú csillag volt, míg a zsidók piros háromszögét sárga csíkkal „díszítették”. A háromszögön fekete betű jelezte a fogoly nemzetiségét. Csupán a németekén nem volt betű ás nem volt betű a miénken sem. Az első napokban azt hittük, tévedés történt.

Napokig figyeltük, fölleljük-e valakin a magyarok megkülönböztető jelzését. Mikor végre néhány foglyon megláttuk az „U” betűt, örömmel szólítottuk meg őket. Értetlenül néztek ránk. Beszédünket nem értették: ukránok voltak. Ekkor döbbentünk rá igazán, hogy a német—magyar Szövetség mese, ezzel csak altatták Horthyék a népet, az egyenrangú szövetséges meséjével takargatták a német megszállást, elgáncsolták a nemzeti ellenállást. Hiszen Hitlerék még csak csatlósnak sem tekintették Magyarországot. Mi Csupán egy német tartomány kommunistái voltunk.

GROTESZK MÓDON megteremtették a széles nemzeti egységfrontot is a nácik. A rechlini munkatáborban hónapokig egy ágyban feküdtem Schweinitzer-Sombor József feleségével. A politikai rendőrség legku1turá1tab vezetője volt Schweinitzer, a kommunista párt ellen folytatott hajsza 1egképzett szakértője. (Az Ő tanítványai vallatási módszereinek nyomait viseltem még akkor is a testemen.) A német megszállás, 1944. március 19-e után a Kállay kormány néhány tagjával és sok angol orientációjú politikussal együtt őt és feleségét Is letartóztatták, majd deportálták.

Barakkunkban mi ketten lettünk az ápolók. Feladatunk az volt, hogy mindennap végig- járjuk a szobákat, a betegeket elkísérjük az ambulanciára, ápolásukról gondoskodjunk. Az egyik szobában főleg orosz és ukrán asszonyok laktak. Mikor először mentünk be hozzájuk, bizony ellenségesen méregettek bennünket. A táborok nemzetközi nyelvén tisztázni akartuk, hogy nem vagyunk németek, magyarok vagyunk. A hangulat talán még gyűlölködőbb lett. Sokan olyan területről kerültek a német fogságba, amelyeket magyar csapatok szálltak meg. S mi ott álltunk, majd kétezer, kilométerre Magyarországtól, kiéheztetve, rongyosan, két magyar nő: az egyik annak az embernek a felesége, aki évekig köröztette a másikat, a kommunistát. Körülöttünk hasonló sorsú, rongyokba bugyolált társaink, és felelősségre vonnak bennünket azokért a magyarokért, akik feldúlták otthonaikat, akik előkészítették a terepet „szövetségeseiknek”, a fekete köpenyes, halálfejes náci légióknak. Már nem emlékszem, hogyan oldottuk fel végül ezt az iszonyatos hangulatot. Szerencsére Olyan asszonyok is voltak ott, akik tudták, hogy magyar internacionalisták is harcoltak orosz földön a nagy forradalom idején. S a Magyar Tanácsköztársaságról is hallottak valamit. A végén befogadtak bennünket és a szívükbe zártak. Ezt már csak magunknak köszönhettük: egyik társukat ápoltuk gondosan, szeretettel.

A NACIONALISTA GYŰLŐLETET a német fasiszták a táborokban is élesztették, fel- használták. Közép-Európa és a Duna-medence sokféle régi ellentéte itt is kísértett. Egy reggel például arra ébredtem, hogy féltve őrzött fejkendőm, egyetlen ékességem eltűnt, valaki ellopta. Szobatársaim tudták, mit jelentett nekem az a kis ruhadarab. Éppen ezért nagy diadallal és izgalommal hozták később a hírt, hogy a barakkba érkezett új lakók egyikének fején látták. Rohantam a jelzett szobába ás a nő fejéről lerántottam a kendőt. Az új lakók egy másik letiport nép leányai voltak. Pillanatok alatt körülfogtak és soviniszta jelszavak között majdnem verekedés lett a dologból.

Néhány nap múlva elterjedt a hír, hogy a tábort kiürítik és nyugatra hajtanak bennünket. Figyelmeztettek, hogy a menetben nagyon vigyázzak, mert az asszonyok az úton meg akarják bosszulni, hogy a kendőmet — amelyet Ők kenyérért vettek valakitől — erőszakkal visszaszereztem. Az igazi ok azonban a mérhetetlen nemzeti gyűlölet volt, amelyet még közös sorsunk som tudott csökkenteni.

MEGSZÖKTÜNK A MENETBŐL. Velünk tartottak a lengyelek, oroszok, szlovákok. kárpátaljaiak és ez a csoport — 25-30-an lehettünk — jelentette ellenpólusát a nacionalista gyűlölködésnek. Összeforrott testvéri barátságban éltünk 1945. május 8-ig. Ekkor ki-ki elindult hazafelé.

Mi piros-fehér-zöld kokárdát készítettünk és ezt tűztük szánalmas öltözékünkre. Az öt magyar közül ketten voltunk kommunisták. Észak-Németországon, Lengyelországon és Csehszlovákján keresztül vezetett utunk. Valahol az országúton hasonló jelvényű nők és férfiak közeledtek, integetve felénk. Mi is nagyon megörültünk. De az ováció csak rövid ideig tartott: olaszok voltak. Sajnálkozva tárták szét a karjukat, és mi öten ismét magunkra maradva sodródtunk a hazafelé Igyekvő harminchárom náció kavargásában.

MAGYAR KATONÁKKAL találkoztunk az egyik állomáson, az új magyar demokratikus hadsereg tagjaival. A szovjet csapatokkal együtt harcoltak és most szabadságra igyekeztek haza. Izgatottan faggattuk őket: mi újság otthon? Mi történt azóta, hogy minket elhurcoltak? S legalább az utolsó időben mozdult-e a nép? A nemzeti függetlenségi mozgalom áttörte-e szűk kereteit? Létrejött-e végre az igazi nemzeti egység? S a fegyveres felkelés, amelyre készültünk?

Alig hét hónap telt el azóta, mióta elhurcoltak bennünket, mégis úgy éreztük — és jogosan éreztük úgy —‚ hogy évszázadok múlva tértünk ismét haza. Új országot találtunk. Az épületek romokban hevertek ugyan, de az emberek különös lázban égtek, az élet újjáteremtésének lázában. Baráti kezek segítettek és mi telve voltunk reménnyel.

Sok év telt el azóta. A párt népfrontpolitikája egyenes folytatása a 30 éve elindított mozgalomnak. S mi, magyarok nem vagyunk többé egyedül.

— Ez Petőfi! Itt az évszám az arckép alatt: 1848 — felelt a megszólított, nyugalmat erőltetett az arcára, és továbbsietett. A rendőrséggel a legbátrabbak sem szívesen kerültek kapcsolatba. Ez a jelenet ugyanis 1942—43-ban játszódott le elég sűrűn, a pesti utcákon, s a rövid párbeszéd kezdeményezője — talán mondani sem kell — a politikai rendőrség detektívje volt.

1942. március 3-án jelent meg a Történelmi Emlékbizottság közleménye, amelyben bejelentették a Petőfi-jelvény kibocsátását:

A Magyar Történelmi Emlékbizottság a Függetlenségi Mozgalom legális szerve volt, cselekvésre kész és cselekvésre képes megtestesülése a társadalom különböző — a Népfrontnál szélesebb — rétegeiből kiinduló törekvésnek, hogy Magyarország olyan politikára térjen át, amely saját érdekeinek valóban megfelel.

A bizottság formálisan csak 1942 februárjában alakult meg, de már 1941 első felében is folyt a párbeszéd. a vita a nézetek közelítésére és egyeztetésére; „négy-öt magyar összehajolt” szervezetekben, szerkesztőségekben és kávéházi asztalok mellett.

A Petőfi-jelvény megteremtésének gondolata is kávéházi asztal mellett született. Az Oktogon téren — a mai November 7. téren — a Kovács kávéház felső termében szokott összejönni néhány író, újságíró, művész. fiatal értelmiségi. Itt tárgyaltak, vitatkoztak. Keresték a formákat, amelyekkel elősegíthetnék a nemzeti eszmékhez és a történelmi hagyományokhoz hű társadalom megmozdulását.

Az egyik ilyen összejövetelen, többek között Földes Ferenc. Hont Ferenc, Mihályfi Ernő és Ortutay Gyula ült a kávéházi asztal mellett. A forró hangulatú eszmecserén született meg a gondolat: Petőfi-jelvényt kellene készíteni.

Petőfiben minden pozitív erő megtalálhatta a maga forrását, kifejezhette céljait és eszmevilágát. Jómagam — mi, nők, semmit sem tudunk a szubjektív élményektől elvonatkoztatni — hatéves koromban, a Tanácsköztársaság idején tanultam meg első forradalmi verseit. S érettségire majdnem száz Petőfi-verset tudtam fejből. Amikor 1931— 1932-ben a marxizmus ABC-jét tanultam, Fejtő Ferenctől hallottam: Petőfi hagyatékában egy feljegyzést találtak, s eszerint ő olvasta a Kommunista Kiáltványt és teljesen egyetértett vele. Nem ellenőriztem, volt-e valóban ilyen kutatási eredmény. de Petőfi gondolatvilága, költészete valószínűsítette, hogy közel jutott a kommunista eszmékhez is. Így ót és az ő képét ábrázoló jelvényt a munkásosztály tagjai. a kommunisták is úgy tűzhették mellükre, hogy ez az elveiket fejezte ki. Petőfit ekkor már a hivatalos Magyarország is magáénak vallotta, mint hazafias költőt tanították az iskolában, bár olykor meghamisítva. Mindenesetre nem tagadhatták meg a terjesztés jogát egy Petőfit ábrázoló jelvénytől.

De Petőfit a sokféle nemzetiség is követhette, hiszen Petrovicsnak született. A magyar hazafiságot egyesítette a világszabadság eszméivel, a német önkényuralom elleni harcot az ország demokratizálásának követelésével.

A Vigadóban megtartott Petőfi-est be is bizonyította, mennyire természetes volt, hogy a jelvénynek Petőfit kell ábrázolnia. Ezen az estén a földszint és a karzat szinte eggyé forrt. Petőfi élő ereje olyan eszmévé alakult itt, amely képes magával ragadni a tömegeket.

Mihályfi Ernő azonnal felkerekedett, és Földessel együtt felment a Független Magyarország szerkesztőségébe. Innen felhívta Pátzay Pál szobrászművészt, és tájékoztatta a délutáni megállapodásról, majd megkérdezte, van-e készen Petőfi-plakettje? Pátzay azt felelte, hogy nincs, de ha a mozgalomnak erre van szüksége, másnapra elkészíti. Így is történt. Másnap Földes Ferenc elment a mester Villám utca 26. szám alatti műtermébe és boldogan hozta el az eredeti gipszmintát. Az első jelvényeket egy VII. kerületi kisiparos készítette el, majd később az Állami Pénzverőben is sikerült segítőkre találniuk. S néhány nap alatt harmincezer példányban elkészítették a jelvényt.

Megszületett tehát a Petőfi jelvény, amelynek története szorosan fonódik össze a Történelmi Emlékbizottság és a Függetlenségi Mozgalom történetével.

Az 1942. március 15-i koszorúzás és tüntetésen majd minden részvevő ruháján ott díszelgett. S a pesti utcán egyre több járókelő mellén láthattuk. A tüntetésre készülve a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták nagy propagandát fejtettek ki a Petőfi-jelvény viseléséért.

A március 15-i tüntetést szétverte a rendőrség, de a Petőfi-jelvényt továbbra is viselték azok, akik független, szabad Magyarországot akartak és vállalták a mindennapossá vált zaklatást Is.

Salamon Ferenc, fiatal költő Március kiált című verséhen így ír:

A vers csak az SZDP-titkárság archív anyagában maradt fenn, mert közlését a cenzúra megtiltotta.

A Függetlenségi Mozgalom szervezése és fejlesztése közben tapasztalhattuk, hányféle módon igyekszenek a reakciós erők bomlasztani. Jobbról, balról támadták a mozgalmat éket akartak verni a különböző társadalmi és pártállásúak közé. Az újonnan megalakult Kállay-kormány nemcsak a külpolitikában, de a belpolitikában is sikeresen „járta a Kállay-kettőst”, -A jobb- és baloldali ellenzéket a saját politikájának támogatására igyekezett megnyerni. A kommunista párt által hirdetett nemzeti egység helyett a Kállay-kormány olyan nemzeti egységet akart teremteni, amely szentesíti a tengelyhatalmakkal való szövetséget. nem akadályozza, de segíti a magyar hadsereg felhasználását Hitlerék háborújában. A kommunisták azt követelték: „Egy katonát sem Hitlernek.” Kállay, hogy kifogja a szelet a vitorlából, mint a „függetlenség”, a „magyar nemzeti öncélok” élharcosa lépett fel. A „mi háborúnkról”, a „magyarság külön háborújáról” beszélt. Ennek jegyében küldte frontra a 2. magyar hadsereget, amelynek sorsát nagyon jól ismeri az utókor. A demagóg szólamokat terrorintézkedésekkel kapcsolták össze. Hajsza indult a március 15-i tüntetés részvevői ellen.

Letartóztatták a Történelmi Emlékbizottság vezetőit. A cenzúra meggátolta, hogy a sajtó foglakkozzon a függetlenségi gondolattal A rendőrség már április folyamán nagyarányú nyomozást indított a kommunista párt ellen. Egymás után tartóztatták le a rendőri nyilvántartásban szereplő kommunistagyanús embereket. A baloldali szociáldemokrata és szakszervezeti vezetőket büntetőszázadokba hívták be.

Mindez nem akadályozta meg az ország sorsáért aggódó szocialistákat és kommunistákat, hogy május elsejét a függetlenségi mozgalom érdekében készítsék elő. S bár a Petőfi-jelvény viselőit állandóan zaklatták, a Petőfi-jelvény felhasználását tervezték. Az illegális Szabad Nép arra szólította fel a magyar munkásosztályt, hogy más országokhoz hasonlóan „a háborúellenes, fasizmusellenes, független, szabad, demokratikus Magyarországért kibontakozó front jegyében” ünnepelje meg a munkásság ünnepét. „Egy katonát sem Hitlernek! Békét! Kenyeret!” — szólt a felhívás.

Úgy terveztük, hogy május elsején a Petőfi-jelvényt ki tűzve, néma tüntetést rendezünk a Nagykörúton. Ekkor már — rendőrségi utasításra — a Szociáldemokrata Párt vezetősége figyelte és üldözte azokat, akik a függetlenségi gondolatot hirdették a pártszervezetekben. Abban az időben a Szociáldemokrata Párt VI. kerületi szervezetében erős kommunista frakció működött. A kommunista vezetőkhöz tartozott itt többek között Goldmann György és Kádár János is. Mi is készültünk a május elsejei tüntetésre. A mozgósítás azonban nem folyhatott nyíltan, csak szájról szájra járt: „Legyetek a Teréz körút páros oldalán, az Andrássy út és a Szondi utca között.”

A tüntetés előkészítésében, és általában a széles nemzeti frontért folytatott munkálkodásban nemcsak a jobboldali szociáldemokraták, hanem más baloldali csoportok, úgynevezett frakciók is gátolták a kommunistákat. A fő vád az volt, hogy lemondtak az internacionalizmus gondolatáról. „A munkásság nem vonulhat nemzeti színű zászlók alatt.”

A május elsejei néma sétára mindezek ellenére sokan eljöttek. Munkások, értelmiségiek. Ott sétáltak a Nagykörúton. Mellükön a Petőfi-jelvény. Ez különböztette meg őket a járókelőktől. A tömegben elvegyült spiclik és titkosrendőrök miatt a néma sétát nem bírtuk hangos háborúellenes tüntetéssé változtatni. Egyedül a Petőfi jelvény beszélt önmagáért.

Az elkövetkező időkben a letartóztatások tömegessé váltak. A Petőfi-jelvény már csak itt-ott tűnt fel az utcákon: a terror a jelvényt is üldözte. Sokan már csak a fiókok mélyén őrizgették.

A jelvény eredeti gipsz-plakettjét Mihályfi Ernő őrizte, rejtegette, s az — csodával határos módon — az ostromot is átvészelte,

Mikor a felszabadulás után újjáalakult a Történelmi Emlékbizottság, a főtitkár Mihályfi Ernő lett. Az emlékbizottság készítette elő és bonyolította le 1848 centenáriumának meg ünneplését. A Petőfi-jelvény ismét aktuálissá vált. Gádor István műtermében elkészült a gipsz-plakett terrakotta másolata is. S 1948. március l5-én a nagy ünnepségeken ott fényeskedett ismét a részvevők ruháin.

Az Állami Pénzverő KISZ szervezete legutóbb a felszabadulás huszonötödik évfordulójára ajánlotta fel a jelvény sokszorosítását.

Úgy gondolom, a Petőfi-jelvény több mint egyszerű emlékeztető Petőfire. Maga a jelvény is történelmi ereklye.

Ezekkel a szavakkal fejezte be: „Értsük meg egymást” című cikkét dr. Földes Ferenc, a Népszava 1941. augusztus 17-i számában.

A cikket annak a vitának keretében írta, amely már tulajdonképpen az év eléje óta folyt a magyar sajtóban. A Független Magyarország, a Magyar Nemzet, a Népszava, a Szabad Szó, az Újság és még néhány radikális-liberális lap hasábjain keresték a közös platformot az ország sorsáért aggódó magyarok. A vitát, vagy inkább a független, magyar politikát követelő törekvéseket a fasiszta, jobboldali lapok gyalázkodása, mocskolódása kísérte.

A polémia a magyar függetlenség és a nemzeti összefogás problémáival foglalkozott. Kezdeményezője és motorja a kommunista párt volt, amely így teremtett nyilvános fórumot politikája megismertetésére, a nemzeti függetlenségi harc ideológiai előkészítésére. A párt sajtó és propaganda bizottságát ebben az időben Földes Ferenc, Kállai Gyula. és Mód Aladár alkották. Ők teremtették meg a kapcsolatokat az előbb említett lapoknál dolgozó haladó írókkal, újságírókkal. Ők maguk is – a többi akkor már kommunista újságíróval együtt – aktív résztvevői voltak a vitának, mint a Népszava munkatársai. (Természetesen ők nem léphettek fel, mint kommunisták.)

Ma szinte elképzelhetetlenek, azok a körülmények, amelyek között a kommunista párt akkor működött. A Horthy-rendszerről ma is meg-megújuló illúziók élnek. Sokan vannak még, akik nem látják Horthyék felelősségét abban‚ hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósaként került ki a II. világháborúból, és ilyen minőségben ülhetett csak le a béketárgyalások asztalához.

1941. szeptember elsején az illegális kommunista párt központi bizottsága sokszorosított körlevelet adott ki és juttatott el aktív és vezető politikusokhoz, szervezetekhez. Ebben a körlevélben többek között a következőket írják: „A világpolitikai helyzet és a háborús erőviszonyok alakulása a német imperializmus vereségét bizonyossá teszi. Magyarország, mint a hódító német imperializmus szövetségese, újabb, az elsőnél sokkal súlyosabb Trianon elébe nézhet, amelyben annál biztosabban felosztják az országot a környező kapitalista országok, minél inkább legyöngül Magyarország a Szovjetunió elleni háborúban.

Az osztálykorlátokon és politikai előítéleteken azonban csak kevesen tudtak felülemelkedni. Parlamentarizmus, többpárt-rendszer, munkásszervezetek és a tengelyhatalmak „egyenrangú” szövetségese. Megannyi illúzió, amely csak azt a célt szolgálta, hogy megbénítsa a nemzet ellenálló erejét, egészséges életösztönét. Az illúziókeltés ugyanakkor a kommunisták elleni rágalomhadjárattal és kegyetlen terrorral párosult. Így akarták megfojtani az országnak azt az eleven hatóanyagát, amely az egészséges életösztönt élesztgette és illúziók kergetése helyett az egész nemzet érdekeinek megfelelő politika kialakításán fáradozott.

A sajtóvita során felszínre kerültek mindazok a problémák, amelyek a magyar társadalmat át- és átitatták. Az osztály- és nézetbeli különbségek még azokat is szétválasztották, akik egyébként felismerték, hogy Magyarországra a legnagyobb veszedelmet a német szövetség, a hitleri politika kritikátlan kiszolgálása jelenti. Éppen ezért különösen a párt szorgalmazta, hogy a különböző nézetek és ellentétek tisztázódjanak, széles nyilvánosságot kapjanak. S ne csak hivatásos újságírók, politikusok mondják cl véleményüket, hanem munkások, parasztok és polgárok is hozzászóljanak.

Most, hogy ismét átnéztem az 1941-es magyar újságokat, úgy találtam, hogy Földes Ferenc fenti cikke fejezte, ki legtömörebben azt a politikai elgondolást, amely létrehozta a függetlenségi mozgalmat és a Történelmi Emlékbizottságot.

A német-szovjet háborúval és Magyarország hadüzenetével természetesen új helyzet keletkezett és ez a nézetek egyeztetésénél is éreztette hatását. A Szabad Szó 1941. július 27-i számában egy erősen vitatható cikk jelent meg. Szerzője kijelentette, hogy az új helyzetben kizártnak tartja a városi középrétegekkel, a kispolgársággal való együttműködést. A munkásság és szegényparasztság egysége a legnagyobb politikai erő Magyarországon. Szerinte — nem helyénvaló a „pillanatnyi politikai szituáció” kedvéért ennek programját egy nagyobb egység keretébe illeszteni.

Földes így reagál: „A ’pillanatnyi politikai szituáció’ önkényes meghatározás...” „Nem tudjuk, a pillanat meddig tart. A pillanat helyett mondjunk csak jelent, és ne akarjuk a jelen feladatait elodázni azzal, hogy a jelent pillanatnyinak tartjuk...“

A vita során természetesen Kállai Gyula, Mód Aladár és mások is a párt álláspontját fejtették ki sokoldalúan. S más oldalról is egyre közelítettek egymáshoz a nézetek. Folyt az ideológiai és szervezési előkészítés. Közismert akciók sora vezetett a függetlenségi mozgalom fejlődéséhez. A konkrét cselekvésre ösztönző írások közül a „Toborzó” című cikk, amely a Magyar Nemzet szeptember 28-i számában jelent meg, keltette a legnagyobb visszhangot. S egyben a kormány közbelépését is kiváltotta. A cikk után Ullein-Reviczky Antal sajtófőnök nyilvánosan megrótta a Magyar Nemzet szerkesztőségét, és hasonló esetre betiltását is kilátásba helyezte.

Mint előbb említettem, abban, hogy a szavak testet öltöttek s a konkrét cselekvésre is sor kerül,. a sajtóvita minden résztvevőjének nagy szerepe volt. S mégis elsősorban Földes szavait idéztem. Erre nemcsak írásainak tömörsége inspirált, hanem az a gondolat, hogy illő az évfordulón megemlékezni azokról is, akik nem érhették meg céljaik megvalósítását. Földes cikkeit olvasva ismételten rádöbbentem arra az igazságra, hogy milyen kevéssé értékeli az ember kortársait. Rádöbbentem arra, hogy az ő személyében milyen kvalitású szellemet vesztett el a magyar munkásmozgalom és a magyar társadalom.

Lelkiismeretfurdalásom személyes jellegű is. Nemcsak a tehetségét nem értékeltem eléggé. Utolsó találkozásunkkor őt magát sem ismertem meg. 1942. tavaszán az erősödő függetlenségi mozgalom gyengítésére az ismert munkásmozgalmi személyiségeket büntetőszázadokba sorozták be. Ezen a tavaszon a szentendrei országúton mentem. Férjemet akartam meglátogatni. Velem szemben két férfi jött. Egy keretlegény kísérte őket. Mindketten nagy örömmel üdvözöltek, s néhány szót is váltottunk. Az egyik férfire jól emlékeztem a textilszakszervezetben, kirándulásokon. gyűléseken találkoztunk. A másikról is tudtam, hogy jól ismerem, de hogy honnan?... Rövidzárlat keletkezett a fejemben. S csak néhány hét múlva, mikor barátnőmhöz, Verához mentem látogatóba, láttam meg férje fényképét. Akkor döbbentem rá, hogy a férfi ott az országúton Földes Feri volt.

Az utolsó hírt a nagy voronyezsi vereség után hallottam róla. Lábon maradt bajtársai elindultak a menekülő sereggel hazafelé. Ő a bátyámmal együtt már nem volt képes felállni a földről, és ott maradt egy Gorkij nevű kis faluban.

A Történelmi Emlékbizottság megalakulásában neki is nagy része volt. A történelem bebizonyította, hogy szavaiban: „Szabad-e nekünk eleve lemondanunk olyan rétegekről, sőt egyénekről, akik a közös harcban mellénk állnak, és további harcainkban is kitartanak majd mellettünk?” — mennyi maradandó igazság sűrűsödött. Sokan vannak ma is a közéletben, a szocialista Magyarországon, akik harminc évvel ezelőtt kötöttek szövetséget az elnyomott, dolgozó osztályokkal.” A közös harcban mellénk álltak, és további harcunkban is kitartottak mellettünk, bár társadalmi helyzetük, sőt világnézetük is különbözött a munkásosztály gondolkodásmódjától.

Október hatodika l849 óta Magyarországon a szabadságharc mártírjainak, Batthyány Lajosnak és a tizenhárom aradi vértanúnak emlékét idézte, a magyar függetlenség és szabadság eltiprásának gyászos mementójaként szerepelt. 1941-ben ez az évforduló is új tartalmat kapott. Harminc évvel ezelőtt október hatodikán zajlott le az erősödő, formálódó, új függetlenségi mozgalom első nyílt akciója. S így e nap, a mártírok emléknapjából a magyar nemzeti összefogás első jeladásává szélesült.

1941. október hatodikán az esti órákban fiatalok, ifjúmunkások és diákok, fiúk és lányok gyülekeztek a Hold utca és Báthory utca kereszteződéséhez vezető utcákban. Az utcakereszteződés itt térré szélesül, és közepén szerény emlékmű emelkedik. Üveg mögött piros láng. Ez a Batthyány örökmécses, Ezen a helyen végezték ki gróf Batthyány Lajost, az első magyar kormány miniszterelnökét. A forradalom előtt a főrendiházban az ellenzék vezére volt, előbb Széchenyi, majd Kossuth buzgó híve lett. 1848-ban ő alakította meg az első felelős magyar kormányt. 1848. szeptember 11-én mondott le. A forradalom leverése után Windischgraetz letartóztatta, Haynau kötél általi halálra ítélte, épp úgy, mint az aradi tizenhármat. Batthyány azonban börtönében egy becsempészett tőrrel súlyosan megsebezte a nyakát. Ezért golyóval végeztek vele. Kivégzésének helyén 1926-ban emelték az örökmécsest. A környező utcákban gyülekező fiatal tüntetők — két-háromszázan lehettek — adott jelre a piros lángocska köré sereglettek. A magyar szabadságot ás függetlenséget éltették, és koszorút helyeztek az oszlop talapzatára. A koszorú piros virágokból készült, rajta nemzetiszínű szalag. A felirat: „A MAGYAR SZABADSÁGÉRT — A MAGYAR 1FJlJSÁGÉRT!”

Rövid néma tisztelgés, és utána az összesereglett fiatalság szétszéledt. A helyszínre „kiszálló” rendőrök már csak a koszorút vehették őrizetbe.

Így zajlott le az az első akció, amely a hónapok óta tartó eszmecsere után megindította a függetlenségi mozgalom háborúellenes megmozdulásainak sorát.

Ságvári Endre kapta a feladatot a párttól. hogy a magyar fiatalok antifasiszta tüntetését megszervezze. Természetes is, hogy az ifjúság indította el a szavak tettekké váltásának sorozatát, hiszen a legdinamikusabb erőt mindig is az ifjúság képviselte. Ez annál is könnyebben ment, mert a Szociáldemokrata Párt Országos Ifjúsági Bizottságában és legtöbb kerületi szervezetében a kommunista fiataloknak sikerült megszerezniük a vezetést. Kulich Gyulát az OIB előző titkárát 1941-ben ítélték nyolcévi fegyházra.

Az október hatodiki tüntetés fő szervezője tehát a szocialista ifjúság volt. S fő bázisa a legális ifjúsági szervezetek. Szervezése mégsem különbözött sokban azoktól az ucai tüntetésektől, amelyeket a harmincas években szervezett a kommunista párt.

Ezek a régebbi tüntetések úgynevezett „szájpropagandával” alakultak. Megadott helyen egy bizonyos körzeten belül sétálgató fiatalok jelre szaladtak össze. A fiúk kezében mérnöki rajzok részére készült dobozok. A lányok luftballonnal sétáltak. Mikor a tüntetés elkezdődött, a dobozokból transzparensek kerültek elő, rajtuk az éppen aktuális politikai jelszavak. Mikor a hangosan tüntetőket a rendőrök megtámadták, a transzparensek a luftballonokra kötve már magasan szálltak a város felett.

Sok vita volt arról, hogy az üldözött kommunistáknak helyes-e ilyen tüntetéseket rendezni? Hiszen egy-egy ilyen tüntetés áldozatokat is követelt. Egyeseket a 1egnagyobb szervezettség ellenére letartóztatott a rendőrség. S így egyre többen kerültek a kommunisták, vagy legalábbis a kommunistagyanúsak rendszeresen vezetett listájára. Igaz, a tüntetések tömeghatását nehéz volt lemérni, de egy-egy ilyen megmozdulás megmutatta, hogy mégsem olyan nagy a „nemzeti egység” a fasiszta kormánypolitika mögött. S a tüntetések arra is alkalmasak voltak, hogy sokan bátor harcosokká nevelődjenek.

Az 1941. október hatodiki akció sok részvevője is ilyen régebbi tüntetéseken tanulta meg a forradalmi cselekvés jelentőségét. Annak tudatában indult az emlékmécseshez, hogy ilyen kiállásért bebörtönzés, megkínoztatás is lehet a része. De azt is tudniuk kellett, hogy ha nem indul el az első kavics akkor a magyar ellenállási mozgalom lavinája sem zúdulhat alá.

A Batthyány örökmécsesnél rendezett tüntetést a párt valóban az első kavicsnak szánta és bár nem ezrek tüntetése volt, csupán halk koppanás hallatszott, mégis barát és ellenség azonnal felismerte, hogy valami megkezdődött. Az eddigi szavak testet öltenek.

A megemlékezésnek váratlan sajtóvisszhangja támadt. Már a másnapi lapok közölték a hírt. A Magyar Nemzet két napon keresztül méltatta a megnyilvánulás jelentőségét. Lelkesen írt az ifjúság érzelmeinek és szabadságszeretetének spontán történt megnyilvánulásáról. Különösen kiemelte, hogy nem zárt rendekben felvonuló tömeg gyülekezett tisztelegni a magyar szabadság vértanúinak.

A Népszava 1941. október 12-én „Az ifjúsági egység és október hatodika” című cikkében elemezte a koszorúzási akciót. Az október hatodiki ifjúmunkás—diák közös meg nyilvánulást az ifjúsági egység kérdéséről indult vita első komoly szintézisének nevezte. Örömmel üdvözölték, hogy az ifjúság kiállt — „mint a kémény” — a szabadság kivívásáért, mert ez volt az első alkalom, hogy a munkásifjúság és a tanulóifjúság kezet foghatott.

S bár a parasztfiatalok természetesen nem lehettek jelen, a tüntetők „lelkében ott élt az a tudat, hogy a parasztifjúság szemmel kíséri e találkozást, és együtt érez a munkás- és tanulóifjúsággal a legszentebb eszme: a szabadságeszme kérdésében”.

Megszólalt a nyilas sajtó is és félreverte a harangokat. A Magyarság 1941. október 9-i számában „Vörös színű. Független. Magyarország mozgalomról beszélt, és minden ilyenfajta megmozdulást hazaárulásnak bélyegzett.

A szélsőjobboldal szitkozódása még a baráti elismerő szavaknál is jobban mutatta, hogy az elhajított kavics célba talált. A magyar munkás mozgalom, a magyar munkásosztály rátalált arra az útra, hogy betöltse történelmi hivatását, és maga mellé állítsa az ország haladó erőit. Megmutatta, hogy azok a bátor fiatalok, akik a „Magyar Szabadság” piros virágú és nemzetiszínű szalaggal díszített koszorúját letették az örökmécses alá, mintha riadót fújtak volna, és az elaltatott, elbódított nemzeti öntudatot felrázták tespedtségéből. Új életre keltették a vértanúk bátor szellemét.

Már előbb említettem, hogy a tüntetés szervezésére Ságvári Endre kapott megbízást. Ma már az ő neve is a magyar szabadság mártírjainak bosszú listáján szerepel. Harminc évvel ezelőtt bátor, dinamikus egyéniség, lobogó lelkesedésű, magával ragadó személyiség volt. A fiatal jogászról már oly sok megemlékezést olvashattunk, hogy csak nehezen találom a szavakat, amellyel gazdagíthatnám a róla alkotott képet.

1937-ben ő szervezte meg és vezette azt a támadást, amelyet kommunista és szocialista fiatalok indítottak a Tompa utcában levő nyilaskeresztes párt helyiségben levő gyűlés ellen. Ekkor nyolc hónapi börtönre ítélték és megfosztották a Városházán betöltött tisztviselői állásától.

A függetlenségi mozgalom előkészítésében és fejlesztésében az október hatodiki tüntetésen kívül is fontos szerepe volt. Elsősorban a fiatalok mozgósításának finom tapintatú szakértőjeként ismerték.

Az 1942 tavaszán elkezdett, módszeresen terjedő letartóztatások elől neki is sikerült elmenekülnie. Ellene is országos körözést adtak ki.

Fényképe minden rendőrhatóság kezében ott volt, de 1944. július 27-éig nem akadtak nyomára. Ezek a fényképek ma is megvannak, és a magyar közvélemény szemüveges fiatalember képét őrzi emlékezetében. Élete utolsó éveiben már egészen más volt az arca. Sokszor gondolok arra, milyen nagy kár, hogy a már férfivá érett Ságvári Endre arcképe nem maradt meg az utókor számára. Ekkor vonásai markánsak voltak. Bajuszt növesztett, és gyakran szemüvegét is szemre helyezhető lencsével pótolta.

Ügy tudom, hogy mikor 1944. július 27-én szerencsétlen véletlen folytán a rendőrkopók a nyomába szegődtek, tulajdonképpen még nem tudták, ki is az a vezető kommunisták közül, akire ráakadtak.

1942 őszétől kisebb megszakításokkal egészen haláláig dolgoztunk együtt, illetve ő volt az úgynevezett felső kapcsolatom. Ez annyit jelentett,. hogy ő volt az összekötőkapocs a kommunista párt központi vezetősége és köztem. A párt, mintegy láthatatlan védőburokkal körülvette szervezeteit. Gyakori találkozásaink utcán, kisvendéglőkben, cukrászdákban voltak. Találkozásainkon a kommunista szervezetek építése, fejlesztése, a politikai helyzet elemzése közben, fő témánk a nemzeti ellenállási mozgalom felfegyverzése volt. 1944. március 19-e, a német megszállás után, már mindnyájan fegyvert viseltünk, hogyha, rajtunk ütnének, védekezni tudjunk.

Egyik pártcsoportunk felfedezte, hogy a Hűvösvölgyben. közel‚ a nevezetessé vált Nagy-féle cukrászdához német fegyverraktár van. Endri, ez maradt a közkedvelt neve, ezt akarta megnézni. Felkutatni és ismerni akartunk minden helyet, ahonnan adandó alkalommal fegyvert tudunk szerezni. Azt nem tudom, hogy a fegyverraktár környékét megnézték-e, hogy a szemle előtt vagy után ültek-e be a cukrászdába, megbeszélni a teendőket. Csak azt tudom, hogy a már korábban nyomába szegődött csendőrnyomozók ott törtek rá a cukrászda asztala mellett. Ságvári vívóbajnok is volt, jó sportoló. A reflexei is kiválóan működtek. Azonnal revolvert rántott és tüzelt. A váratlan támadástól megzavarodott nyomozók között egérutat is nyert, de az ajtóban elgáncsolták. Ekkor már többet leterített támadói közül. A még lábon levők sorozatot eresztettek a földön fekvő testébe.

Így a Csillaghegyen működő csendőrkülönítményhez már csak átlyuggatott tetemét szállíthatták be.

Pénteken, november 26-án búcsúztatták el Galgóczi Piroskát.

Kapcsolatunk a második világháború kezdetén alakult és fonódott össze egész életünkre. A hatodik kerületi szociáldemokrata párt szervezetében ismerkedtünk meg. Hamar kiderült, hogy Piroska — Piának becéztük — nemcsak művelt, okos, szellemes ember, hanem olyan valaki, akire a kommunista párt is bátran rábízhatja az illegális munka minden veszélyét és nehézségét. Ebben az időben a párt, a magyar függetlenségi mozgalmat erősítette, alakította. Ehhez a munkához szervezeteit is erősítenie kellett. 1942 januárjában megjelent a Szabad Nép első száma. Szigorú utasítás volt, hogy a felső pártszervek előzetes engedélye nélkül nem mutathatjuk meg azoknak sem, akikben egyébként megbíztunk,

Ez a Szabad Nép felejthetetlen volt a kettőnk kapcsolatában. A lakásomon olvasta végig az újságot. Ő, aki nem bírta elviselni a dagályos érzelmességet, az álromantikus frázisokat, szinte könnyekig meghatva olvasta a politikai elgondolásokat, a cikkeket: a munkásság mozgalmi egységének megteremtéséről, a parasztsággal és polgársággal való összefogásról, az antifasiszta világkoalícióról és a kommunista párt erősítéséről.

Állandó beszédtémánk ebben az időben természetesen az elvek gyakorlati megvalósítása és a párt politikájának propagálása volt.

Amikor a függetlenségi mozgalommal kapcsolatos nagy letartóztatások voltak ás Pia is a körözöttek listájára került, ismét együtt dolgoztunk. Új szervezeteket építettünk, új embereket kutattunk fel.

A Szabad Nép első számában volt egy cikk, amely a párt erősítésével, építésével foglalkozott. Befejező része arról szólt, hogy a párt tagjainak akkor is meg kell állniuk a helyüket, amikor a rendőrség kezébe kerülnek: „Semmilyen kínzás nem mentség a pártárulásra! A mai idők hősöket kívánnak és a KMP hősökkel fog példát adni népének, osztályának a helytállásban és a harcban.”

S Galgóczi Piroska helytállt. A Thököly úton volt a találkozónk. A konspirációs szabályok szigorú pontosságot követelnek és a találkákon — amelyek a pártszervezetek összekötő szálai voltak — tíz percnél tovább nem várhattunk egymásra.

Egy alkalommal végigmentem a kijelölt útvonalon, és sehol senki. Húsz percig bolyongtam a környéken, mert nem akartam hinni, hogy valami baja eshetett. Ekkor már napok óta kínozták a defenzív osztályon. Nem voltak képesek megtörni.

1945-ben hazajöttem, és dolgozni kezdtem, Piroskáról semmi hírünk nem volt. Egyszer csak egy kis papírcédulát tesznek az asztalomra. Belgiumból hozták, nekem küldték. Rajta Pia szálkás betűi és néhány ironikus, humoros mondat jelezte, hogy ő a régi, és főleg, hogy él.

A cédulát ma is őrzöm. Többször veszítettük el egymást. Most végleg elment. Soha nem lett hűtlen önmagához.

Sötétek voltak a temetők 1941. november elsején este. Ez volt az első alkalom, amikor a budapestiek nem gyújthattak gyertyát halottaik sírjain, mert az ország háborút viselt, nem éghettek fények a főváros utcáin.

A sírokra virágok és koszorúk kerültek. S különösen a Kerepesi úti temetőben tolongott a nép. Ide áramlott az a tömeg is, amely nemcsak saját halottainak sírját kereste fel, hanem a nemzet nagy halottainak síremlékeinél is tisztelegni akart,

Ünnepségek zajlottak le Ady, Deák és mások sírjainál, de Kossuth és Táncsics síremlékeinek megkoszorúzása méreteiben és politikai jelentőségében kiemelkedett az összes többi megemlékezés közül.

A kegyeletes zarándoklat itt forró hangulatú, háborúellenes tüntetéssé alakult.

Ezen a november elsején, délután négy órakor szervezett munkások, munkásifjak és egyetemi hallgatók gyülekeztek a Kossuth-mauzóleum köré.

A Szabad Szó 1941. november 9-i számában így számol be erről a tüntetésről. „A temető bejáratánál gyülekezett a küldöttség. A koszorúkat egy-egy ifjúmunkás és egyetemi hallgató vitte a menet élén. Kossuth sírjánál már több ezer főnyi közönség állt levett kalappal és némán. A koszorúzás után egy munkáskórus hazafias dalokat énekelt. Kossuth sírjától a több ezer főnyi közönség Táncsics sírjához zarándokolt. A Bolyai-kollégium ifjúsága elénekelte a Kossuth-nótát, majd a közönség kétperces néma tisztelgéssel búcsúzott Táncsicstól…”

„A november elsejei temetői tűntetés céljaiban és törekvéseiben folytatása a Batthyány emlékmécsesnél lezajlott tüntetésnek." Ez a megállapítás a Magyar Nemzet 1941. november 1-i cikkében jelent meg. Ebben a cikkben és az előző napon is felszólították a főváros demokratikus lakosságát, hogy vegyen részt Kossuth és Táncsics sírjának ünnepélyes megkoszorúzásában.

Valóban, a temetői megmozdulás a Batthyány-örökmécsesnél lezajlott tüntetés folytatása volt, de ennél már sokkal többet jelentett. A tüntetés előkészítése legális keretek között folyt a szakszervezetekben. a szociáldemokrata szervezetekben, a függetlenségi mozgalom, irányító szerveit formálgató értelmiségiek között. Volt ugyanis egy belügyminiszteri rendelet, amelyben engedélyezték a szocialistáknak, hogy a munkásmozgalom nagy halottainak sírjainál koszorúzási ünnepségeket rendezzenek. Ezt az engedélyt használta fel a kommunista párt, hogy áttörje az illegalitás szűk kereteit "

Igaz, a szociáldemokrata párt vezetői a Kossuth-mauzóleum megkoszorúzását nem tervezték, de a függetlenségi mozgalom növekvő erejének áramlata magával sodorta mindazokat, akik ott voltak a temetőben, élesztgetem magamban ennek a napnak az emlékeit. Gondolatokat, érzéseket igyekszem visszaidézni. A Batthyány-mécsesnél még csak néhány százan futottunk össze. Itt már ezres tömegben kiáltottuk: „Éljen a független Magyarország!” Mintha sötét odúból léptünk volna a világosra. Ez még nem volt az igazi tömegerő. Nem ragyogott a napfény, De mi olyan sötétből jöttünk, hogy ez az első nyilvános közös akció, amely reményt adott arra, hogy a munkásmozgalmat; a szociális elemelkedés programjáért harcolók erejét egyesíteni lehet a függetlenségi gondolatért lelkesedők táborával, már ez a reménysugár is vakította a szemet.

Kossuth testesítette meg a függetlenségért folyó harc szellemét. Táncsics Mihály a szociális felemelkedés. a dolgozó nép jogainak szószólója. Kettőjük együttese minden szónál világosabban hirdette a magyar függetlenségi mozgalom céljait és fejlődésének egyetlen lehetséges útját.

Táncsics a maga idejében Európa leghaladóbb eszméit fogalmazta meg a magyar nép számára. Művei a legmodernebb osztálynak, a munkásosztálynak formálódó ideológiáját terjesztették. Így világos, hogy Kossuth mellett, miért éppen az ő síremlékénél tisztelgett az a több ezres tömeg, amely a nemzet egységét szerette volna összekovácsolni a fenyegető és akkor már nem is fenyegető, hanem valóságos nemzeti veszedelem ellen. Magyarországon ő írt először a szocializmusról és a kommunizmusról, még az abszolutizmus éveiben.

Természetes, hogy a november elsejei, tüntetés után a jobboldal támadásainak fő tüzét Táncsics ellen irányította.

A függetlenségi mozgalomnak ez az első nyilvános demonstrációja nagy nyilvánosságot kapott a sajtóban.

Az egyik oldalon a Népszava, a Szabad Szó, a Független Magyarország és a Magyar Nemzet mellett az Esti Kurír is méltatta a nagy hatású temetői felvonulást. A jobboldalról koncentrált támadás indult a tüntetés ellen. Az Új Magyarság, a Nemzetőr, a Függetlenség és más lapok követelték „a Népfront mozgalom azonnali felszámolását". S rendőri intézkedéseket sürgettek mindazok ellen, akik részt vettek a Kossuth és Táncsics síremlékénél tartott megemlékezésen.

A konkrét fenyegetéseken kívül ideológiai kampányt indítottak, hogy a függetlenségi mozgalomhoz vonzódó, vagy ahhoz tartozó különböző társadalmi és politikai rétegek közé éket verjenek.

A fő tüzet Táncsics szellemi öröksége ellen indították, hiszen ő képviselte a szociális reformok, a demokratikus változások és a parasztság földért vívott harcának politikáját.

Kossuthot elválasztani Táncsicstól - ezzel akarták szembefordítani a polgárság és értelmiség soraiból a függetlenségi mozgalomhoz közeledőket a munkás- és parasztrétegekkel.

A Népszava és a Szabad Szó bátran kiállt Táncsics öröksége mellett és határozott fellépésük, valamint a nyilasok vad kirohanásai megtették hatásukat.

Az ingadozók belátták, hogy eredményes harcot csak az elnyomott dolgozó rétegekkel együtt lehet folytatni. S ez természetesen csak úgy lehetséges, hogy ezeknek, a nemzet alapját képviselő osztályoknak szociális követeléseit összekapcsolják a nemzet közös érdekeiért folyó küzdelemmel.

Így történt, hogy a jobboldal dühödt támadásai akaratlanul is hangsúlyozták a tüntetés lényegét, százezrek szerezhettek tudomást arról, hogy Magyarországon is szerveződnek az erők, amelyek szembeszállnak a fasiszta Németországot kiszolgáló hatalommal.

S ráirányították a figyelmet arra, hogy nálunk, ahol milliók éltek elnyomatásban és nyomorban, a függetlenségért folyó harc elválaszthatatlan a nép jogaiért folyó harctól, Kossuth elválaszthatatlan Táncsicstól

A Népszava 1941 karácsonyi számáról sok szó esett ezen az évfordulón. Jelentőségét, mint a nemzeti összefogás egyik nagy eredményét méltatták, szinte mérföldkövet jelentett a magyar függetlenségi harc történetében.

Abban az időben már Európa legtöbb országát leigázta a hitleri Németország. A leigázott, vagy „szövetségesnek” nevezett nemzetek, mindazok, amelyeknek területén német csapatok állomásoztak, többségükben szemben álltak a hódítókkal. A lakosság legbátrabbjai fegyverrel, szabotázzsal és a partizánmozgalom számtalan eszközével engesztelhetetlen harcot vívtak ellenük. Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy ezekhez a nemzeti erőfeszítésekhez képest nem túlzott-e nagy eredményekről beszélni, ha a Népszava karácsonyi számát említjük. Hiszen egy újság hasábjain kifejtett gondolatok találkozásáról volt csupán szó.

A magyar viszonyokat ismerve, bátran kimondhatjuk, nem túloznak azok, akik ezt az eseményt nagyra becsülik.

A mostani értékelésekben és visszaemlékezésekben olvashatunk a karácsonyi szám sajtóvisszhangjáról, a reakció és fasizmus támadásairól, a sok száz levélről, amelyekben munkások, értelmiségiek, dolgozó kisemberek fejezik ki gondolataikat, egyetértésüket és csatlakozásukat a magyar függetlenségi mozgalomhoz.

A munkáslevelezők nagy része a kommunista párt álláspontját képviselte. A kommunisták számára ez volt az egyik mód, hogy véleményüket nyilváníthassák. Hiszen az illegális sajtótermékek nem juthattak el elég emberhez, mert előállításuk és terjesztésük - túlzás nélkül - életveszélyes volt. Ezért a párt politikájának, célkitűzéseinek hirdetéséhez a munkásosztály, a tömegek aktivizálásához más módszereket is igénybe

Ezek egyike a személyes agitáció volt. A szociáldemokrata pártban évtizedek óta az aktív tagok, főként a fiatalok rendszeresen, esténként, vasárnaponként végigjárták kerületük, körzetük házait, bezörgettek, vagy becsöngettek a lakások ajtaján, előfizetőket gyűjtve az egyetlen legális munkáslapra. Az előfizetés-gyűjtéssel együtt tagokat is toboroztak a pártba. Ez arra is jó lehetőség volt, hogy a lakossággal közvet1en beszélgetéseket folytassanak.

Az egyes kerületekben működő kommunista szervezetek tagjai is nagy számban kapcsolódtak be ebbe a munkába. Így a munkásokkal szemtől szembe vitathattuk meg azokat a politikai kérdéseket, amelyeknek nem volt legális fóruma Magyarországon

Ez volt a gyakorlat a VI. kerületben is, ahol magam is sok agitáción vettem részt. A VI. kerületi szociáldemokrata pártban a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején erős kommunista szervezet működött.

Mi, kommunisták, különösen a négyes számú körzetbe jártunk szívesen. A Szabolcs utca és környéke tipikus nyomornegyed volt. Tulajdonképpen Angyalföld természetes tartozéka. Ez alkotta az egyébként főleg polgári lakosságú VI. kerület munkáslakta részét.

A karácsonyi számban megjelent cikkek szinte körképét adták a magyar közéletnek. Az elemzések egyenként és összességükben felrajzolták a függetlenségi harcok természetrajzát. Szinte nagyító alatt minden részletét megvilágították, s a következtetés: csakis azok a szabadságmozgalmak érhettek el eredményt, amelyek széles nemzeti egységen alapultak. A győzelem vagy bukás másik fő tényezője a dolgozó tömegek szerepe volt. Ha a küzdelmek bázisát adó nép magáénak érezte a harcot, ha látták, hogy az az ő felemelkedésüket is szolgálja, hogy politikai és gazdasági követeléseiket valóra válthatják általa, akkor melléálltak, és végig kitartottak mellette.

Olyan polgári politikus is, mint Szekfü Gyula eljutott ahhoz a gondolathoz, hogy a dolgozó osztályoknak joguk van az új élethez. S joguk van követelni az „államkormányzásban és hatalomban való nagyobb részesedést".

A kommunisták azt tartották, hogy a munkásosztálynak elsődleges szerepe van a függetlenségi mozgalomban. Éppen ezért, a politikai harcot igyekeztek összekapcsolni gazdasági, szociális akciókkal. S minden adódó esetben a konkrét probléma megoldásáért folyó küzdelem élére állottak.

Az agitációk során a háború és fasizmus ellen agitáltunk. A német szövetség, a Szovjetunió elleni háború következményeit fejtegettük. A magyar nemzeti ellenállásról, nemzeti összefogásról, függetlenségi mozgalomról beszéltünk. De közben soha nem hanyagoltuk el, hogy a munkások problémáival, sérelmeivel ne foglalkozzunk. Akciókat szerveztünk a nyomorúságos proletárlakások egészségügyi körülményeinek enyhítésére. Aláírásokat gyűjtöttünk, lakógyűléseket tartottunk és a háztulajdonosokat arra szorítottuk, hogy beázott tetőket javíttassanak meg, javítsanak az egészségügyi körülményeken.

Az agitáció során az ificsoport és a nőbizottság (a kerületben mindkettőnek kommunista volt a titkára) kapcsolatba került az egyik Szabo1cs utcai ház lakóival. A Szabolcs utca 15-ös számú ház negyven lakásában körülbelül ötszázan laktak. A ház földszintjén egy Láng-gyári szervezett vasmunkás családját ismertük meg. A szoba-konyás lakásban tízen is éltek. Ez a család egyik bázisává vált csoportunknak. A másik lakás, amelyet soha sem tudok elfelejteni, kétszobás volt. Inkább éjjeli menedékhelynek tűnt, mink lakásnak. Bútorfélét csak a konyhában láttunk. A két szoba padlóját szalmával hintették fel. Vidékről felkerült munkások, a társadalom elesettjei bérelték az egymástól el sem különített fekhelyeket. A lakásadónőt mindig a tűzhely mellett találtuk. Különböző lábasakat és fazekakat kavargatott, és a benne fortyogó valamit árulta a lakóinak.

Erről a házról nem azért írok, mert a régi munkásnyomorról akarok illusztrációt rajzolni. Budapest más kerületeiben is láttam hasonló lakásokat. Párt- vagy szakszervezeti agitáció címén az évek során – bejártam már a Valéria-telepet, Újpest, Angyalföld, Kispest, Erzsébet, Csepel munkáslakásait. A Szabolcs utca és környékén is kevés lakást talá1tunk, ahol sokkal jobbak lettek volna a körülmények. A Szabolcs utca 15. azért maradt emlékezetes számomra, mert ebben a házban, illetve e házzal kapcsolatban szerveztünk eredményes akciót és a nyilas fertőzéstől posványos légkörben, egy csoport munkásemberben sikerült kicsinyke szikrát felgyújtanunk.

A ház mellett egy MÁVAUT-garázs állt. A garázsnak területre volt szüksége, terjeszkedni akart. Szemet vetettek erre a valóban nem valami bizalomgerjesztő épületre. A hatóságok megállapították, hogy a ház életveszélyes, és le kell bontani. Mi beszéltünk a nemzetközi helyzetről, ecseteltük a belpolitikai helyzetet, a háború fejleményeit és kilátásait Eközben a lakók elpanaszolták, hogy veszélyben van az otthonuk. Nem a bombák fenyegetik, hanem saját törvényhatóságuk akarja lebontani a tetőt a fejük fölül. Ötszáz ember. Öregek és fiatalok, asszonyok és gyerekek. Üzemi munkások és magatehetetlen betegek. Vajon hova kerülnek? Hova lakoltatják ki őket?

Mi bíztattuk őket, hogy nem kell belenyugodniuk a sorsukba. A földszinten lakó vasmunkás lakásában néhány emberrel beszéltünk. Ott készítettük el azt a tiltakozást, amelyet a ház lakóival írattunk alá, és a fővárosi törvényhatósághoz nyújtottunk be. Szepesi Albert törvényhatósági tag közvetítette a lakók memorandumát.

Az aláírásgyűjtésen kívü1 lakógyűlést is rendeztünk a négyes körzet helyiségében. A körzeti helyiség a Csángó utcában egy kis kocsma különszobájában volt. A beszámolót Kádár János tartotta, mivel ö volt e körzet titkára. Nemrégiben beszélgettünk Varga Míhálynéval erről a lakógyűlésről. Ő Kádár minden szavára emlékezett. Mélyen vésődtek bele a hallottak a munkásosztály összefogásáról, történelmi szerepéről, a függetlenségi harc összefüggéseiről, a háborúról, a munkásosztály felemelkedéséről, a nyomor megszüntetéséről. Biztos, hogy ezen a lakógyűlésen is közelebb került sok ember a függetlenségi mozgalomhoz. Sokan megértették, hogy az ő bajaik szerves részét lépezik az egész ország bajainak. S csak az aktív összefogás hozhat eredményt.

Mint ahogy ebben az esetben is eredményt hozott. A ház halálas ítéletét visszavonták. Lebontásra nem került sor.

A harminc évvel ezelőtti eseményekre emlékezve ez az akció ötlött fel bennem. Ma már nem tudok emlékezni arra, hogy a harminc év előtti karácsonyi Népszava megjelenése előtt vagy után zajlott-e le. Az azonban biztos, hogy annak a számnak sok szerepe volt sikerében és a függetlenségi mozgalom szerves részét alkotta ez az akció is. Igaz, nem hasonlítható az országos jelentőségű megmozdulásokhoz, de a későbbi események megmutatták, a résztvevők egy része aktív harcosává vált az antifasiszta küzdelemnek.

Angyalföldnek ezen a részén találtak menedéket egyesek, akik a letartóztatás elől elmenekültek Innen indult sok akció és kezdeményezés a további mozgalmak során.

1942 januárjában megdöbbentő események zajlottak le Újvidéken és környékén. Harminc év telt el azóta, de a visszaemlékezés ismét eleven erővel idézi fel bennem a felháborodást és az agyat bénító rémületet újra meg újra átélem.

1941 novemberében huszonnégy kommunistát ítéltek el. Tizenötöt kivégeztek, a többiek tíz-tizenöt évi fegyházbüntetést kaptak. A régi (Kistarcsa, Nagykanizsa stb.) és újonnan felállított internálótáborokba két-háromezer délvidéki lakost zártak be.

1942 januárjában Zsablyán, Titelben, az újvidéki járás falvaiban és városaiban csendőrség és katonaság támadt a védtelen lakosságra. Raboltak, fosztogattak, és kegyetlen vérfürdőt rendeztek.

Bajcsy-Zsilinszky Endréhez érkezett adatok szerint 6175 főt gyilkoltak meg és sok ezret internáltak. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942. január 19-én memorandumot intézett a miniszterelnökhöz. Tiltakozott az újabb német követelések teljesítése ellen. S a Zsablyán elkövetett atrocitásokat élesen elítélte. Követelte, hogy a bűnösöket vonják felelősségre, és szigorúan büntessék meg. A kormányt felszólította, hogy az ilyen cselekmények, megismétlődését akadályozza meg. Bárdossy miniszterelnök személyesen beszélt Bajcsy-Zsilinszkyvel január 22-én és ígéretet tett, hogy további kegyetlenkedésekre nem kerülhet sor.

Ugyanezen a napon, 1942. január 22-én már második napja tartott az úgynevezett „újvidéki razzia”.

Nemrég jelent meg egy könyv: „Harcok, emlékek” címmel. Ebben az egyik visszaemlékezést Bazsik Renáta írta az emlékezetes 1944-es sátoraljaújhelyi börtönlázadásról Néhány sor a visszaemlékezésből:,,A katonai börtön e lakói a váci börtönből ideszállított, húsz éven aluli, még a polgári bíróság által elitélt politikai foglyok voltak, valójában a börtönben nevelkedtek kommunistákká. Nagyrészt bácskaiak: szerbek, szlovákok, magyarok... Főként Csurugról, Zsablyáról, az 1942-es razzia ismert falvaiból kerültek ide; a délvidéki ellenállási mozgalom itt volt a legerősebb, s a magyar fasiszta csendőr- és katonai különítmények itt vitték véghez a legszörnyűbb gyilkolásokat. Sokuk szüleit, testvéreit, rokonait nyelte el itt a Duna és a Tisza jege, pusztították el, vagy nyomorították meg a csendőrök ütlegei.”

A magyar kommunisták a börtönökben, internálótáborokban kerültek össze a jugoszláv kommunistákkal, partizánokkal.

Magam is sok délvidéki ellenállóval találkoztam, mikor letartóztattak. A Rökk Szilárd utcai defenzív osztályon, a vagonban, amelyben Dachauba szállítottak bennünket. S a koncentrációs táborban is. Voltak köztük jómódú parasztasszonyok, munkáslányok és értelmiségiek.

A Dachau melletti Allach táborban ismertem meg egy fiatal nőt, akit azóta sem tudok elfelejteni. Barabás Lídiának hívták, hegedűművész volt. Amikor a lágerben találkoztunk, már két évet töltött különböző katonai fegyházakban. A hegedűjét mindig meghagyták neki. Oda Allachba is magával hozta. Ez a tábor tulajdonképpen nem női tábor volt. A férfitáborból kerítettek el egy részt a mi számunkra. M voltunk az első női foglyok ott. A férfitábor fogolyvezetői is politikaiak voltak. Ők rendezték be ezt a helyet a mi számunkra. Én a betegszobába kerültem, alapító tagnak. Ez a betegszoba tulajdonképpen egy nagy terem volt. Itt gyűltek össze esténként a tábor vezetői, még az SS-ek is. S Lídia minden este hegedült. Csodás koncertek voltak, elképzelhetetlen kontrasztként egész helyzetünkkel.

— De nem sokáig maradtunk Allachban. Tovább vittek bennünket Ravensbrückbe. Ott már egész más környezetbe, helyzetbe kerültünk. Minden holminkat elvették, és meztelenül valami irodába tereltek. Ott mindenünket le kellett adnunk, és megkaptuk számainkat. Lídia hegedűjét is elvették. M tiltakoztunk. Igen komikus lehetett És szokatlan ott ez a tiltakozás Az irodában ülők — ma már nem tudom, hogy SS-nők voltak, vagy foglyok — szinte megdermedtek, hogy ezen a helyen valaki hangosan ki meri nyitni a száját és követeli, hogy a művésznő hegedűjét adják vissza, hiszen még nem volt egyetlen fegyház sem, ahol azt elvették volna tőle. Azt mondták, hogy természetesen vissza fogja kapni, de most leltárba kell venniük.

Természetesen sohasem kapta vissza. Mi is megtanultuk, hogy ez nem az a hely, ahol valamire vagy valakire tekintettel vannak. Már másnap homokot lapátolni hajtottak bennünket. Mi szívesen dolgoztunk volna Lídia helyett is, hogy kíméljük a keret. S ó volt az első, akit egy SS összerugdosott. Jobban fájt, mintha engem rúgott volna. A láger kavargó masszájában egy ideig együtt tudott maradni a mi kis kollektívánk, de néhány hét alatt szétziláltak bennünket. Lídia találkozott a nővérével és ő is más barakkba került. Néha még láttuk, egyre soványabb és soványabb lett. Majd megjelent a szemében a csonttá aszott foglyok jellegzetes szörnyű tekintete, és aztán eltűnt a szemünk elől. Azóta semmit nem hallottam róla, nem tudom meddig terjedt a lelkiereje, vagy teljesen szétzúztak-e benne mindent, ami még az élethez kötötte. Hiszen voltak olyanok, akik még a hullák közül is életre keltek. Sokat gondolok rá és a hegedűjére. Az ő játékánál szebbet biztosan soha nem hallottam.

Lám milyen messzire jutottam 1942 januárjától. Az újvidéki „razzia” 21-étől 25-éig tartott. A képviselőház és a felsőház külügyi bizottságainak ülésein nemcsak az ellenzék, de a kormánypárt képviselői közül is sokan tiltakoztak az atrocitások ellen. Bajcsy-Zsilinszky és mások éles szavakkal ítélték el a vérengzéseket.

A magyar sajtó hangját elnémította a cenzúra. Az ország népe nem tudhatta meg, hogy a világ közvéleménye előtt milyen újabb gyalázat érte az országot.

Egyetlen párt törte át a cenzúra vastag falát: a Kommunisták Magyarországi Pártja. Hosszú szünet után ekkor jelent meg a párt első röpirata. Az újvidéki tömegmészárlással foglalkozott. Köve telte, hogy a délvidéki vérengzés bűnöseit állítsák bíróság elé.

A röpirat 10000 példányban jelent meg és amerre a párt szervezetei szétágaztak, ott üzemek, lakóházak tájékán eljuttatták a lakossághoz.

Tízezer röpcédulát előállítani nagy dolog volt. Arra azonban ez a mennyiség nem volt elegendő, hogy valóban felrázza a közvéleményt. Csupán rakéta volt, amely jelezte a veszélyt, hagy süllyedünk.

Záróakkordnak és kissé vigasztalásul most hadd idézzek még néhány sort Bazsik Renáta visszaemlékezéséből. Ezt írja: „...sötét októberi éjjelen, szoros csendőrgyűrűben vonulunk Sátoraljaújhely macskaköves utcáin a ‚Vezérkari Főnökség Büntető Intézetébe’... Az utcán némaság, sehol egy lélek. A város idegen, bezárkózott, szinte ellenségesnek tűnik. De nemsokára kiderül: barátunk ez a forradalmi tradíciójú város, amely beírta a nevét a Magyar Tanácsköztársaság történetébe. A város lakói úgy segítettek, ahogy tudtak: látogatáskor, amikor a messzi Bácskából minden hónapban eljöttek, mint a zarándokok, hogy egy órára láthassák gyermeküket, apjukat, anyjukat, testvérüket, minden hónapban visszavárta őket ugyanaz az újhelyi család, meleg emberi szolidaritással.”

„1942. február 6.” — ez a dátum a röpiraton, amelyet az illegális kommunista párt az újvidéki tömegmészárlásról kiadott. E röpirat volt az egyetlen nyílt híradás a délvidéki borzalmakról, de nem csak ezért kell megemlékezni róla. Ez volt az első sajtótermék is, amellyel a párt az 1936-os feloszlatás óta nyíltan jelentkezett.

Nem sokkal a pártfeloszlatás után a kommunisták formálni kezdték szervezeti megújulásukat, de a párt szerveit a legnagyobb csendben hozták létre, vigyázva, hogy a sarjadó hajtásokat ne tépjék le ellenséges kezek. Szervezeti megújulása közben a párt politikáját is alakította. Az újjáéledő szervezet erősödött, és a központi bizottság 1941. áprilisi ülésén megfogalmazta a nemzeti egység programját.

A független, szabad, demokratikus Magyarország programjával a párt szervezetei rendszeresen és alaposan foglalkoztak, de a nyilvánosság előtt nem úgy szerepelt, mint ha a kommunista párt programja volna. Ez a röpirat volt az illegális párt első nyilvános jelentkezése. Egyben az első, amelyből kiderült, hogy a függetlenségi mozgalom céljait a legtömörebben a kommunisták fogalmazták meg.

Annyi év után újraolvasva, szinte megdöbbentő, hogy ez a kis röpcédula, e rövid szöveg milyen politikai előrelátást és milyen mély igazságot tükrözött. Íme:

De a szavak, amelyek az igazságra döbbentenek, a szívekbe tépnek, felráznak, egyben utat is mutatnak:

S a röpirat végén, mint korbácsütések csattannak a szavak, tettre lázítanak, gyors cselekvést követelnek:

A röpirat megjelenése nagy izgalmat okozott nekünk, kommunistáknak is. Nemcsak tartalma miatt. Terjesztése sem volt könnyebb, mint az előállítása. Azt szerettük volna, ha minél több emberhez, a munkások jó részéhez eljut, ha olvassák a tömegek.

Sokan voltak — és vannak is —‚ akik hasztalan erőfeszítésnek tartották röpcédulákkal harcolni a felfegyverzett államgépezet ellen. Pedig nem volt igazuk. Ezek a röplapok olyan eszméket tartalmaztak, amelyek, ha a tömegek szívébe férkőznek, gátat vethettek volna az ország pusztulásának. Így gondolkoztak a Hitlerék politikáját kiszolgáló magyar uralkodó körök is. Ezért volt veszedelmes a röpiratterjesztés.

Nem lehetett csak úgy odaállni az utcasarokra, és osztogatni a röpcédulát, mert aki ezt merészelte volna, rögtön kínzókamrába kerül. Egész haditervet kellett kidolgozni.

Minden alapszervezet bizonyos mennyiségű röplapot kapott. A tagságot és az akciógárdák tagjait kettes csoportokba osztották. A párok aztán kimentek egy szigorúan meghatározott területre, és ott osztották szét a röplapokat.

Az újvidéki röpirat szétosztásánál Galgóczi Piroska volt a párom, a Lehel út meg a Váci út között, egy meghatározott rész volt a miénk. Legtöbbnyire már előző este megkaptuk az anyagot, de az is előfordult, hogy csak közvetlenül indulás előtt. Reggel 5 óra után pár perccel találkoztunk. Azért, mert még kora reggel volt, és kevesen jártak az utcán. Mégis: a kapukat ötkor nyitották, a munkások hatkor kezdték a műszakot, a gyárnegyedek tehát már nem voltuk teljesen kihaltak.

Egyeztetni kellett az órákat is, mert az egész városban ugyanabban a percben kellett elindulnia mindenkinek, hogy kapualjakba, gyárkapuk előtt, telefonfülkékben és más alkalmas helyen elhelyezzük a röpcédulákat. Már előző nap terepszemlét tartottunk, így minden lehető helyet ismertünk. Egyikünk vigyázott, a másik elhelyezte a lapokat. Pontosan megbeszéltük, honnan ismerjük egymást, miért vagyunk együtt. Így elkerülhettük, hogy valamelyikünk is mást mondjon, ha netán rendőrkézre kerülünk. Szóval, valóban összehangolt és egyszerre végrehajtott hadmozdulat volt egy-egy ilyen terjesztés. S nem kisebb veszedelemmel járt. Szorongató érzés volt a szürkületben a barátságtalan utcákat járni. Az ellenséget nem láttuk, de tudtuk, hogy bárhonnan kiléphet. S társainkat sem láttuk, akik szintén párosával jártak valahol.

Ezért szabály volt: mielőtt valakit az illegális munkába bevontunk, megmagyaráztuk neki, milyen veszedelemnek teszi ki magát. Felszólítottuk, csak akkor vállalja a kockázatot, ha erősnek érzi magát minden kínzás elviselésére.

Emlékezetem szerint akkor nem történt semmi baj. Senkit nem tartóztattak le, és talán ennek a röpiratnak is köze volt ahhoz, hogy március 15-én oly nagy számban jelentek meg az emberek a Petőfi-szobornál E kis röpirat szikra volt a fasiszta sötétségben.

1942. februárját írtak. A tízezer példányban terjesztett egyszerű papírlapot sokan olvashatták Magyarországon. De akkor még csak kevesen voltak, akik el is hitték, hogy Németország katonai összeomlás előtt áll. A rendszer féktelen propagandagépezete még el tudta hitetni, hogy katonáink nem meghalni mentek szovjet földre, hanem hódítani.

Ezt a röpiratot nem látnokok fogalmazták. S mégis, előre láttak sok eseményt, mert józanul ítélték meg az erőviszonyokat. Tiszta szándékkal, önzetlenül akarták népünket szolgálni. Szerették volna megakadályozni, hogy ártatlan emberek pusztuljanak, hogy hazánk hadszíntérré változzon.

Nem tudom pontosan, ki fogalmazta ezt a röpiratot. Valószínűleg a központi bizottság közös munkája volt. S ebben részt vett Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán is, a központi bizottság titkárai. Életükkel fizettek azért, mert a katasztrófát el akarták hárítani.

Rózsa Ferencet társaival együtt májusban fogták el, s június 13-án halálra kínozták.

Schönherz Zoltánt október 9-én kivégezték a Margit körúti fogház udvarán. Fogoly társai, kommunisták, katona szökevények és a többiek celláikban lélegzetvisszafojtva hallgatták utolsó szavait. Ezt kiáltotta: „Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország!”

A Szabad Nép első száma úgy 1942. február közepén kerülhetett a kezembe.

Csupán egy példányt kaptam, Goldmann György, a szobrász adta át. Pontosan megbeszéltük, kik olvashatják el, és csakis a lakásomon. A párt vezetősége még azt a dátumot is meghatározta, ameddig a lapot magamnál tarthatom. A párttagoknak egyenként mutattam meg a nagy kincset. Átolvasták, vagy inkább áttanulmányozták, és utána megvitattuk a sok problémát. Végül elégettem az újságot.

A Szabad Nép első példányai csupán a párttagság tájékoztatását szolgálták. A lap volt az egyik fontos összekötő kapocs a párt tagjai és a vezetőség közt. A kommunistáknak meg kellett ismerniük a nemzeti egységpolitika lényegét, összefüggéseit, célkitűzéseit, várható kihatásait, hiszen ők voltak a háborúellenes, függetlenségi front fő szervezői, tettreváltói. S nagyon sok ellenvéleményt és kétséget kellett eloszlatni.

Az első szám is ezekkel a kérdésekkel foglalkozott.

A nemzeti harci front programjában egész sor olyan követelés van, ami a nem ki mondottan munkáskövetelés, mint a földosztás, az iparfejlesztés, a demokratikus parlament stb. — olvashatjuk az egyik cikkben —‚ mi mégis kiállunk ezekért.

A lap szembeszáll azokkal, akiknek a párt fellépése nem volt elég forradalmi. És érvel. És magyaráz: a munkásság az egyedüli az összes osztályok közül, amely a többi osztályok és csoportok haladó irányú követeléseit fenntartás nélkül magáévá teheti. Minden, még oly kis haladás is egy lépéssel közelebb visz a szocializmushoz: a politikai fejlődés csak akkor van biztosítva, ha azt a munkásosztály vezeti, amely azt az összes következményeivel együtt vállalja; ezért bátran ki kell állnunk a demokratikus követelések mellett, mert azok a mi követeléseink is.

Ez volt a fő motívum, ami a Szabad Nép további számainak tartalmát is áthatotta. Sok nehézséget kellett leküzdeni, hogy nyomdát teremtsenek. A szerkesztés és terjesztés sem volt egyszerű dolog egy üldözött párt számára. Mégis, februártól május végéig öt szám jelent meg. Igaz, az ötödik már nem került olvasók kezébe, mert a nyomdát felfedezték, a nyomdászokat letartóztatták. A lap elkészült példányalt elkobozták. S a szerkesztőség a hatodik számot nem is tudta elkészíteni, mert június elején letartóztatták a főszerkesztőt, Rózsa Ferencet.

A párt mindent újra kezdett. Új szervezeteket hozott létre a szétromboltak helyett. S tovább küzdött a nemzeti egységért, a békéért, a függetlenségért

Politikát folytatni sajtó nélkül nem lehet. Ezért új nyomdát is kellett szervezni. Ezt a munkát Veres Klárára bízták, ő az 1941-es erdélyi letartóztatások elől menekült Budapestre, és itt élt illegálisan. A megbízást teljesítette.

Nehéz leírni azt az örömet, amikor akkor éreztünk, amikor megkaptuk az első nyomtatott röpiratot. Finom hártyapapíron készült, apró betűkkel. Rendesen tördelve. Egyetlen kis papírlap a vaskos, nehézkes régi gépelt szöveg helyett. Csudaszép volt.

Aztán Ságvári Endre halálsápadtan jött az egyik találkozónkra. Elmondta, hogy a nyomda „lebukott”, Pataki Ferencet és Szirmai Hédit, akik a nyomdát kezelték, letartóztatták.

1944. januárjában halálra ítélték őket, és még két vezető kommunistát, Szekeres Sándort És Tonhauser Pált.

A halálraítéltek közül hármat magam is jól ismertem. A Békepárt 1944. február közepén röpiratban szólította fel a közvéleményt, hogy harcoljon a halálos ítéletek ellen. Mindent megmozgattunk, hogy megmentsük őket. Több ismerősömet, akik valamikor jó barátaim is voltak, magam is felkerestem. Egyedül Jankovich Ferenc, a költő volt az, aki vállalkozni mert arra, megtesz mindent, hogy az elítéltek kegyelmet kapjanak. De a közvélemény mozgósítása végül is eredményt hozott.

1944 őszén a párt ismét felvette a kommunista nevet. Ugyanekkor megjelent a Szabad Nép új kiadása is. Bibliofil papíron, az illegalitás körülményeihez képest nagyon szép kiállításban. Úgy festett, mint egy legális újság, miniatűr kiadásban.

A párt is magára talált. Pártszervezetek működtek a bányavidékeken és más ipar- telepeken. A budapesti és Pest környéki alapszervezetek is megsokasodtak. Egyes helyeken, így a XIII. kerületben, az illegalitásba kényszerült szociáldemokrata párt üzemi szervezetei is kommunista irányítás alá kerültek. Cs. Molnár, a kerület szociáldemokrata párttitkára is segítséget nyújtott abban, hogy a Szabad Nép eljusson az üzemekbe.

Hovatovább olyan példányszámra volt szükségünk, hogy a központi nyomda nem volt képes ezt a mennyiséget szállítani. A hozzám tartozó területen is működött egy sokszorosító és három írógép. 1944 októberében ez az apparátus is segített, hogy több példányban jelenhessen meg a Szabad Nép. Így nemcsak nyomtatásban, hanem sokszorosítva is terjesztettük. Dr. Székely Sándor, Braun Éva és Lóránt Éva segített a sokszorosításban. Az egyik ilyen szállítmány emlékezetes maradt számomra. Egy nagy bőrönd tele volt Szabad Néppel és Harcoló Bányásszal (a párt bányászbizottságának lapja volt). Technikai okokból nem tudtuk máshol feldolgozni, mint Varga Mihályné lakásán, bár ez a lakás inkább menedéknek szolgált azoknak, akiket keresett a rendőrség. A rendkívüli helyzetben azonban rákényszerültünk arra, hogy a lakást erre a célra is igénybe vegyük. Egyik elvtársunk odavitte a bőröndöt s én, Varga Mihályné, meg Jóska fia szortíroztuk a lapokat. Kisebb csomagokat készítettünk az egyes területek számára. Végül Jóska vitte el a bőröndöt — közben egy Lehel úti vendéglő hátsó kijáratán át menekülve a detektívek elől — a Tüzér utcába, közel a Róbert Károly körúthoz.

Nem sok idő telt el ezután — bizony, harminc év távolából a hetek és a napok összemosódnak —‚ amikor letartóztattak bennünket.

November negyedike vagy ötödike lehetett. Akkor már jó néhány napja vallattak a csendőrnyomozók. Már nem igen tudtam felállni a földről, de még ülni sem nagyon. A Rökk Szilárd utcai rabbiképző — hírhedt letartóztatási hely volt akkoriban — egyik tantermében zsúfolódtunk össze. Ezen az emlékezetes napon nagy mozgás keletkezett a teremben; vérrel borított, összetört embercsoportot löktek be az ajtón. A Szabad Nép nyomdászai voltak.

Nem sokkal azután, hogy a Szabad Nép nyomdászait behozták, az egyik csendőrnyomozóhoz kísértek. Nevére már nem emlékszem, ő csak az első napokban volt a vallatóm, kínzóm. De gyengének találhatták e munkára, mert ha marosan Kékkői Ferenc és Papp nevű társa, a két hírhedt pribék vett kezelésbe. Szóval, ez a nyomozó ettől kezdve olyan beszélgetőpartnerként szerepelt. Mondom, hozzávezettek, és ő édeskés hangon kezdett beszélni. Hogy láttam-e azokat, akiket behoztak. A nyilasok fogták el őket. Láthatom, előbb-utóbb mindenkit kézrekerítenek. Nézzem meg, fejük betörve, véresek. Hát nem lenne sokkal jobb, ha vallanék, és akkor elvtársaim nem a nyilasok kezébe kerülnének, hanem az övékébe. Nehéz érzékeltetni ennek a helyzetnek a komikumát, de megmondtam, nevetségesnek találom az ajánlatát. Igaz, a nyilasoknak nincs olyan gyakorlatuk, mint a tapasztalt csendőrnyomozóknak. A nyilasok valóban agyba-főbe verték az elfogottakat. s nem törődtek a feltűnő külsérelmi nyomokkal. De megnyugtattam, nem fognak mindenkit megtalálni. „Miért? Úgy gondolja, talán nem lesz hozzá elég időnk?” — kérdezte. Valóban, úgy gondoltam. Ekkor már hallani lehetett a Vecsésen felállított szovjet ágyúk dörgését. S biztosra vettem, hogy nemsokára rendes nyomdában állítják elő a Szabad Népet. Csak éppen abban nem voltam biztos, mi megérjük-e azt a napot.

A Hazafias Népfront ötödik kongresszusára való készülődés során emlékezünk a népfrontmozgalom születésének harmincadik évfordulójára, a Történelmi Emlékbizottság jelentkezésére.

1942. február második felében alakult meg a Magyar Történelmi Emlékbizottság. Emlékeztetőül idézzük fel a megalakulást bejelentő felhívást, amely 30 évvel ezelőtt március 1-én a Magyar Nemzetben, a Népszavában és március 2-án a hétfői Független Magyarországban jelent meg. Többek közt így hangzott:

Az aláírók között volt Bajcsy-Zsilinszky Endre, Bernáth Aurél, Darvas József, Gáspár Zoltán, Baráti Huszár Aladár, Illyés Gyula, Joó Tibor, Kállai Gyula, Kárpáti Aurél, Katona János, Katona Jenő, Krenner Miklós (Spectator), Mihályfi Ernő, Nagy István, Parragi György, Pátzay Pál, Raics István, Somogyi Miklós, Szakasits Árpád, Szentimrei Jenő, Szőnyi István, Veres Péter, Veres Sándor.

A Phönix Biztosító Mária Valéria utcai helyiségében s kávéházi különtermekben hetekig tartott a vitatkozás. S csak hosszas vajúdás, nézetegyeztetés után született meg ez a felhívás. A megbeszélésekhez sokan kapcsolódtak olyanok is, akik végül mégsem vállalták, hogy aláírásukkal szignálják az Emlékbizottság nyilvános jelentkezését. A napi politika alakulása, a frontról érkező változó hírek mind befolyásolták egyének és csoportok nézeteinek formálódását.

A vita elsősorban akörül forgott, hogy a hitlerellenes harc, a békéért folyó küzdelem valóságos, konkrét követelésekért a néptömegek részvételével zajlik, vagy csak jelképessé válik és csupán a sajtóban, kulturális demonstrációkban nyilvánul meg. Egyes németellenes csoportok féltek a forradalmi változásoktól és bár elismerték a néptömegek jogát a gazdasági és politikai felemelkedéshez, de ezt felülről kívánták nekik nyújtani. Petőfit elfogadták, mint jelképet, az összefogás eszményképét, de csak mint egyént, mint „lángoszlopot”. S nem mint a forradalmi harc géniuszát. A kommunisták viszont a munkás, paraszt és polgári tömegek aktív közreműködését elengedhetetlen feltételnek tekintették, hiszen e nélkül a szabadság, függetlenség és a béke csak pusztába kiáltott szó maradhat.

Az 1848—1849-es szabadságharc, az első nemzeti forradalom is a német ellen, a társadalmi átalakulásért, a nemzeti és társadalmi szabadságért folyt. Ugyanezek a gondolatok hatották át 1942-ben is a magyar nép jövőjéért aggódó és tenni akaró embereket.

A közel 100 év alatt kifejlődött magyar munkásosztálynak világos célkitűzései, határozott politikai elképzelései voltak, amelyeket pártja fogalmazott meg. A néptömegek, munkásság, parasztság és haladó polgárság ekkor már politikailag iskolázott, harcokban edzett tömegerőt képviseltek.

Éppen ezért a kommunistáknak az volt a véleménye, hogy csak úgy lehet megakadályozni, hogy Hitlerék kirabolják az országot és hogy Bárdossyék mindenben elősegítsék ezt a törekvésüket, ha konkrét követelésekkel lépnek fel velük szemben. Harc az élelmiszerhiány, az élelmiszerkorlátozás, az alacsony bérek és a háború ellen. Csak így kerülhető el a még nagyobb véráldozat, a még súlyosabb nyomor.

Erre a harcra az egész nemzetet akarták egyesíteni, a nyilasok, irnrédysták és a Bárdossy-klikk kivételével. S arra törekedtek, hogy az egységes mozgalom legalitását is biztosítani lehessen. Ezért volt történelmi jelentőségű az Emlékbizottság megalakulása és nyilvános fellépése. Így lett ez a szervezkedés a népfrontmozgalom első nyilvános jelentkezése, a Hazafias Népfront őse. Először sikerült közös szervezetbe tömöríteni a nemzeti törekvések különböző irányzatait. A KMP-nek az volt az elképzelése, hogy az Emlékbizottság fokozatosan összefoghatja a különböző háborúellenes szervezeteket, politikai pártokat, s ezáltal a nemzeti ellenállás vezetője lehet.

Ezért a kommunisták gyakorlati munkájuk során a különböző szervezetekben arra törekedtek, hogy az ifjúsági és munkásszervezetek csatlakozzanak az Emlékbizottsághoz. A munkás-paraszt-értelmiségi fiatalok 1942. február l5-22. között konferenciát tartottak. Ezen a konferencián megalakították az Ifjúsági Bizottságot, amelyben a református ifjakat tömörítő Soli Deo Glória, a Kabai Márton kör és az Országos Ifjúsági Bizottság (a szociáldemokrata fiatalok központi szerve) küldöttei vettek részt. A Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezete is jelentkezett. Ennek egyik vezetője, a kommunista Hont Ferenc kezdeményezte ezt a lépést. Egyes szakszervezetekben is foglalkoztak a csatlakozás gondolatával.

Az Emlékbizottság iránti fokozódó politikai érdeklődés, a munkásszervezetek egyetértése és felsorakozása sok polgári politikust, tudóst és művészt visszariasztott. Ez volt az a pont, amelyről a Szabad Nép első számában azt írta, hogy egyes rétegek annyi szállal vannak a meglevő gazdasági és társadalmi rendszerhez kötve, hogy ha vállalják is a vezetést a haladásért folyó harcban, „amint a fejlődés menete legszűkebb érdekeikre nézve veszélyessé válhat, megegyeznek tegnapi ellenfeleikkel és szembefordulnak s haladás ügyével”.

Nagyon tárgyilagosan igyekszem megfogalmazni gondolataimat, amikor ezekre a harminc év előtti, immár történelemmé vált eseményekre visszaemlékszem. S mégis elönt az indulat, ha arra gondolok, hogy pusztán a munkásmozgalom iránti előítéletből egyesek, és nemcsak egyesek, meghátráltak az egyetlen lehetséges harctól.

Tavaly augusztus 20-án már írtam a lap hasábjain egy cikket a Történelmi Emlékbizottságról és a Petőfi-jelvényről. A jelvényt az Emlékbizottság adta ki és a nemzeti ellenállási mozgalom jelképévé vált. Ebben a cikkben arról írtam, hogy a Petőfi-jelvényt a munkásosztály tagjai, a kommunisták is úgy tűzhették a mellükre, hogy az ő elveiket fejezte az ki.

Erre a cikkre érkezett egyik levélben dr. Kardos János kifogásolta az is szócskát ennél a mondatnál. Szerinte elsősorban a kommunisták tűzhették úgy a mellükre a jelvényt. A kommunisták a munkásosztály vezető szerepéért harcoltak a függetlenségi mozgalomban is, mert a munkásosztály társadalmi helyzeténél fogva minden más társadalmi osztály és réteg érdekeit, követeléseit képviselni képes.

S ha már dr. Kardos János leveléről szólok, hadd idézzek egy részletet az ő 1942-es em lékeiből:

„1942-ben, mint lelkes ifjúmunkás és kommunista, én is szervezője és résztvevője voltam a március 15-i tüntetésnek, terjesztője és viselője a Petőfi-jelvénynek. Az utcán, ha Petőfi-jelvényes embert láttunk, felemelt ököllel köszöntöttük egymást. Az első leventefoglalkozáson azonban „lebuktam”. A leventeoktatóm el is vette a jelvényemet és megmotozott. Szerencsémre, míg szivarját letette, gyorsan kiürítettem zsebemből a számára „érdekes” tárgyakat (Petőfi-jelvényeket, stb.) az iskolapadba. Az egész leventeszakasz látta „mentési” akciómat, de senki el nem árult. Igaz, a szakasz sok tagja akkor már vásárolt tőlem a 30 filléres jelvényből. (Később szinte valamennyien vettek.) Talán mondanom sem kell, jól leszidott, lekommunistázott és megfenyegetett. Azt megtanultam tőle ebből az esetből, hogy Petőfi már csak a mienk: kommunistáké, baloldali munkásoké, haladó gondolkodású embereké, hazafiaké.”

Ennyi a levélből. S dr. Kardos itt saját maga válaszolt arra, hogy a Petőfi-jelvényt ugyan elsősorban a kommunisták tűzhették a mellükre, de voltak más haladó gondolkodású emberek, más hazafiak is, akik bátran viselhették. Ezek következetesen mentek tovább azon az úton, amelyen a Történelmi Emlékbizottság elindult. Az Emlékbizottság szétzilálása után is harcoltak tovább, vállalva a fegyveres harcot és a mártírhalált is.

EZ VOLT A CÍME annak a cikknek, amelyben az illegális Szabad Nép 1942. március elején ismertette a munkásosztály szerepét 1848. eszméinek valóraváltásában. A cikk kezdő sorai: „A munkásság kibontakozó mozgalmai nemcsak az osztályára, hanem az országra szoruló bilincseket is feszítik...“ S ez a megállapítás különösen igaznak bizonyult 1942. március 15-én. Ez volt az a nap, amikor a Magyar Történelmi Emlékbizottság koszorúzási ünnepséget rendezett a Petőfi-szobornál. S ebből az ünnepségből lett a háború alatt a magyar függetlenségi mozgalom legnagyobb tömegmegmozdulása.

Bár az ünnepségről és az utána következő tüntetésről már sok ismertetés, visszaemlékezés jelent meg, hadd mondjam el én is röviden, mit jelentett számomra ez a nap. Ebben az időben a szociáldemokrata párt VI. kerületi szervezetében működő kommunista alapszervezet titkára voltam.

A szakszervezetekben és pártszervezetekben egyaránt készültek a március 15-én délutánra tervezett zarándoklásra.

A mi kerületi párthelyiségünkben is nagy előkészületek folytak. Az ificsoport, a nőbizottság, a felnőtt tagság és a Szalmás-kórus lázasan tevékenykedett. Készítették a transzparenseket. Festették, rajzolták, kasírozták a függetlenségi mozgalom jelszavait, Petőfi, Kossuth, Táncsics arcképeit. Nagy segítséget jelentett ennél a munkánál, hogy a kerületben tevékenykedett többek között Goldmann György szobrász, Kondor György, Kassitzky Ilona, Fehér György festő és grafikus, Redner Miklós és Redner Márta fotóművész (Redner Miklós filmet is készített a koszorúzásról és a tüntetésről).

Sági István szervezte a koszorúkészítést. Pénzt gyűjtöttek, megtervezték a szalagot és a koszorú elhelyezését. A felírás a vörös szalagon: „A Terézváros dolgozói — a szabadságért.” A vörös szalag később, a többi vörös színű szalaggal együtt rendőrségi bűnjellé változott.

A TÖRTÉNELMI EMLÉKBIZOTTSÁG nemzetiszínű szalagokkal díszített koszorúkat helyezett el a szobor talapzatán. Az egyforma koszorúk egyik szalagján a következők álltak: „A magyar parasztság”, „A Szabad Szó szerkesztősége” és a „Magyar értelmiség”. Valamennyi koszorú másik szalagján „Petőfinek” felírás volt olvasható. Ezeket Bajcsy-Zsilinszkyék helyezték el — a rendőrségi jelentés szerint.

Az ő távozásuk után a rendőrség előtt ismeretlen egyének raktak le kisebb koszorúkat, vörös szalaggal. A szalagokon a következő felírásokkal: „Budapest kültelki munkássága — Petőfi és Táncsics szellemében a szabadságért”, „A függetlenség, szabadság harcosainak — Gyapjúmosó munkásai”, „A független Magyarország” és végül a terézvárosi koszorú. A rendőrség eltávolította a szalagokat a koszorúkról és a főkapitányság politikai osztályára vitték azokat. S a nyomozást megindították, a koszorúzókat keresték.

A lelkes előkészítő munka közben szinte bombaként hatott a szociáldemokrata párt vezetőségének új határozata. Ebben megtiltotta tagjai számára, hogy a koszorúzási ünnepségen részt vegyenek. A letiltás a Népszava március 14-i és 15-i számában megjelent.

Mi (az ifjúsági csoport és a nőbizottság tagjai) mégis csoportosan mentünk ki a Petőfi szoborhoz. Mellünkön ragyogott a Petőfi-jelvény. Elég korán kiértünk és szívdobogva vártuk, hogy vajon a letiltás visszatartja-e az embereket. Eljönnek-e? Vajon ismét meghiúsulnak reményeink és ez a megmozdulás sem válik igazi tüntetéssé? S a koszorúzási ünnepség is csak néma aktus tesz? Ezt a tömegmozgalmat is sikerül szűk keretek közé szorítania a fennálló hatalomnak?

S ahogy gyűlt a tömeg, úgy éreztünk egyre nagyobb erőt és bátorságot. Voltak csoportok, amelyek külön-külön jöttek és csak a téren tömörültek össze. Kibontották a magukkal hozott feliratokat, magasba emelték a szabadságharc hőseinek képeit. Nagy ováció fogadta azokat a szakszervezeti csoportokat, amelyek színes zászlaik alatt, szakmai jelvényeikkel díszítve masíroztak be a tömeg közé.

CSODÁLATOS látvány volt! A piros, arannyal hímzett szakszervezeti zászlók ott lebegtek a fejünk felett, egyesülve a nemzetiszínű lobogókkal, színes feliratokkal. Valami selymes kék fényesség maradt meg az emlékezetemben.

Ezrek álltak sorfalat a koszorút elhelyezőknek. Ahogy nőtt a tömeg, innen is, onnan is felhangzottak a függetlenségi mozgalom jelszavai. A jelszavakra hangos éljenzés volt a válasz.

A rendőrök már kora délutántól körülfogták a teret és kordont vontak a tömeg köré. Mikor hangosabb lett a tüntetés, elfojtására lassan felénk nyomultak. Ekkor ezrek torkából méltóságteljesen és mégis buzdítóan felhangzik a Himnusz. A rendőrök elbizonytalankodtak, és kényszeredetten vigyázzba merevedtek ők is. Valaki elkiáltotta magát: „Kossuthhoz!” A csoportok sorokba rendeződtek, és nyugodtan megindul a menet a Mária Valéria utcán.

Az emlékképek töredezettek és egy-egy mozzanat az, amely színes áll6képszerűen rögződve merül fel az agy rejtett zugaiból. Valami vita is végig futott közöttünk arról, hogy melyik a legbiztonságosabb útvonal a Kossuth-szobor felé. S közben haladunk. Az előkelő szállodasor ablakaiban ijedt arcok. A magasban háborúellene, németellenes feliratok, Petőfi. Kossuth, Táncsics arcképei és nemzetiszínű zászlók. Hangosan kiáltottuk azokat a követeléseket, amelyekről eddig csak szűk körben, legtöbbször titokban beszélgettünk: „Hozzák haza honvédeinket!”, „Le a háborúval.” „Függetlenség, szabadság!” Ez utóbbi jelszó ütemesen ismétlődik. Mint hatalmas kórus zúg a tömeg.

Nagyon furcsa érzés volt. A rémült arcú úriemberek talán 1919 óta nem láttak itt együtt ennyi embert és főként nem egyszerű munkásembereket. A rendőrök kissé tanácstalanul jöttek mellettünk. „Békét! Kenyeret!”, „Egy katonát sem Hitlernek!”. A rendőrgyűrű szorul. Fenyegetően nyomulnak felénk. Erre egy félreérthetetlenül gúnyos kiáltás hangzik: „Éljen Horthy!”

Horthy nevének hallatára a rendőrök visszakoznak, meg torpannak.

Aztán újra és újra: „Éljen a független Magyarország!”

OLYAN ÉRZÉS kerít hatalmába, mintha mély földalatti börtönből hirtelen a vakító napfényre rohannánk. Szinte lélegzeni sem merek. A csodálkozás szorítja a torkomat, itt, a Mária Valéria utcában a függetlenségi mozgalom, a kommunista párt jel szavai!

Virágosan, színesen menetelünk. Lépteink egyre biztosabbak. Mindenre elszántuk magunkat és reméljük, hogy kiáltásaink ébreszteni fogták a népet, Petőfi és Kossuth népét, Elsöpörjük a háborút, a nyomort, a gyilkosokat. Kilépünk a térre, a Lánchíd előtt kell elmennünk. „Kossuthhoz!” hangzik fel ismét a kiáltás. De ezt a hangot már elnyeli a támadó rendőrosztagok ordítása.

Sombor-Schweinitzer főkapitány-helyettes a tüntetésről írott jelentésében úgy fogalmazott, hogy a tömeg: „Éljen Horthy! Éljen Horthy!” kiáltással érkezett a Ferenc József térre, majd a karhatalom felhívására szétoszlott.”

Nem hallottunk mi semmiféle felhívást. Ahogy a térre kiértünk, a főkapitányság épülete felől és a mellékutcákból gyalogos és lovas rendőrosztagok rohantak ránk és kardlappal verték szét a tüntetőket.

A rendőrkard elől menekülők és a megsebzettek kiáltásai töltik meg a teret. A rendőrök vadászatot rendeznek, és akit elérnek, azt behurcolják a főkapitányságra, A főkapitány-helyettes jelentése szerint „kilencven főt” állított elő a vezénylő tiszt.

A mi ‘csoportunkból Deák Líviát, Galambos Jolánt, Galgóczi Piroskát fogták el. Deák Máriát egy kapu alatt ejtette foglyul az őt üldöző rendőr, és bűnjelként lefoglalta Petőfi arcképét, amelyet a fiatal lány kabátja alatt rejtegetett.

A kerületi párthelyiségben késő estig vártuk, hogy a letartóztatottakat szabadon engedik-e. Voltak szociáldemokrata vezetők, akik interveniáltak a párttagok letartóztatása miatt.

Az előállítottakat igazoltatták, kihallgatták és „priorálták”. Éjfél tálban 87-et elengedtek a főkapitányságról. Hármat különböző ürügyekkel továbbra is őrizetben tartottak, és mind a kilencven ellen eljárást indítottak.

A három őrizetben tartott egyén körül az egyik beismerte, hogy ő is kiabálta: „Békét és kenyeret!”. „Le a háborúval!”. A másik is „Békét és kenyeret!” kiáltott és a felhívás ellenére sem távozott el a helyszínről. A harmadik semmit nem ismert be, de már büntetve volt az 1921. évi III. törvénycikk alapján. Kommunista szervezkedéssel vádoltakat ítéltek el ezen a címen.

A KOSSUTH SZOBORHOZ a tüntetőknek csak nagyon kis része jutott el. Szétverték a tüntető menetet. A Petőfi tiszteletére készült vörös szalagokat bűnjelként vitték a rendőrkapitányságra, és a letartóztatottak nagy részét csak néhány hétre engedték szabadon. Májusban elkezdődtek azok a nagyméretű letartóztatások, amelyek során a függetlenségi mozgalom, a Történelmi Emlékbizottság és a március 15-i tüntetés szervezőinek nagy részét hurcolták a vezérkari főnökség külön kínzókamráiba, az Andrássy laktanyába.

Elindítottak egy olyan terrorhadjáratot, amelynek az volt a célja, hogy megbénítsák a nép cselekvőképességét. Meg akarták akadályozni, hogy még egyszer találkozhassanak a magyar tömegek azokkal, akik a nemzetet kivezethették volna a háborúból, a fasizmus szörnyű megpróbáltatásaiból.

Amikor Magyarország háborút üzent és indított a Szovjetunió ellen, a kormány egyik első intézkedése az volt, hogy gyülekezési tilalmat rendelt el. A szociáldemokrata pártban is — természetesen — megtiltottak minden gyűlést, értekezletet. A kommunisták — természetesen — nem nyugodhattak abba bele, hogy rendeletekkel tartóztassák fel a függetlenségi mozgalom fejlődését, rendeletekkel akadályozzák meg, hogy a dolgozó tömegeket a háborús, a Hitler-barát politika ellen mozgósítsuk.

A VI. kerület kommunista alapszervezetének vezetősége (Goldmann György, Kádár János és jómagam) a politikai munka új lehetőségeiről beszéltünk és új formákat, módszereket akartunk alkalmazni.

A VI. kerületi szociáldemokrata pártszervezetben sok választott tisztség viselője kommunista Volt. Nem kívánom mind felsorolni, csak néhányat: a Végrehajtó Bizottságba választották Deák Líviát, Szinai Miklósnét és Kádár Jánost. — A nőbizottságnak Szalmás Piroska halála után Fülöp Lajosné lett az elnöke. A titkár én voltam.

A klubéletet nem tiltotta a vezetőség. Ennek kereteit tehát felhasználhattuk a továbbiakban is politikai munkánkhoz. A klubélet egyik formája gyanánt kézimunka- délutánokat rendeztünk. A kézimunka-délutánok lehetővé tették a csoportosulást. A kézimunkázás így politikai fórum is lehetett. A hímzést, kötést, horgolást kézben tartó lányok-asszonyok ismert marxista előadókat ültek körül, és a „fesztelen csevegésbe” férfiak is bekapcsolódtak.

A nőbizottság keretén belül alakítottunk orvos- és pedagóguscsoportot. Azzal a kéréssel fordultunk a szociáldemokrata vezetőséghez, hogy a már régebben működő jógi tanácsadás mellett orvosi és pedagógiai tanácsadást szervezhessünk. — Tervünket Gallai Lajos kerületi titkárral beszéltük meg.

A kerületi párthelyiség az Izabella utcában, egy lakásnak készült helyiségben működött. Mi ezekben az időkben a nőbizottság üléseit a fürdőszobában tartottuk, hogy ellenőrzés esetén könnyen szétrebbenhessünk. Ebből nagyon sok komikus szituáció is keletkezett. Egy alkalommal Galgóczi Piroska a nőbizottság szekrényéből valamilyen iratot akart behozni az ülésre. Halálsápadtan jelent meg. Kezében egy katonai revolvert tartott. Nyilvánvaló, valaki provokálni akart bennünket, és ezért rejthették el a pisztolyt éppen a mi irataink közé.

Sose tudtuk meg ki tette oda a fegyvert. S ha akkor egy házkutatást rendeznek a párthelyiségben, a nőbizottság, de lehet, hogy az egész kerületi szervezet feloszlatása és sok letartóztatás lehetett volna a következménye. Mi azonnal gondoltuk, hogy csúnya provokáció történt, de mégis kacagtató epizódként maradt meg emlékezetünkben. Talán heten-nyolcan ülhettünk a fürdőszobában, és mikor Pia megjelent a pisztollyal, éktelen sivalkodás kezdődött a szűk helyiségben. Egyesek attól féltek, hegy elsülhet a revolver. Ez volt a nők első és természetes reakciója.

A revolveres provokáció csak jobban megerősítette, hogy tevékenységünk eredményekre vezet majd. Úgy gondoltuk, hogy ha az ellenség csapdát állít nekünk, akkor jó úton haladunk.

Szocialista orvoscsoport már a húszas évek végén működött, és baloldali vezetés alatt állott. Akkor Schönstein Sándor és Madzsar József is vezetői közé tartozott. A csoport többször feloszlott, sok kerületi pártszervezetből tiltották ki a jobboldali szociáldemokraták, de mindig újra és újra életre kelt. A mi kerületünk vezetősége, a nőbizottság javaslatára, szívesen adott helyiséget működésük számára. Tagjai között volt Adler Ferenc, Arató Ottó, Mária Béla, Simonovits István. 25—30-an vettek részt a rendszeres heti összejöveteleken. Schönstein Sándor nem járt fel az értekezletekre. Börtönben volt-e éppen, vagy szigorú rendőri felügyelet alatt — nem tudom. A felszabadulás után elmondták róla, hogy alig egy nappal a koncentrációs tábor felszabadulása előtt lőtte agyon egy SS-katona. Éhségében egy marharépát kapart ki a földből. Dr. Adler Ferencet Kárpátalján ölték meg a fasiszták.

Történetem idején az orvoscsoport aktívan működött. Bázisa, alkotóeleme volt a függetlenségi mozgalomnak, a Történelmi Emlékbizottság létrehozásáért folytatott napi munkának.

Tagjai előadásokat tartottak a „kézimunka-délutánokon” és más körülmények között is. Ezek az előadások az egészségügyi felvilágosítást szolgálták, de a társadalmi összefüggéseket nem lehetett elválasztani egyik témájuktól sem.

Az orvosi tanácsadás időpontjában inspekciót szoktak tartani, de a rászorulókat rendelőikben is szívesen fogadták. Gyakran megesett, hogy egyik-másik, már akkor is elismert szakorvos gazdag betegeit órákig váratta, mert egy angyalföldi, vagy más külvárosi proletárt kellett kezelnie. Hirschler Imre már akkor is jó nevű — mondhatnám „divatos” — orvos volt. Várószobájában elegáns, gazdag asszonyok várakoztak, de ő a fizetni nem tudó munkásasszonyokat legalább olyan alapossággal vizsgálta meg, és szerető gondoskodással vette körül, mint minden páciensét.

A pedagóguscsoport munkájában és a pedagógiai tanácsadásban különböző korosztályokkal foglalkozó pedagógusok vettek részt. Fiatalabbak és idősebbek tárgyaltak a pedagógia új eredményeiről és alkalmazásuk lehetőségeiről. Főként a fiatal pedagógusok voltak lelkes képviselői az új irányzatoknak.

A csecsemőkori és óvodáskori nevelés problémái foglalkoztatták őket talán a legintenzívebben, a jellem és személyiség alapjainak kialakítása.

A lelkes fiatal pedagógusgárda természetesen azonnali eredményeket kívánt Ezért kérték, hogy a kerület munkáslakta részébe járó agitációs csoportokhoz csatlakozhassanak. Ügy képzelték, hogy proletárasszonyok között terjeszthetik a legmodernebb nevelési elveket, módszereket Beszélgettünk is róla, de gyakorlat is meggyőzte őket arról, hogy a munkások nyomortanyáin nem az az anyák legfőbb problémája, hogyan szoktassák szobatisztaságra kisgyerekeiket anélkül, hogy eközben azok lelki sérülést ne szenvedjenek. A lakásokba, ahol nyolcan—tízen is aludtak egy szobában és hetven személyre, vagy még többre jutott egy folyosói WC. Igazán nem az okozta a lelki sérüléseket, hogy milyen módszerrel szoktak le a kicsinyek a pelenkáról, ha egyáltalán volt pelenkájuk. S az étkezések elkészítése, vagy rendje sem tartozott a fő problémák közé.

Mindig újra ás újra felmerültek előttem a kis hamuszínű arcok, amelyek ezeket a lakásokat benépesítették. S egy kicsi lány áll az asztal előtt. A kenyér utolsó falatját nyeli le. Kis sovány kezét nyújtja az anya felé. (Käthe Kollwitz megelevenedett rajza.) Az anyja ráteríti a kendőt a kenyérre. Még apának is kell, meg a többieknek is, és reggel is enni kell belőle. Háború van. A kenyeret jegyre adják. A kisfiam is ekkorka, mint ez a kicsi lány. S kicsit talán szégyellem, hogy neki nem volt kevés a kenyér, ha nem is dúskálhattunk a földi javakban. Születésétől kezdve rendszeresen orvoshoz jártam vele, és ő írta elő, hogy mennyi májat kell az első passzírozott főzelékbe tenni. S már hároméves korában ismerte a modern pedagógiai elveket, „hogy a gyereket nem szabad megverni, hanem meg kell neki magyarázni, hogy mit miért nem szabad tennie”. Így oktatta a nagyanyját.

S a fiatal szocialista pedagógusok, akik Montessori és más neves szakemberek módszereit tanulmányozták, ott Angyalföldön meggyőződtek arról, hogy előbb sok mindent meg kelt változtatni, míg eljuthatunk a modern pedagógia és gyermekvédelem széleskörű elterjesztéséig.

A pedagóguscsoport egyik tagjának. Popper Évának óvodája volt a Rottenbiller utcában. A szocialista mozgalomban résztvevők közül nagyon sokan bíztuk gyerekeink nevelését őreá. Nevelési módszereit és eredményeit kiválónak tartottam. — Sokszor vallatom magam, hogy nem vagyok-e elfogult vele szemben, mivel tudom, hogyan élt és hogyan halt meg. De ma is meggyőződésem, hogy kiváló pedagógus volt. Egyszerű, józan és természetes módon vezette az óvodát. Ismerte a szülők körülményeit és nem követelt tőlük többet, mint amennyit nyújtani tudtak. Nem szólamokat tanított be, és nem rendelt mindent alá a gyermek őfelségének, mint sok túlzott modernista irányzat képviselője. Bátorságra, de nem gátlástalanságra nevelte a rábízott aprónépet.

1942. tavaszán, a március 15-i tüntetést követően az első letartóztatottak között volt. Őt is az Andrássy laktanyában kínozták, majd a függetlenségi mozgalommal kapcsolatos kommunista perben elítélték.

1944. november közepén Dachauban találkoztam vele újra. Onnan egy csoporttal Bergen-Belsenbe vitték. Ott halt éhen, mert saját adagját is társaival etette meg. Így mesélték társai, akik visszatértek.

1942. május elseje fordulópontot jelentett a magyar függetlenségi mozgalom történetében.

Amikor erre az ünnepnapra készültünk, még nem tudtuk, hogy milyen események indulnak el ezen a napon. Igaz, a március 15-i tüntetés után érezhető volt, hogy a hatóságok mindent megtesznek a háborúellenes szabadságmozgalom megtorpedózására.

Támad indult a Történelmi Emlékbizottság ellen. A bizottságban részt vevő különböző politikai csoportokat igyekeztek egymás ellen uszítani. A bizottság több tagját letartóztatták, másokat különböző módon zaklatták. Helyiségét felmondták. A Petőfi-je1vény viselőit az utcán inzultálták.

A cenzúra meggátolta, hogy a nemzeti szabadságmozgalmakkal foglalkozó cikkek megjelenjenek a sajtóban.

A szociáldemokrata pártszervezetekben is megerősödtek a jobboldal támadásai. A szabad, független Magyarország mellett és a háború ellen felszólalókat figyelmeztették, hogy ne folytassanak kommunista propagandát. Egyes kerületekben és a szakszervezetekben felelősségre vonták azokat a tagokat, akik részt vettek a március 15-i tüntetésen.

Eközben az egész nép, de a munkásság különösképpen érezte a háborús politika terheit. A postások egyre több katonai behívót kézbesítettek. A közellátás rosszabbodott. Bevezették a tejjegyet, csökkentették a kenyérfejadagot.

A szociáldemokrata jobbolda1 fokozódó aktivitása is ellenszenvet váltott ki az ország jövőjéért aggódó emberekben. A március 15-i tüntetés letiltása miatt sokan ki akartak lépni a pártból. Nekünk, kommunistáknak kellett sok munkásembert meggyőznünk arról, hogy a szociáldemokrata szervezetek meggyengülése csak a terror fokozódását és a jobboldali fasiszta erők előretörését eredményezné.

Ilyen körülmények között közeledett május elseje.

Április 25-én a kommunista párt kiadott egy röpiratot, amelyben felszólította a munkásságot, hogy hagyományos ünnepnapján se feledkezzen meg a háborúellenes harcról. Arról is szólt, hagy ez az ünnep sem választhatja el a proletariátust a nemzet többi részétől. Ez a nap is a nemzeti felszabadító mozgalom egyik állomása legyen. Olyan nap, mely a magyar nemzet szabadságharcát összeforrasztja a francia, norvég, belga, holland, szerb, cseh, lengyel és Európa többi nemzetének, azoknak a nemzeteknek szabadságharcával, akik élethalálharcot vívnak a hitleri elnyomás ellen. A kezdetleges technikai apparátus, amelyet közben védeni, óvni kellett a leleplezéstől, csak április 30-ra tudott elkészülni a munkával, és terjesztésére gyakorlatilag nem is került sor.

Pedig a pártnak akkor már szerteágazó szervezetei voltak, amelyek szétvitték a magyar társadalomba az életnedveket, a fasiszta fertőzés elleni éltető szellemet. Ezeken a csatornákon át folyt a mozgósítás a május elsejei tüntetésre is. A terv az volt, hogy május elsején délután a Körúton gyülekezünk, és a Petőfi-jelvény fejezze ki, hogy a magyar munkásság ünnepén is az egész nemzet szabadságharcát képviseljük.

A szervezést úgy folytattuk, hogy személy szerint beszéltünk mindenkivel, akiben megbíztunk. Sikerült elég szép számmal kivonulni a Körútra. A tüntetést tulajdonképpen a Petőfi-jelvény jelezte, Hangos megnyilvánulás csak egy-egy rövid időre Összeverődött csoportnál lehetett. Ám ezeknek is szét kellett rebbenniük, mert a politikai rendőrség emberei ott nyüzsögtek közöttünk.

Ezen a napon kezdődött meg az a letartóztatás-sorozat, amely, a magyar függetlenségi mozgalom éltető elemének, az üldözött kommunista pártnak megbénítását okozta, és amelynek eredményeképpen több száz magyar szabadságharcos került a vezérkar kínzókamráiba, s utána a különbíróságok elé.

1942. május elsején egy szerencsétlen véletlen adta a nyomozók kezére közülünk az elsőt. Május 2-án már letartóztatták Rezi Károly szövőmunkást, az egyik újpesti kommunista szervezet vezetőjét. Az első letartóztatottakat még a Vigyázó Ferenc utcai főkapitányságra vitték. Később kiderült, hogy a nemzeti mozgalom szervezetei szerteágazóak, messzire nyúlnak, a főkapitányságon nem fértek el a letartóztatottak. Ezért jelölték ki a nyomozás színhelyéül az Andrássy-laktanya egyik épületét, s ide összpontosították a rendőrség, a csendőrség és katonai elhárítás egységeinek egyesített személyzetét.

Rezi Károlyt május 2-án tartóztatták le. Május negyedikén már halott volt. Hajnalban dobták ki az egyik harmadik emeleti ablakból, agyonverve, a világítóudvarra.

Május 9-én 28-ra emelkedett a letartóztatottak száma. Május 25-én Sombor-Schweinitzer főkapitány-helyettes már azt jelentette, hogy 82 személy van őrizetben, kihallgatásuk folyik.

Mikor az úgynevezett „nyílt nyomozást” az Andrássy-laktanyába helyezték át, a vezérkar főnöke összehívta a nyomozás vezetőit, s többek között elmondta, hogy a német összekötő tisztek nagy figyelmet fordítanak arra, hogy Magyarországon minden kommunista szervezetet teljes egészében likvidáljanak.

A német Gestapo és a magyar elhárító szervek között egyébként már nem volt új ez az együttműködés.

A letartóztatások három hónapon keresztül tartottak. Néhány kommunistának mégis sikerült elkerülnie a letartóztatást.

Ezek között volt Galambos Sándor, Kádár János, Orbán László, Ságvári Endre, és még néhányan.

Kádár János 1941. nyarától a párt budapesti területi bizottságának tagja volt. A letartóztatások után vonták be a Központi Bizottságba, majd később titkára lett. Orbán is, Ságvári is a párt vezető szerveiben működött.

Ahogy terjedt a letartóztatási hullám, úgy kellett egyre többünknek elhagynia otthonát és új körülmények között kezdenie életét és forradalmi munkáját.

Sorsforduló volt ez a május az ország életében.

Május harmadikán még a haladó mozgalmak sikerének könyveltük el, hogy József Attila hamvait több ezres tömeg jelenlétében helyezték el a Kerepesi temetőben, a nagy költőt megillető helyen.

Május ötödikén viszont megjelent a kormány rendelete, amelyben megtiltja a leventeköteles ifjaknak, hogy bármely politikai tevékenységben résztvegyenek. Ez gyakorlatilag a szociáldemokrata párt országos ifjúsági bizottságának a feloszlatását jelentette. Ma már köztudott, hogy az OIB-ben évek óta kommunista politika érvényesült és Kullich Gyula is, Ságvári Endre is tagja volt az illegális pártnak. A függetlenségi mozgalom egyik főerőssége volt az ifjúsági szervezet.

A mi alapszervünk tagjainak többsége is a fiatalabb korosztályhoz tartozott.

Nehéz a pontos dátumokra visszaemlékezni, Tudtunk róla, hogy letartóztatások vannak, de mi továbbra is következetesen feljártunk a kerületi pártszervezetbe. Megbeszéléseket tartottunk. Feltűnt, hogy Kádár János ás Goldmann György elég ritkán látható. Kádár Jánossal csupán illegális találkozón jöttem össze. Ebből arra következtettem, hogy fontos pártmunkát kapott. S a mi körülményeink között nem volt szokás azt tudakolni, hogy a másik mit csinál. Egyik esetben összehozott Orbán Lászlóval. Közölte, hogy ezentúl Orbán lesz az összekötőm. S tagja leszek annak az alakulóban levő bizottságnak, amely a szociáldemokrata párt szervezeteiben működő alapszerveket irányítja. Saját munkámat a kerületben, pedig Galgóczi Piroskának kell átadnom. Ezt meg is tettem, de az említett bizottság munkájában még nagyon keveset végeztem. Már júniusban lehetett, ami kor Kádár János megjelent a lakásomon és tudomásomra hozta, hogy azonnal el kell mennem hazulról, mert olyan embereket tartóztattak le, akik ismerik illegális tevékenységemet. Ezért sor kerülhet az én letartóztatásomra is, tehát új iratokat kell szereznem, és el kell tűnnöm. Kisfiamat bízzam a szüleimre és keressek menedéket a magam számára.

Számomra így kezdődött az a fordulat, amelyet az 1942. május elsejei első letartóztatás indított el,

Május elsején még bíztunk saját erőnkben. Még bíztunk abban, hogy a nemzet életösztönét sikerül felébreszteni és szembefordítani azzal a politikával, amelynek képviselői ezen a májuson indították a Donhoz a 2. magyar hadsereget, és amely végül is katasztrófába sodorta az országot. Tudtuk, hogy nehéz harcot kell még végigküzdeni, de azt nem gondoltuk, hogy néhány nap múlva mi következik.

M néhányan újrakezdtük a párt építését, bár az egész országban hajszoltak bennünket. A szétszórt háborúellenes, németellenes erőket igyekeztünk ismét egy frontba tömöríteni.

(A bányászokon kívül)

2003 04 24.

E-mail: info@kz-gedenkstaette-dachau.de / Internet: www.kz-gedenkstaette-dachau.de
E-mail: info@cc-memorial-site-dachau.org / Internet: www.cc-memorial-site-dachau.org

Talán különösen hangzik, de az én helyzetemben a Németországba való deportálás volt az egyetlen lehetőség az életbenmaradáshoz. Tíz napi dühödt és sikertelen vallatás után a defenzív osztály a Gestapónak akart átadni. Amikor ezt közölték velem, már ők sem hitték, hogy fel tudok állni a földről.

A Horthy-rezsim defenzív osztálya ebben az időben már igen szétzilált állapotban volt. Egész munkájukon érződött a bizonytalanság, kapkodás. Szörnyű kegyetlenségük mellett egyes beosztottak, csendőrök megmagyarázhatatlan engedékenységet mutattak. A nyilasok nem bíztak a defenzív osztályban, a Horthy-rendőrség helyükön maradt tagjai viszont gyűlölték a nyilasokat. Ezért érthető, hogy a Rökk Szilárd utcában működő csoportban is nagy volt a fejetlenség, így történhetett, hogy november hetedikén, amikor a foglyokat elszállították onnan, az egyes letartóztatottakra, így énrám sem fordítottak külön figyelmet.

Ezen a napon olyan volt az épület, mint egy felbolygatott méhkas. A foglyok főleg baloldali ellenállók, partizánok és zsidók voltak. A nagy zűrzavarban elvtársaim körülfogtak. Kaptam egy magas szárú cipőt valakitől, így nagy nehezen lábra tudtam állni, és a többiekre támaszkodva útnak indultam én is. Mire a Gestapo autója megérkezett, már Budaörs felé meneteltünk. S ez az út, amely sok-sok társunkat a halálba vezette, számomra a biztos haláltól – a Gestapótól – való menekülést jelentette. Két fiatal lány támogatott, és a lábaim automatikusan vittek előre. Az egyik lány, Osváth Klára – mi csak Kalának becéztük – egészen a hazatérésig velem maradt. Nélküle nem valószínű, hogy valaha is hazakerültem volna. A másik lányról azóta sem tudok semmit.

A mi csoportunkban kommunisták, szocialisták és más hazafiak meneteltek együtt. Egymást segítettük, támogattuk, biztattuk. Az első sorban ment Földes László és Horváth Márton, utánuk a bányászbizottság tagjai: Golub Rudolf, Nedermann Ferenc, Bugyács Imre és Petőfalvi Lajos. Itt volt a XIII. kerületből Muck Lajos, Biliczky Sándor, továbbá Bacsó László, Lencse Ilonka, Varga Jóska, Fencsik László, Braun Iván ifjúkommunisták és még nagyon sokan. Nem tudom, hány vagont töltöttek meg velünk a budaörsi pályaudvaron, csak azt tudom, hogy nagyon kevesen jöttek vissza közülünk. Földes László mesélte a felszabadulás után, hogy hiába hajszolták őt a csendőrök, neki csak az járt az eszében: Pirit a sor végén vonszolják, és ő még ezt a tempót sem fogja bírni. Igaz, a csendőrök között is volt olyan, aki törődött velem.

A vagonban annyian voltunk, hogy csak ülni, vagy inkább csak kuporogni lehetett, s még ez is kényelmes utazásnak számított a többi deportált szállításához képest. Varga Juliskának és nekem mégis szorítottak fekhelyet. A csoportból mi voltunk a legjobban megnyomorítva, az előző napok vallatásaitól. A többiek féltő szeretettel vettek körül bennünket.

Varga Juliska négy fia közül Jóska ugyanezen a szerelvényen utazott, más vagonban. A 17 éves fiú valamelyik koncentrációs táborban pusztult el.

A vagonban társaim minden ennivalót összeadtak, és ezt az úgynevezett koll-kaját egy fiatal jugoszláv partizán osztotta szét. Oldalakat lehetne írni erről az összeverődött kollektíváról, hiszen jóformán minden egyes tagja az ellenállási mozgalom egy-egy személyisége volt.

A vagon végében ült Cs. Molnár László, a szociáldemokrata párt XIII. kerületi szervezetének titkára, és mellette Szepesi Albert. Ez az „útitársunk" már nem nevezhető az ellenállási harc pozitív alakjának. Annyira kirítt a kollektívánkból, hogy ma sem tudok mosoly nélkül emlékezni tragikomikus alakjára. Nagyon-nagyon felháborodott azon, hogy milyen társaságba került.

Ő volt az egyetlen szociáldemokrata városatya, aki a német megszállás után is megmaradt pozíciójában. Szavaiból kivehettük, hogy őt a németek respektálják. Ezt azonban, úgy látszik, Szálasiék nem vették tudomásul, azt gondolták: „Szocdem, az szocdem!" – és így őt is közénk vágták. A szerencsétlen abban reménykedett, hogy ha valamilyen „civilizált" német hatósággal beszélhet, majd tisztázza helyzetét, és bocsánatot fognak kérni tőle. De minket már darabszámra adtak át a németeknek, és így soha nem tisztázhatta magát; tudomásom szerint ő is elpusztult, mint olyan sokan az általa annyira megvetett tömegből.

Talán ma már fellengzősnek hatnak ezek a szavak, de úgy éreztük, olyanokat zártak össze ebben a vagonban, akik mind tudták, hogy tettek valamit a jövőért. Biztosak voltunk abban, hogy vannak, akik a helyünkre állnak, és folytatják az ellenállást. Egész úton szervezettség, fegyelmezettség uralkodott a vagonban. Ma is emlékszem arra a gondos, szerető ápolásra, amellyel társaim körülvettek.

Komáromban hosszabb ideig állt a vonat. Napközben kinyitották az ajtót. Katonák bámultak be a vagonba. Társaim beszélgetésbe elegyedtek a katonákkal, elmondták, hogy kommunisták vagyunk, a magyar függetlenségért harcoltunk, ezért kell most bűnhődnünk, de a háborúnak nemsokára vége lesz. Ne hagyják magukat a katonák a tűzvonalba terelni. Engem oda vittek az ajtóhoz, és az elborzadt katonáknak megmutatták a kínzástól elfeketedett, dagadt kezemet, lábamat.

Szerelvényünkön sikerült az egyik vagon padlóját felfeszíteni, és többen megszöktek, köztük Földes László és Horváth Márton. Nagyon fájt, hogy a bányászok és az angyalföldiek nem tudtak elmenekülni.

A dachaui állomáson még láttam őket, messziről köszöntöttük egymást. Ott szortíroztak minket, a nőket különválasztották a férfiaktól. Bennünket Dachau egyik munkatáborába, a közeli Allachba vittek, a férfiakat pedig a dachaui koncentrációs táborba. Az állomáson láttuk, hogy a mi szerelvényünkön más börtönökből is hoztak politikai foglyokat. Sokat közülük még 1942 tavaszán és nyarán tartóztattak le, amikor a függetlenségi mozgalmat akarták lefejezni. Ott találkoztam Popper Évával, Földes Verával, a Történelmi Emlékbizottság szervezőjének feleségével, Bakó Ágnessel, Rákosi Hajnallal és másokkal. Egyesek szememre hányták, hogy két és fél év után nem bírtam már ki azt a kis időt, és hagytam elfogni magam. Közülük legtöbben ott pusztultak Bergen-Belsenben, Ravensbrückben vagy valamelyik másik táborban. A mi szerelvényünkkel cigánytranszport is érkezett Magyarországról. Ekkor bizonyosodtunk meg róla, hogy nemcsak zsidókat, hanem más fajtájú, más nemzetiségű, más vallású embercsoportokat is ki akarnak irtani a nácik. Itt, a dachaui állomáson és úton Allach felé kezdtük megérteni, hogy az a sok rémtörténet, amit el sem akartunk hinni, nemcsak hogy igaz, hanem meg sem közelíti a valóságot. Ezen az úton kezdtük megérteni, mi történik itt, Európa közepén a XX. században, a felvilágosult emberiség nagy alakjainak, a nemzetközi munkásmozgalom nagy harcosainak, a tudományos szocializmus megteremtőinek hazájában, Németországban. A kommunisták nem felejtették el a Tanácsköztársaság bukását követő fehérterrort, a különítmények kegyetlenkedését, Siófokot, Orgoványt, a Britannia Szálló pincéit. A Horthy-rendőrség későbbi tetteit, a kínvallatásokat, a statáriumot, a börtönök és internáló táborok kegyetlenkedéseit is jól ismertük. Tudtunk a Horthy-rezsim újvidéki szerepléséről, felvidéki és erdélyi rémtetteiről. De mindezeket felülmúlták a náci haláltáborok, ahol nemzetközi méretekben folyt a megsemmisítés. Ez az intézményesített terror az emberi társadalom sokkal szélesebb köreit érintette.

A dachaui állomáson láttam először embervontatta szekeret. S a legrosszabb az volt, hogy engem is felraktak egy ilyen kocsi tetejére, sok-sok kis cigánygyerek közé, vagy inkább rájuk. Olyan volt, mint egy nagy fészekalja csipogó csibe, egymás hegyén-hátán a kocsin. Gyönyörű fekete szemek és kerek kis arcocskák vettek körül. Az apró szájak sírtak, gagyogtak, még talán nevettek is.

Már Allachban, az első állomáshelyünkön ízelítőt kaptunk a koncentrációs táborok életéből. Az igazi tapasztalatokat azonban Ravensbrückben szereztük.

Allachban nem volt külön női tábor. A férfitábor egyik elkerített részén jelölték ki barakkjainkat. Táborunk felszerelése és megszervezése a férfiak fogolyvezetőségének feladata volt. Ez a vezetőség főleg politikaiakból került ki, többségük német, de az orvos francia maquisard volt. Őhozzá kerültem én is, mivel egész ott-tartózkodásunk idején végig a betegszobában voltam. A betegszoba egyben a női tábor központi helyisége volt. Esténként itt jöttek össze a fogoly vezetők, a „Lagerál testek", a kapók stb. Az új női részleg vezetői közülünk, politikaiak közül kerültek ki.

A mi transzportunkkal hozták ki Barabás Lídia hegedűművésznőt is. Ez a törékeny teremtés akkorra már több éves fegyházbüntetést töltött le. Mint jugoszláv partizánt fogták el. A hegedűjét azonban minden fegyházban nála hagyták, Allachba is magával hozta. Mennyi felejthetetlen élményt köszönhettünk ennek a hegedűnek. A zene számunkra ott valószínűtlenül csodálatosan hangzott. Nem hiszem, hogy bárhol olyan sokat jelenthet az ember számára, mint amit nekünk éppen abban a környezetben jelentett.

A koncerteken a férfitábor fogolyvezetői és sokan az SS-őrség közül is részt vettek. Nyilván ez is oka volt annak, hogy mindenáron meg akarták akadályozni elszállításunkat.

A németeknek volt olyan elképzelése, hogy ezt a tábort átmenő táborrá alakítsák át, a Magyarországról érkező embertranszportok átmeneti szállásává. A müncheni vasútvonalat azonban a szövetséges repülők szétbombázták. Az a hír terjedt el, hogy az SS meg akarja szüntetni a női tábort. A férfiak jól tudták, hogy ha elkerülünk innen, milyen sors vár ránk a már megszervezett táborokban. Mi akkor még nem tudtuk felmérni helyzetünket.

A francia orvos a hátán hordta nekünk a berendezéshez szükséges dolgokat és a gyógyszert. Úgy maradt meg emlékezetemben, mint az emberiesség megtestesítője.

Utoljára akkor láttam, amikor egy nagy mezőn át a vagonok felé kísértek bennünket. Ö támogatott, s utolsó hozzám intézett szavai ezek voltak: „Soha nem felejtem el nekik a maga meggyötört lábait."

1973-ban a Nemzetközi Ravensbrück Bizottság Budapesten ülésezett. A bizottság elnöknőjét, a francia Renée Mirande Lavalle-t férje is elkísérte. Beszélgetés közben kiderült, hogy ő is velünk egyidőben volt Allachban. Kérdezgettem, emlékszik-e a francia orvosra. Szerinte doktor Laffitte volt a mi orvosunk.

- Írjon neki egy levelet, szívesen elviszem – mondotta.

Étienne Lavalle valóban elvitte a levelemet, amelyben többek közt ezt írtam:

Egy hét után megérkezett Henri Laffitte akadémikus kedves, meleg hangú válasza:

Dr. Laffitte és társai hiába igyekeztek megakadályozni, hogy elvigyenek bennünket. A körülöttünk folyó huzavona csak annyit eredményezett, hogy a Ravensbrück felé tartó transzport egy részét, mint Personalt, személyzetet szállították. Csoportunkat külön kezelték, nem kerültünk bele a nagy tömegbe. Nem töltöttünk egyetlen éjszakát sem a fekvőhely nélküli sátorban, ahová a többieket a téli hidegben összezsúfolták. Még a megérkezésünk napján a tizenkettes blokkba szállítottak. S bár tőlünk is elvették mindenünket, de fedél volt a fejünk felett és együtt maradhattunk néhány társunkkal, akikkel elhoztak a Rökk Szilárd utcából. Az összetartozás érzése, egymás segítése ebben a számunkra új világban az élet alapfeltétele lett. Számomra különösen. Kala nélkül, akit a csendőrségi vizsgálat során ismertem meg, és végig társam, támaszom maradt, nem valószínű, hogy viszontláthattam volna kisfiámat.

Aki elhagyta magát, akiben valamely hit vagy valaki iránti szeretet, kötelességérzet nem tartotta a lelket, az óhatatlanul elpusztult – nem beszélve most azokról, akiket fizikailag megsemmisítettek. De sokan életben maradtak azok közül is, akik saját magukat szerették a legjobban, és az életben maradásért képesek voltak minden aljasságra.

Mindjárt a megérkezésünk után nagy megrázkódtatás volt számunkra, hogy elvették Lídiától a hegedűjét. Ott sorakoztunk vele együtt az irodában, hogy átadjuk minden ingóságunkat. Nagyon fájt az is, hogy meg kellett válnom a nyakamban függő kis amulettől, amit Juliskától kaptam.

Mi mindenütt harcolni akartunk, hiszen a börtönökben is felemeltük a szavunkat. Ott is – talán már pucérra vetkőztetve – tiltakozni kezdtünk. Csak annyit értünk el, hogy az irodisták megígérték, legyünk nyugodtak, Lídia néhány nap múlva visszakapja a hegedűjét. Előbb azonban meg kell találnunk a helyünket a táborban stb. Lídia természetesen soha nem kapta vissza a hegedűjét. De mit is kezdett volna vele. Már másnap munkára hajtottak bennünket. Mindenkinek egy-egy ásót nyomtak a kezébe. Mi, többiek hozzászoktunk a munkához, de Lídiát kímélni szerettük volna. Dolgoztunk volna helyette is, hogy fel ne törjön a keze. Rettenetes volt nézni a kínlódását. S mikor első nap mentünk ki a kapun, az egyik SS-őr még belé is rúgott. Lídia az előttem levő ötös sorban ment, és nem jól igazodott a többiekhez, ezért kapta a rúgást. A deportálásban minden és mindenki valahogy jelképessé és túlméretezetté vált. Lídia előttünk a művészetet szimbolizálta. Ha én kapom a rúgást, az számomra nem lett volna olyan borzalmas élmény. Mindezek ellenére Lídiában tartani tudtuk a lelket. Szinte megfogható valósággá váltak ott ezek a szavak: a fasizmus mindent letipor, ami az emberiség életében szép, jó és felemelő.

A mi kis közösségünk az órákig tartó, testet-lelket ölő appellek alatt is meg tudta őrizni emberi méltóságát. Sokszor rossz néven is vették tőlünk egyes bajtársaink, hogy mi barkochbát játszunk, amikor ők sírnak, panaszkodnak, és rettenetes kínokat állnak ki a hidegtől, esőtől, hótól és ködtől. Pedig a mi cipőnk ugyanúgy átázott az örökös sárban, és rongyainkon ugyanúgy átfújt a metsző téli szél. Minket is percenként aláztak meg emberi és női méltóságunkban. – S Lídia is velünk játszott és mosolygott.

Egy napon összetalálkozott a nővérével, aki más transzporttal érkezett. Már csak árnyéka volt a nemrég igen szép, öntudatos asszonynak. Lídia hozzá csatlakozott. Átszökött abba a blokkba, ahol a nővére volt. Utána egyszer-egyszer még felkeresett bennünket, később már csak messziről láttuk sovány, megkínzott arcát. A szemében ott ült a „muzulmánok" éhes, már a téboly határán levő tekintete. Egyre ritkábban találkoztunk vele, aztán végképp elvesztettük szemünk elől, a moloch elnyelte.

Már nem tudnám megmondani, hányan lehettünk a tizenkettes blokkban. Az ágyak itt is „háromemeletesek" voltak, és ketten aludtunk egy ágyban. A barakk fogolyparancsnoka német nő volt, mint kommunistát börtönözték be, s már nyolc éve raboskodott. Határozott, kemény embernek ismertük meg; tapasztalataink egész szélsőségesek voltak vele kapcsolatban. Néha úgy látszott, hogy a fogság alatt teljesen el-embertelenedett. Előfordult, hogy szinte kegyetlenül viselkedett egyes foglyokkal – úgy vettük észre, leginkább a németekkel – szemben. Velünk és a sok kisgyerekkel jól, szinte gyengéden bánt. A barakk kisgyerekei számára különböző kedvezményeket verekedett ki. Így a legnagyobb hidegben a kicsik nem a szabad ég alatt álltak appellt, hanem a szobában.

Egyik nap Kalával együtt a zöldségszállító kommandónál dolgoztunk. Ez a munkacsapat járt ki a tó partján levő vermelőhelyekhez, és saroglyán marharépát, céklát vagy más zöldségfélét s időnként brikettet hordott be a tábor területére. Azóta is nagyon rossz érzés fog el, ha német brikettet látok. Ez az elterjedt, jó tüzelő mindig elém varázsolja azt a hóval borított tájon át vezető, gyönyörű fenyőfákkal szegélyezett utat, amerre elhaladtunk. Az út mentén katonás rendben sorakozó barátságos lakóházak, függönyök, tisztaság. Mi rongyosán, ötös sorokban menetelünk a csúszós úton. A fapapucs lötyög a lábamon, feltöri a régi sebeket. Kesztyűtlen kezem odafagy a saroglya rúdjához. Közben lesem a hólabdázó gyerekeket. Vajon az enyém most mit csinál?!

Munka után az egyes kommandóknál külön adagot osztottak a foglyoknak. Ez alkalommal este, amikor visszatértünk a táborba, májas hurkát adtak. Az élelmiszerosztás a legtöbb esetben tömegverekedéssé fajult. A nácik módszereihez az is hozzátartozott, hogy igyekeztek a foglyokat egymás ellen kijátszani. Most is az történt. Az osztás éppen a mi barakkunk ajtajában folyt. Egyesek előretolakodtak, kétszer is akartak kapni stb. A tumultust megtorlás követte. Az osztást beszüntették.

Mi is azok között voltunk, akik nem kaptak semmit. Erre nagy lármát csaptunk, és követeltük a „munkáért járó hivatalos adagot". Blokovánk és helyettese – osztrák vagy szudétanémet kommunista – hozzánk szaladtak és berángattak bennünket a barakkunkba. Kétségbeesetten igyekeztek megértetni velünk, hogy itt nincs hivatalos adag, itt nincs jogos követelés. Mi Háftlingek vagyunk, s az ilyen lázadásért szigorú büntetés járhat...

Ettől a naptól kezdve úgy láttuk, másként bánnak velünk, mint a többiekkel. Kérték, hogy ne hirdessük fennhangon kommunista voltunkat. Magukról nem árultak el semmit. De mintha valamilyen szervezet vett volna a védőszárnyai alá. Állandó munkát kaptunk a zöldségespincében. Állandó munkacsapatban dolgozni jobb volt, mint a naponta összeálló kommandókban, így nem kergették az embert minden áldott nap, és az appell után mehettünk a munkahelyre. Rajtunk kívül főleg orosz, ukrán és néhány fiatal lengyel nő dolgozott ott. A zöldségespince pedig különösen jó munkahelynek számított, bár komoly fizikai erő kellett a cipekedéshez, lapátoláshoz, de jobban meg is lehetett őrizni a kondíciót. Jobban táplálkoztunk. Mi tisztítottuk a zöldséget, és közben ettük a céklát, káposztát, répát vagy marharépát. A krumplit nyersen is szívesen ettük, de néha főve is hozzájutottunk, mi szállítottuk a konyhába. Ez az egyik legnehezebb munka volt, mert meredek lépcsőn kellett felcipelni a színültig tele saroglyákat a tágas, modern konyhába. A krumplit hatalmas kádakban vízsugárral mosták tisztára, s óriási üstökben főzték puhára. Mikor felmentünk a konyhába, gyorsan körülkémleltünk. Ha éppen kinyitottak egy üstöt, odafutottunk, és teleraktuk a zsebünket forró krumplival. A legtöbb szakácsnő (szintén fogoly) félrenézett, csak az ügyeletes SS-nőre kellett vigyázni. Egyszer ügyetlenkedtem. Visszafordulva egyenest az Aufsáherin keze közé szaladtam. Mindenkiben megfagyott a vér. Hiszen súlyos büntetés járt az „organizá-lásért". Szerencsémre egy-két pofonnal megúsztam. Talán, mert szőke volt a hajam, és a nő németnek nézett. Előfordultak ilyen véletlenek. S még a krumplit sem szedte el tőlem.

A fent említett szervezet erejét éreztem akkor is, amikor beteg lettem. Engem sem került el a leggyakoribb lágerbetegség: a tífusz. Magas lázzal vitt Málcsi néni, a helyettes blokova a betegszobába. Mikor felvettek fekvő betegnek, az egyik ápolónőre bízott. Most se voltam hát magamra hagyatott. Éreztem, hogy valamiképpen vigyáznak rám, szervezetem hamar legyűrte a lázat, és mehettem vissza a többiekhez. A betegszobában töltött idő mindenesetre a legemlékezetesebb élményeim közé tartozik.

A létért való harc állati fokára süllyedtek a foglyok. De a lágerek nyomorúsága választóvíz volt. Minden emberi nagyság s minden emberi aljasság tenyésztelepe.

Januárban már nem a zöldségespincében, hanem a konyha kazánházában dolgoztunk Katóval. Mi voltunk a fűtők. Lapátoltuk a német brikettet. Egyik nap hirtelen appellra rendelték a tábort. Már jó ideje hallani lehetett a szovjet ágyúk hangját. Az Oderánál állt akkor a front. A táborban borzalmas állapotok uralkodtak. A keleti táborokat kiürítették a németek, és Ravensbrück napról napra zsúfoltabb lett. Már nem is tudták a létszámot megállapítani. Rablóbandák garázdálkodtak az utakon. Az ételhordó foglyokat nem engedhettük el kíséret nélkül, mert a barakkok közül kiugró éhező csoportok nekiestek, kimertek egy-egy tál levest a kondérból, és a többit gyakran kiborították. A kenyérért menőket láncban körülfogtuk, úgy védtük őket. Ezeket a rabló csoportokat „auschwitzi bandáknak" neveztük. A gyengébbek megtámadása napirenden volt.

Ilyen állapotok uralkodtak, amikor kezdték már nyugatabbra fekvő táborokba szállítani a foglyokat. Mi is sorra kerültünk. Ahogy meneteltünk, mellénk furakodik egy nő: – Magyarok? Árják? – kérdezte. Kicsit bambán néztünk rá. Furcsa volt ezen a helyen az ilyenfajta érdeklődés. Kiderült, hogy ő Sombor-Schweinitzer Józsefnek, Horthy politikai rendőrfőnökének a felesége.

S így történt, hogy a sors furcsa játéka folytán, én, a hírhedt kommunista, hónapokig egy ágyban aludtam a bolsevizmus elleni harc egyik legképzettebb magyar képviselőjének asszonyával, Sombor Nusával. – Ti nem is tudjátok, milyen jó ember Józsika! – hajtogatta. – S ti mégis vadállatnak tartjátok őt! Ez fáj nekem! Úgy szeretlek benneteket! – s könnybe lábadt a szeme. Egész jól megfértünk vele. Igaz, hogy ugyanilyen jól kijöttünk Pistával is, aki neve ellenére fiatalasszony volt. Odahaza gyereke várta, nevét az alvilágból hozta magával. A toloncból szállították Németországba, mivel megszökött Márianosztráról, ahol négyéves börtönbüntetését töltötte. Mesélte, hogy mindössze hatvankét rendbeli lopást tudtak rábizonyítani, így csak négy évre ítélték. Kedves vagány volt a mi Pistánk.

A transzportot Rechlinbe vitték. Itt volt Ravensbrück 68 kommandójának egyike. Repülőtér mellett feküdt, és oda jártunk dolgozni. Ebben a lágerben értük meg a nagy éhség időszakát. Ekkor már azt a kevés kenyéradagot sem kaptuk meg, ami valahogy megvédett az éhenhalástól. A híg leves sótlan volt. Pista naphosszat vonított, mint egy éhező állat, Sombor Nusa pedig sírt, mint egy gyerek. Mi nem mertünk Kalával egymás szemébe nézni. Hiszen ő is azt láthatta az én szememben, amit én az övében. Az önfegyelem sem tudja eltüntetni az éhség sóvárgó csillogását, és mi nem akartuk bevallani egymásnak, hogy itt nem segít a lelkierő. Bár...

Ekkor történt velem a következő eset. A szobában csupán néhányan lézengtünk. Társaink zöme munkára ment a repülőtérre. Mint blokkápolónak, bent kellett maradnom a barakkban, és egy padon üldögélve bámészkodtam. Forrt bennem a düh. Ügy éreztem, jártányi erőm sincs már. Fatalpú bakancsaim ólomsúllyal húzták a lábamat. Undok dolog ilyen szánalmasan, lassú halállal éhenpusztulni. Otthon a fiam, a munkám, a párt... Az éhség dühe és a tehetetlenség kétségbeesése dolgozott bennem.

A szoba másik végében néhány nő sürgölődött. Az egyik ágy legfelső részét akarták leemelni. Az ágyak fából voltak, és faékkel illesztették össze őket. Lehettek vagy öten-hatan, akik húzták-vonták az ágyat, de sehogy sem boldogultak vele. Dühösen vágódtam oda hozzájuk. – Engedjetek! – Félretoltam őket az útból, az ágy mellé álltam, vállamat nekifeszítettem, és egy mozdulattal emeltem ki az ékből. Hát mégsem a végelgyengülés stádiumában vagyok... Így adta vissza ez a kis eset egy pillanat alatt az önbizalmamat.

Már Ravensbrückben azt hittük, hogy közel van a felszabadulás, pedig még három hónapig váratott magára. Abban nem kételkedtünk, hogy el fog érkezni a pillanat, de abban már egyáltalán nem voltunk olyan biztosak, hogy mi is megérjük. A repülőtéren nekünk kellett a mindennapos bombázások nyomait eltüntetni. A kráterek betemetésének munkálatait egy német mérnök vezette. 1945 áprilisában azt mondta nekünk: – Miért nem dolgoztok rendesen, hiszen magatoknak csináljátok. Mire betemetitek ezt a gödröt, már ki is tűzhetitek a tetejére a vörös zászlót. – S valóban, a légitámadások ereje fokozódott, egyre sűrűbben hullottak a bombák a reptérre. A szövetséges légikötelékek mindennaposak lettek a környéken. A bombák azonban mindig pontosan elkerülték a mi barakkjainkat.

Egyik nap azt vettük észre, hogy a légitámadás kezdete után eltűntek az SS-ek a táborból. A bunkerba menekültek. Ekkor fedeztük fel, hogy a Szovjet Hadsereg gépei támadnak. Tudtuk, hogy ez a földi támadás előkészítését jelenti. Ilyen légitámadást még nem tapasztaltunk. Bombák most sem estek a barakkokra vagy a tábor területére, de zengett a környék. Rengett a föld. A barakkok rázkódtak, mi pedig mintha elvesztettük volna az eszünket, a szovjet lányokkal összefogódzkodva táncoltunk, daloltunk. Szinte részegek lettünk a szabadság előérzetétől. Eszünkbe sem jutott, hogy mi is elpusztulhatunk. Pedig még messze volt a szabadulás.

Másnap vagy néhány nap múlva elterjedt a hír, hogy a tábort kiürítik. Az előkészületek teljesen fejetlenül zajlottak. Az őrség fegyelme sem volt már a régi. Raktárak őrizetlenül maradtak. Klára a ruhatárak felé vezette a foglyok egy részét. Maruszja és én az élelmiszerraktárhoz mentünk. Feltörtük a zárat, levertük a hordók tetejét. (Azokban is élelem volt.) Maruszja, mint a bőség istenasszonya, az ablakba állt, és onnan dobálta ki a kenyeret és a margarint az egyre növekvő tömegnek. Rettenetes jelenet következett. A foglyokat az ennivaló látása teljesen megrészegítette. Szédülten kapkodtak a drága eledel után, majd egymásnak estek. Sem lecsillapítani, sem szétválasztani nem lehetett az őrjöngőket.

A drága kenyéren tapostak, és egymáshoz vagdosták a margarincsomagokat. A dühöngő tömeg egyetlen masszává vált. Aki leesett, többé nem kelt fel. Összetaposott halottak és sebesültek maradtak a konyha előtti téren. De mi ekkor már mindnyájan lázban égtünk. A szobánkban sokfajta nemzetiség volt. Oroszok, lengyelek, szlovákok és magyarok. Összebeszéltünk, hogy nem hagyjuk el a tábort, itt várjuk be a szovjet csapatokat. Húztuk, halasztottuk az indulást. Az egyik SS-katona, aki jól beszélt magyarul – Temesváron sorozták be – már régebben közeledett hozzánk, megkértük tehát, hogy maradjon a mi csoportunkkal. A táborban már alig volt valaki. Csupán a fogolyvezérkar és a sereghajtó SS.

Az SS-ek a levegőbe kezdtek lövöldözni, így kénytelenek voltunk mi is elindulni. Leghátul mentünk. Az egyik keresztútnál visszanéztünk. A lagerálteste, a lagerkapo és a blokovák, stubovák csoportja letért az útról és eltűnt egy fasorban. Az őrség futni engedte őket, nehogy volt fogolytársaikkal együtt szabaduljanak fel.

A mi kis csoportunk igyekezett minél lassabban vánszorogni. A temesvári SS jött velünk. Szerettük volna, ha mellettünk marad, mert a menekülő lakosság és a katonaság között nem éreztük biztonságban magunkat. Hiszen a KZ jeleit mindnyájan viseltük. Az országút mentén egy turistaházfélébe tértünk be, mire tovább akartunk menni, hiába kerestük derék SS-katonánkat, úgy látszik, kereket oldott. Pedig mi civil ruhát, védelmet, mindent ígértünk neki.

Magunkra maradva letértünk a főúttól. Egy kisebb faluba jutottunk, ahol lengyel és ukrán kényszermunkások bújtatták el csoportunkat. A falu neve Vipperach volt. A szovjet csapatok május másodikán érték el a falut. Harc nélkül vonulhattak be, mert a németek előző este eltakarodtak.

Ragyogó, gyönyörű májusi nap volt. Mi a gazda nélkül maradt ház konyhájában ültünk, és finom tojásrántottát ettünk éppen. Somborné, Nusa szaladt be a konyhába kiáltozva: -Itt vannak az oroszok!

- Ugyan! Nem igaz! – hitetlenkedtünk, de már rohantunk a kapu felé.

Három fiatal szovjet katona állt a kapuban. A májusi napsütötte utcán végig a házak előtt szovjet katonák. Körülöttük boldog lányok, asszonyok, kényszermunkások, volt táborlakók.

Ez a kép örökre belém vésődött, mint valami falusi csendélet.

Előző életemben sok mindent hallottam a kenyérről.

Mindig arra tanítottak, hogy a kenyeret meg kell becsülni, szeretni kell. Isten teste. A legfőbb táplálék. A kenyeret földre dobni főben járó bűn. Apa keresi a kenyeret. A munkaadóm kenyéradó gazdám… És még nagyon sokféle jelkép.

Később azt is megtudtam, hogy a kenyér milyen hasznos lehet, ha magán-zárkába kerül az ember. Sakkot lehet belőle készíteni, és kenyérbábuk elviselhetővé teszik az egyedüllét süket csendjét. Később – ez már a koncepciós bűnügyek idején történt – a kenyér, ihlette meg fiatal barátnőmet. Szobrokat formáltak ujjai, a vallatás kínjai soha nem érzett művészi ihletet csiholtak ki belőle és a kenyér volt az egyetlen formálható anyag, amihez hozzájutott.

A koncentrációs táborban azután megismertem a kenyérnek egy másik tulajdonságát: pénz lett belőle. Keményvaluta! Az emberi közösség kialakulásának egyik legelső formája a csere. Használati értékek cseréje. Komoly szociológiai tanulmányt lehet készíteni arról az ösztönösen, szervesen létrejött társadalmi mozgásról, amely a felszín alatt, a mindennapos drill és szervezett tábori élet ellenére egy-egy lágerben kifejlődött. Nem a tudatos illegális szervezkedésre gondolok. A felszín alatt az élet megkövetelte a magáét, és mint az újra és újra felszínre törő növényzet küzdött, kapaszkodott, ösztönzött. Miként az emberi társadalom kezdeti szakaszában, kifejlődött a tárgyak, ételek, létfontosságú cikkek cseréje. A női táborokban a foglyok közül kiválasztott vezető réteg tagjai még divatcikkeket is cserélt, vásárolt. A legstabilabb csereeszköz, az igazi valuta a kenyér lett. Az ADAG KENYÉR. Az adag nagysága állandóan változott. A minősége nem. Volt olyan időszak, amikor ebből a sárból, vagy fűrészporból készített kenyérből csak négyen osztoztunk egy-egy veknin. Volt olyan időszak, amikor nyolcan, de a háború utolsó szakaszában az is előfordult, hogy hetekig egy morzsát sem osztottak szét. Ilyenkor csak a híg, sótlan marharépa levessel tartottak életben bennünket, már akit életben lehetett tartani. Ezt az időszakot nem lehet elfelejteni, még kevésbé, mint az egészet. S ekkor tanultunk csak meg igazán becsülni a kenyeret.

A betegszobákba már alig lehetett bezsúfolni a betegeket. Egyre kevesebben bírtak felkelni a szalmazsákról. Nőtt a hasmenések száma. A csonttáaszott nők testén szaporodtak a fekélyek. A szervezet önmagát emésztette fel. Sok-sok ilyen fekélyt láttam, mert Rechlinben, Sombor-Schweinitzer Nusával ketten vállaltuk a blokk-ápolói „tisztet”. Ő néhány félévet hallgatott az orvosi egyetemen. Én vöröskeresztes tanfolyamot végeztem. Így felszólításra jelentkeztünk, hiszen egy bögre leves volt a bérünk. Úgy hiszem, ez a bögre leves volt a fő oka, hogy vállaltuk ezt a munkát. Emberbaráti megfontolások abban a pillanatban talán eszünkbe sem jutottak. Mégis, a mi barakkunk lakói egész jól jártak velünk. A mi számunkra nem hatalmi pozíciót jelentett az ápolási munka, bár általában a táborok gyakorlatában annak számított. Mi nem bottal kísértük az ambulanciára a beteget. Nem ütlegekkel tartottuk fenn a fegyelmet. Erre nem is volt szükségünk, mert társaink érezték, hogy segíteni akarunk rajtuk. Gyógyszert nem kaptunk, de gyakran egy tanács egy-egy jó szó többet segített bármilyen pirulánál.

A nagy kenyértelenség, a nagy éhezés és általános legyengültség idején volt egy „óriási” találmányom. A hasmenés egész általános lett és én úgy emlékeztem, hogy a hasmenés betegnek szenet szoktunk adni. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen milyen is az a szén, amit gyerekkoromban édesanyám nekem is adott. Igaz, ha tudtam volna, csontszenet nem állíthattam volna elő. Honnan szereztem volna csontszenet? Fát és tüzet, azt valahogyan, különböző szervezési manőverrel sikerült kapnom. Így faszenet gyártottam és valamilyen ősemberi találékonysággal porrá is törtem művemet. Zománcos tálba öntöttem és ezzel a készítménnyel minden este végig jártam a szobákat. Mindig nagy örömmel fogadtak. Majdnem mindenki kért a csodaszeremből. Eleinte – a lágerek gyakorlatának megfelelően – „fizetni” akartak érte és nagyon csodálkoztak, hogy nem üzletet akarok kötni velük. Soha nem tudtam ellenőrizni használt-e valamit ez az őrölt faszén. Az azért biztos, hogy lelki szükségletet elégített ki. Reményt és bizakodást keltett és ott ez mindennél nagyobb adomány volt.

Néha valami fehér gyógyszert is tudtam szerezni, és azt is osztogattam. Ezt az ambulancián kaptam a Revier kápójától, egy nagydarab szeplős, német nőtől. Ez a nő már évek óta volt koncentrációs táborban és teljesen elvesztette emberi formáját. Nem külsejében torzult el, hanem lelki alkata vált iszonyatossá. A szerencsétlennek, akik gyógyításra szorultak reszkettek a félelemtől. Ebben a táborban nem volt orvos. Ő valami ápolónő lehetett civilben. Így küzdötte fel magát az „egészségügyi intézmény” vezetőjévé. Aki nem értett németül – és hányfajta nemzetiség került a keze alá – annak pofonokkal és ütlegekkel „magyarázta meg”, mit kell tennie gyógyulása érdekében. Igen röstellem, de engem a kegyeibe fogadott. Lehet, hogy azért, mert igyekeztem emberi formámat megtartani és rongyaimban is nőnek látszottam. Észrevehetően kedvelt… Lehet, hogy ő is egyike volt azoknak, akik szexuálisan elfajzottak. Ezt nem állíthatom bizonyosan, mert közeledni, nem közeledett hozzám. Látható rokonszenve, azért hasznos volt a mi kis közösségünknek. Gyógyszert, élelmet szerezhettem tőle társaimnak és betegeinknek.

Kenyeret ő sem tudott adni. Azzal mindenki szűkölködött.

Kenyeret lehetett lopni, vagy rabolni, nagyon ritkán nagy értékekre cserélni. Egész láger-életem idején kétszer jutottam a napi adagon felüli kenyérhez.

Az egyik alkalommal az SS osztott kenyeret. Ehhez a kenyérosztáshoz el kell mondani, hogy a rechlini munkatábor vezetőinél az utolsó időben furcsa dolgokat tapasztaltunk. A front nagyon közeledett és úgy tetszett, hogy ráébresztette őket saját helyzetükre. A parancsnok – úgy hírlett – valami Wehrmacht tiszt volt, a konyha főnöke – a konyhalányok mesélték – részeges és jóindulatú SS. A konyhán szlovákiai magyar lányok dolgoztak, ők mondták el azt is, hogy ezek ketten összefogtak, hogy valamit enyhítsenek a foglyok egyre nehezebb helyzetén. Hetekig nem érkezett utánpótlás sóból és kenyérből. Már csak az SS legénység, az SS női és férfi katonái számára jutott só az ételbe. A foglyok hetekig nem jutottak kenyérhez. Ünnepnapnak számított, ha a híg marharépalevesben kevés cékla is került. Mindennapos lett az éhhalál. Ezt a tömeges elhalálozást akarták feltartóztatni a tábor vezetői. A konyhafőnök elrendelte, hogy a levesbe snidlinget, vagy más ízesítőt tegyenek. Így nem volt olyan ízetlen a sótlan étel. A környező falvakban túrót vásároltak és szétosztották köztünk. Kristálycukrot is kaptunk. Egy–egy ilyen kanál kristálycukor nagy-nagy eseménynek számított. S a tejes kávé?! Édes is volt, tej is volt benne. Igaz néha a feketekávéba is tettek cukrot. Ez is mennyei italnak számított. S ha időnként a szétosztás után még maradt valami a kannában, bizony verekedés támadt a repetáért.

Egyik alkalommal is édes volt a reggeli fekete. A stubova szétosztotta a reggeli adagot és látva, hogy még maradt hozzálátott, hogy kiossza a maradékot. Fiatal, fekete hajú orosz lány volt ekkor a szobaparancsnokunk. Alig merített a kannába a kanalat a szobatársak megrohanták a körülállók, követelték az édes kávét. Ha lehetett kivontam magam ezekből a tumultusokból és ágyamon trónolva néztem le a kiabáló, egymást cibáló tömegre. Mindig nagyon elszomorodtam, amikor asszonyokat láttam így tülekedni, de akkor nagyon komikusnak is találtam a jelenetet. S főleg Nusát találtam mosolyogni valónak. Sombor Nusát, a méltóságos asszonyt, aki olyan sokat mesélt nekünk különböző színű szalonjairól, ahol a magyar állami élet vezető személyeit látta vendégül. Ha nem ismerem, biztosan szántam volna azt a sovány, kopott asszonyt, aki stubovát rángatva követelt több édes kávét. Dühöngött, kiabált. A piros zománcos tálat nyújtogatta, és mikor a merőkanál más edényébe fordította a megmaradt italt Nusa azt is, amit ő kapott a kis stubova fejére lötyögtette.

„Igazán nem viselkedtél, valami méltóságosan” – fogadtam nevetve, amikor, felkapaszkodott mellém közös fekhelyünkre. Nusa nem sértődött meg és ott fenn a magasban már ő is mosolygott saját magán. A legnagyobb éhségben sem veszett el a humorérzéke.

Az ÉDES TEJES KÁVÉ-val egyszer nagyon megjártuk.

Részegek lettünk tőle. Vacsorára hozták, de már délután ott voltak a kannák a szobánkban. Ekkor váratlanul appelt rendeltek el. Ravensbrückből jöttek SS-ek, és transzportra válogattak a foglyokból. A mi szobánkból is sokat elvittek. Mikor lefújták az appelt, mi visszaözönlöttünk a szobánkba, a stubovánk sem jött velünk. A szoba közepén álltak őrizetlenül az édes tejes kávéval telt kannák. Körülvettük őket és telemertük tálainkat, megittuk és újra mertük a még langyos csodálatos italból. Minden hozzáférhető edényt teletöltöttünk és elrejtettük a zsákmányt ágyainkba. S ittuk, egyre csak ittuk. Még akkor is, amikor már úgy éreztük, hogy pukkadásig tele a hasunk. Feneketlen jókedvünk lett, összeölelkeztünk, énekeltünk és táncoltunk. A szobába lépő stubova nem tudott szóhoz jutni a látványtól és mikor látta, hogy alig hagytunk valamit a kannákban éktelen haragra gerjedt. Fenyegetőzött. Ehhez nem volt jogunk. A felesleges étel az övé, és ha ő úgy látja jónak, hogy ad ráadást akkor ad, de ha nem akar, akkor nem ad. Az ágyakba eldugott tálakat lefoglalta, de a részegítő ital nagy része már szétáradt bennünk és csak nevettünk az ő dühöngését.

A tömeges pusztulás ellen nem csak élelemmel lehetett védekezni. Védelmet nyújtott a mozgás és a napfény is. Aki elhagyta magát, lefeküdt és ha nem volt elég akarata, hogy feltápászkodjon, az menthetetlenül elpusztult. Aki fogyó erejét lelki erővel igyekezett valahogy pótolni, annak volt reménye a megmaradásra. S a munka, ha robot volt is, ha kényszermunka volt is, de mozgást jelentett és gyakran szabad levegőn végzett mozgást. Április végén lehetett. A sűrű bombázások miatt nem hajtották a foglyokat munkára, se a repülőtérre, se az erdőre. Mindenki bent volt a barakkokban. Gyönyörű napsütéses idő, tavaszi szellő és mi a szalmazsákokon penészedtünk. S ekkor megjelentek a barakkokban a kápók és az Aufsëherinek: „Heraus! Alles heraus!” Durva ordítozás, lökdösés, botozás. Az ágyakból kikergették azokat, akik nem akartak felkelni. Megszoktuk ezt a módszert. Mindig így hajtották ki a foglyokat appelhez, munkára. De most nem volt sem appel, sem munka. Mikor kiürültek a barakkok, akkor már békén hagytak bennünket. Sétáló nőkkel lettek tele a barakkok közötti utak, és akiknek nehéz volt járkálni, üldögélhettek a napon. Úgy láttuk ez az eset is egyike annak a törekvésnek, hogy minél több foglyot tartsanak életben.

A tábor parancsnoka egy másik akciója is ezt a célt szolgálhatta. Megváltoztatták az ételek elosztásának rendszerét.

Az általános módszer szerint az élelmet a fogoly-vezetőség osztotta szét. Így volt ez Rechlinben is. Az ételt először Blockälteste szobájába vitték. Ő levette a saját adagját, de megvámolta a miénket is. Tőle vitték el a Subenältesték, akik ismét megrövidítették a mi adagjainkat.

Egyik napon ebédidőben sorakozót rendeltek el. Nem értettük mi történt, hova vonulunk már megint. A konyhához vonultunk. Minden barakk lakói, egymás után. A konyha előtt kondérokat állítottak fel. Minden kondér mellett egy-egy konyhalány és az előttük elvonuló foglyok táljába merték a leves adagot. A konyha mellett állt a táborparancsnok és a konyhafőnök, és árgus szemekkel figyelte az ételosztás procedúráját. Azt is, ahogyan az ablakoknál a kenyér és esetenként wursztot vagy műméz adagot is. Ezzel a szervezéssel kiküszöbölték azt a sok kezet, amelyek mindegyikéhez ragadt a mi táplálékunkból. A levesnek sem csak a híg leve jutott, de néha egy-egy mócsing is került a fogaink közé. Igaz, mire visszaértünk fekhelyeinkhez már egész napi kosztunkat befaltuk, de legalább úgy éreztük, hogy mégis van valami a gyomrunkban.

Ilyen előzmények után aztán nem is csodálkoztunk azon, mikor egyik nap megint felsorakoztattak bennünket és bejelentették, hogy rendkívüli kenyérosztás lesz. A raktárakban állítólag penészedni kezdett a tartalék kenyér és, hogy ne menjen egészen tönkre, inkább kiosztják közöttünk. Ez sem igen fordult elő a német koncentrációs táborok történetében. Ketten-ketten kaptunk egy kenyeret. Az a kenyér, amin mi ketten Kalával osztoztunk nem is volt nagyon penészes. Csodálatos lakomát csaptunk, sőt azt is elhatároztuk, hogy valamit tartalékolunk is belőle. Ez teljesen rendellenes elhatározás volt, hiszen eddig mindig kinevettük a takarékos és beosztós társainkat, akik a legkisebb adagot is beosztották. Hajszálvékonyra szelték a kenyerüket és így napjában többször is étkeztek. Mi őket, ők bennünket nevettek ki. Ők azt mondták, hogy mi pazarlók vagyunk, és helytelenül táplálkozunk. Mi azt állítottuk, hogy a mi táplálkozási módszerünknek köszönhetjük, hogy erősebbek vagyunk náluknál. Mikor szokatlan mennyiségű kenyérhez jutottunk, akkor eszünkbe jutottak, hogy valamit tartalékolni kellene. Kellene, kellene, de mégis kár ezért a sok kenyérért. Másnapra el is lophatja valaki, valamiért általános motozást rendelhet az SS, és elkobozzák mindenünket. Tehát a tartalékolás helyett elhatároztuk, hogy nagy ínyencséget engedünk meg magunknak. Néhány szelet kenyeret megpirítunk. Ez pazarlás volt a javából. A pirított kenyérnek csodálatos az íze, de alig érezni, hogy evett valamit az ember. Elhatározásunkat tett követte: megengedtük magunkat ezt a fényűzést.

A KENYÉR! Egész táboréletem alatt ez volt az egyetlen éjszaka, amikor nem ételekről álmodtam, nem lebegtem hófehér estélyi ruhában, valami cukrászdában habos sütemények között.

S végül a legszebb történet a kenyérről.

Említettem előbb, hogy Sombor Nusával voltunk a barakk ápolói. Egyik nap reggelén, szokás szerint végigjártuk a szobákat, és hívtuk azokat, akik az ambulanciára akartak menni. Az egyik szobában oroszok voltak. Az egyik közülük, szikár, barázdált arcú jelentkezett. Erdei munkán volt és egy fahasáb esett a lábára. Nem tud rálépni. Támaszkodjon rám, mutatom kézzel, lábbal, bár akkora már megtanultam néhány orosz szót is. Nusa is segíteni akar. Betegünk elhárítja, szerez valami hokedli félét és azt használva mankónak, meggörnyedve jön velünk. A lépcsőn mégis a segítségünkre szorul. Ő is beáll a sorba. A tábor területén is csak rendezett, ötös sorokban szabad menni. Lemaradni tilos, kilépni nem szabad, beszélgetni büntetendő cselekmény. A rendért felelős a menet vezetője. Jelen esetben mi ketten. A többi barakkból is terelik a betegeket az ambulanciára. Szitkok, ütlegek és lökdösés. Nálunk segítés, csend, mosoly, igyekezet.

Az ambulancián betegünkről kiderül, hogy nincs törés csak súlyos zúzódás. Kapunk egy üveg ólomvizet, rongyot. Naponta többször kell borogatni.

S mi borogatunk. Naponta többször is látogatjuk betegünket. Készítjük az ólomvizes ruhát, és közben tanulunk oroszul, ismerkedünk. Betegünk parasztasszony egy a sok tíz, vagy százezerből, akiket szülőfalujukból idáig hajtottak a fasiszta megszállók. A szobában többen vannak még együtt a faluból, de a többség eltűnt mellőlük. Sokan az úton pusztultak el, volt, akit kiadtak valami német családhoz házrabszolgának, szétszóródtak más táborokba, meghaltak éhen, tífuszban, golyó által. Mikor először mentünk ebbe a szobába bizalmatlanul fogadtak. Már máskor is tapasztaltuk ezeket az ellenséges pillantásokat. Kényelmet-lenül éreztük magunkat és sürgősen tisztázni akartuk, hogy mi nem vagyunk németek. Magyarok vagyunk. A hangulat, ha lehet még gyűlölködőbb lett. Sokan voltak ebben a szobában, akik olyan területről kerültek német fogságba, amelyeket magyar csapatok foglaltak el a németek számára. S mi ott álltunk, több mint ezer kilométerre Magyarországtól, kiéheztetve, rongyosan. Két magyar nő. Az egyik annak az embernek a felesége, aki évekig köröztette a másikat, a kommunistát. Körülöttünk velünk együtt szenvedő, kiéhezett, meggyötört, rongyba bugyolált társainak és felelősségre vonnak bennünket azokért a magyarokért, akik feldúlták otthonaikat, akik előkészítették a terepet a „szövetségeseiknek” a fekete köpenyes, halál-feje náci légióknak. Már nem emlékszem, hogyan oldottuk fel ezt az iszonyatos hangulatot. Szerencsénkre olyan asszonyok is voltak ott, akik tudták, hogy magyar internacionalisták is harcoltak a cári tábornokok ellen, a nagy forradalom idején. S akadt, aki a magyar szovjetekről is hallott valamit. Eltűnt a jeges szél, amely megdermesztette a szoba levegőjét körülöttünk, és egyre jobban befogadtak, megszerettek, mennél tovább látogattuk őket.

Betegünk lába szépen gyógyult. Néhány nap alatt a gondos ápolás és az élő szervezet annyiszor megcsodált újjáéledése megtette a magáét. Egyik reggel örömmel sietett elénk, megölelt és orosz szokás szerint csókolt meg mindkettőnket.

Napokig csak az appelnél köszöntött bennünket, és mi visszaintegettünk neki.

Egyik reggel is appelhez sorakoztunk. Nusával egymás mellett álltunk. A mi asszonyunk, akit én magamban mindig csak Gorkij: Anyjának hívtam, neveztem, odajött hozzánk. Inkább lopakodott, hiszen az appel alatt szigorúan tilos volt a mozgás. Kis burgonyát vett elő a rongydarabból gondosan takargatva két fél adag kenyeret vett ki. Egyik felét Nusának a másikat nekem nyújtotta. Mondott is valamit oroszul, de mi nem értettük. Mozdulatát azért nem lehetett félreérteni. Mi szabadkoztunk. Nem fogadjuk el… Ő még gyönge, kevés a kenyér és mi nem azért… De ő szilárdan nyújtotta a kenyeret, amit napokig gyűjtögethetett a számunkra. Olyan volt ez a mozdulat, hogy nem lehet visszautasítani…

1974

A kendő maradványai még ma is megvannak. Gondosan, selyempapírba csomagolva rejtegetem a szekrény mélyén egy másik kendővel együtt. Még rongyaiban is őrzi színeinek egykori vidámságát, alapszínének simogató kékjét. Csak anyagának foszladozó rongyai mutatják, hogy hosszú utat tett meg, nagy távolságokat járt be és az emberi kapcsolatok mélységeit is megismerhette.

Már a találkozásunk sem volt mindennapi. A padlón feküdtem a Rökk Szilárd utcai rabbiképző intézet egyik tantermében. Már a csendőrök sem szóltak rám, hogy üljek fel, mert tudták erre én képtelen vagyok. Társaim a kabátommal takargattak, fejem alatt szürke nyúlszőr kalapom szolgált párna helyett. Ebédosztás volt, ebben Földes László is segédkezett, mikor hozzám lépett valami édességet nyomott a kezembe.

– Az elvtársak küldik! – súgta a fülembe. – Edd meg! Meg kell enned!

Ezen a napon az édességgel együtt egy ragyogóan tarka, törökmintás kendőt is adott nekem.

– Az elvtársak küldik! Tedd el! Jó lesz az útra és nagyon jól is fog állni neked!

Így került hozzám ez a kendő, szerettem, büszke voltam rá és emlékeztetett, társaimra emlékeztetett, akik akkor velem voltak, és akik közül olyan kevesen maradtak életben. Mikor Ravensbrückbe értünk ott pucérra vetkőztettek bennünket. A vetkőztető foglyok között magyarok is voltak, valahogy megértették, hogy ezt a kendőt feltétlenül szeretném megtartani. Ruháimat, mindenemet elvették de a kendő nálam maradt. Rejtegettem, dugdostam, Ravensbrück minden megpróbáltatását kibírta. Megóvtam sártól, szennytől, tetűtől. Még a tífusz barakkból is épen hoztam magammal.

S mikor Rechlinbe értünk, ő még szebb volt, mint az első napon. Ebbe a munkatáborba a fogoly-vezetőség csupa fiatal nőből állt. Legtöbbjük Auschwitzból került ide és már három éve volt koncentrációs táborban. Huszonkét-huszonhárom évesnél nem voltak idősebbek, de sokan még ennél is fiatalabbak lehettek. A nácik jól kiképezték őket a maguk számára.

Ez a sok fiatal nő úgy élt, mint valami arisztokrata, de legalább is jómódú polgárságnak számított a mi rongyos tömegeink fölött. A kosztjuk tulajdonképpen nem volt más, mint a miénk, de a javak elosztása az ő kezükön ment keresztül, és ők alaposan leszedték a sápot. Az SS támogatta őket, mert hiszen így a foglyok elvégezték a tábori „rend” fenntartását. Ez a társaság csehszlovákiai magyar területekről került ide. Így három nyelvet beszéltek: németül, magyarul és szlovákul. Ez fokozta szolgálataik értékét, mert sokan voltunk magyarok, csehek, szlovákok is a többi nemzet mellett. Ők jól ettek, legtöbben egészségtelenül el is híztak, de másként is öltözködtek, mint mi.

Mint a primitív társadalomban, kialakult egy vezető réteg és körülötte kereskedelem és ipar fejlődött ki. Ez a folyamat a mi, egyébként naponta változó összetételű és csupán néhány ezer főt számláló „közösségünkben” is végbement. A blokovák és stubovák társasága úgy öltözködött, hogy mi csak bámultunk. A tőlünk ellopott, vagy inkább elorzott levesért és más élelemért vásároltak és varrattak maguknak. Be kell vallanom, hogy a mi kis kollektívánk is „vállalt” tőlük rendelést.

Az egyik napon, amikor nagyon éhesek voltunk, valamilyen szerszámmal levágtam kötött kabátom ujjait és zoknit kötöttem belőle. Egy időben – még a régi életemben – a kesztyű- és zoknikötés volt megélhetésem alapja, így elég szépen dolgoztam. Azt már igazán nem tudnám megmondani, rekonstruálni, honnan szereztünk kötőtűket, csak arra emlékszem, hogy a blokovák és stubovák közt divatba jött, hogy velem köttessenek zoknit. A táborban én kötöttem a legszebb sarkokat. Nusa is belefogott ebbe a mesterségbe, és így minden szabad percünket, kis közösségünk életkörülményeinek javítására fordítottuk. Ültünk az ágyunkon és kötöttünk. Egyik napon valami közvetítő „kereskedő” jelent meg nálam és felajánlotta, hogy megveszi a kendőmet. Nincs még egy ilyen gyönyörű kendő a táborban, és az egyik ”hatalmasság” megkívánta.

Az akkori szobánkban nagyon sokféle nemzetiség volt együtt: oroszok, csehek, szlovákok, magyarok. Mind a hatvanan ismerték kendőm történetét és tudták, hogy azt még akkor sem adnám el, ha éhen pusztulnék. Így ők is segítettek visszautasítani a követet. Ígéret, szép szó, de még fenyegetés is hiábavaló volt. A kendőt féltve őriztük.

Ám egyik reggel arra ébredtem, hogy hiába keresem, nem találom sehol. A szobában mindenki talpra ugrott. Minden ágyat, zugot átkutattunk, de a kendő eltűnt, valaki ellopta.

Napok, hetek teltek el, minden nap meghozta a maga izgalmát, szenvedését, bánatát és apró örömeit. A kendő nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el. Azt tudtam, hogy ebben az időszakban nem vittek el senkit a táborból, és egy percig sem kételkedtem, valahol itt van a táborban és még vissza fog találni hozzám.

Egyik napon nagy öröm virradt ránk, foglyokra. Vörös keresztes autók jelentek meg a tábor bejáratánál, a franciákat felpakolták és elvitték. Megszületett a fegyverszünet Franciaországgal.

Csak a franciákat vitték el, de számunkra is közelebb került, felfoghatóbbá vált a szabadulás reménye. Ezt a reményt fokozta, de lelohasztotta is, hogy a keleti táborokból új transzport érkezett. A barakkok lakóit átcsoportosították, és a mi barakkunkba is jöttek más barakkokból a régiek. Izgatott szaladgálás hallatszott a folyosóról, mi nem mozdultunk, gondosan őriztük megszokott helyünket, nehogy az új honfoglalók kitúrjanak onnan. Csupán néhány fiatal lány sétált a szoba előtt, hogy figyelje, mi történik odakint. Ők hozták a híreket. Egyszer csak többen is beszaladtak és izgatottan kiáltoztak:

– A kendő! A kendőd! A csehek szobájában az egyik nő viseli!

Leugrottam az ágyról, s mint a vihar rohantam a hírvivő után. A szobatársak egy része a nyomomban. A szobában, ahova benyomultunk, megláttam a kendőmet az egyik nő fején. Gondolkodás nélkül kaptam le onnan és magamhoz öleltem.

– Te! Te disznó!

Nagy kavarodás támadt. A cseh nők a megtámadott mögött csatasorba álltak, velük szemben az én társaim, mindenféle náció. Mi ketten középen lökdösődtünk. Ő ki akarta tépni kezemből a kendőmet.

A szlovák lányok tolmácsoltak: „Ő két adag kenyeret adott ezért a ruhadarabért, tehát az övé, nekem semmi közöm hozzá.

– Én az egész tábort fellármázom, mert ez az enyém, tőlem lopták el!

Ellenfeleim ettől a közléstől bizonytalanná váltak, és csak azt hajtogatták, hogy az illető valóban vásárolta azt.

– Ha igaz is, hogy vette, én akkor sem adhatom vissza! – szorítottam magamhoz visszaszerzett ékességem.

Erre az új szobalakók gyűrűbe fogtak, és fenyegetően közeledtek felém. Ha egyedül vagyok ott, akkor nem biztos, hogy épségben jutok ki a folyosóra, de miután az első rohamot kivédtem, társaim áttörték a gyűrűt, és kiráncigáltak a szobából. Mindnyájan tudtuk, hogyha a verekedés elfajul, akkor az SS is beavatkozik.

Ez az epizód nagyon jellemző volt a nemzetek közötti viszonyra. A nácik ki is használták az egyes nációk között lévő ellentéteket. A kendő körül kialakult helyzet is nacionalista gyűlöletté válhatott volna, mert ezek a csehek – úgy tapasztaltuk – nemcsak a kendő ügyet látták a mi támadásunkban. Mi magyarok voltunk, az osztrák- magyar monarchia csendőr-nemzete, Hitler utolsó csatlósa, amíg más európai népek lányai, fiai már évek óta sínylődtek Hitler haláltáboraiban, mi csak nemrég, az utolsó hónapokban érkeztünk ide.

A vak nacionalista gyűlölködés nemcsak megdöbbent, de – túlzás nélkül – szinte velőkig ható kínt okoz, amint évszázadok sérelmeit melengetve, megkülönböztetés nélkül állít szembe egymással embereket, népcsoportokat, nemzeteket. S még ott is a haláltáborokban.

Ravensbrückben lengyelekből állt a Lager-polizei, ők hajszoltak bennünket, azaz „tartották fenn a rendet” a tábor területén. Láttuk Hertát, ezt a lengyel kislányt, amint acélkorbáccsal hajszolta honfitársait, meghajszolt, meggyötört asszonyokat. Ők szűkölve bújtak egymáshoz, amikor ez a széparcú szörnyeteg felemelte korbácsát, vagy akár csak a szavát.

Biztos, hogy nagyon sokan, akik valaha a nacionalizmus, a faji megkülönböztetés és a gyűlölet fertőzöttjei voltak, ott megtanulták becsülni embertársaikat, kigyógyultak a fertőzésből, de voltak olyanok is, akik nem sokat tanultak még ott sem, a népek kemencéjében.

Ezt bizonyítja a törökös kendő története is, mivel az még folytatódott.

Miután visszaraboltam, tüntetően viseltem is, bár az idő már enyhére fordult, és a sok napfénynek szívesen tartotta oda az ember az arcát. Ha a barakk folyosóján, vagy az appelnál, munkánál összetalálkoztam azzal a nővel, akitől elragadtam tulajdonomat, ő és társai úgy néztek rám, mintha legszívesebben széttéptek volna. Szerencsére soha nem voltam egyedül és így nem mertek belém kötni. Tulajdonképpen meg is értettem én ezt a nőt. Kenyeret adott valamiért, szerette is azt a kevés kis díszt, amit vásárolt magának. Erre jön egy erőszakos, őrült „magyar”, nekiront és elrabolja tőle. Időnként jól éreztem ezt a feszültséget, de igazam tudatában nem igen törődtem „ellenségeimmel”. Nem is figyelgettem őket, hiszen minden nap új, meg új izgalmakat hozott, és a táborban egyre feszültebb lett a légkör.

A franciák elszállítása után, a front érezhető közeledése miatt, a szovjet foglyok szökdösni kezdtek. Új transzportok hoztak híreket a külvilágból, egyik napon szovjet repülőgépek jelentek meg a tábor és a repülőtér fölött. Az SS legénység bunkerba menekült, mi majdnem teljesen egyedül maradtunk a táborban. Másnap is elég kevés SS-t láttunk és nagy lótás-futást tapasztaltunk. Elterjedt a hír: „Kiürítik a tábort! A raktárak őrizetlenül állnak!” Kala a ruharaktárak felé vezetett egy csoportot, én Maruszjáékkal az élelmiszerraktár kiürítésére indultunk. Mi élelmet hoztunk kis csoportunk számára, Kala kevés ruhaneműt. S alig verődtünk össze, máris sorakozni kellett. Megyünk tovább! A tábort kiürítik.

– Biztosan már itt vannak az oroszok. Azért sürgős nekik!

– Úgy látszik, az SS szívesebben ad át bennünket az amerikaiaknak, mint a Vörös Hadseregnek!

Ilyen és ehhez hasonló elmélkedések között úgy határoztunk, lehetőség szerint nem megyünk el. Elbújunk valamelyik barakkban és megvárjuk a szovjet csapatokat.

– Heraus! Alles heraus! – üvöltöttek a blokovák, az Aufsäherinek átkutatták a szobák minden zugát, és botokkal hajszoltak mindenkit a tábor útjaira.

– Vigyázz! Nagyon vigyázz! – jöttek hozzám, többen a szlovákiai lányok közül. Hallottuk, hogy a csehek bosszút forralnak. A legjobb lesz, ha eldugod a kendőt, de ez sem elég! Haditervet eszeltek ki. A menetelés közben körül akarnak fogni és „el fognak intézni”. Hiába nevetsz! Így mondták és nagyon is komolyan beszéltek.

Megborzongtam. Ha már eddig életben maradtam, … Haza akarok jutni… Vagy valami dicsőségesebb halált szerettem volna. Partizánharc… Csendőrök… Gestapo… SS… Még a tisztességes éhhalál is különb annál, minthogy társaim, kicsinyes bosszúból agyon verve, valahol a messzi német utakon…

Kala minden esetre a csizmájába rejtette a megbabonázott kendőt. Társaim körülfogtak… Magyarok, oroszok, lengyelek, szlovákok, a szobatársaink. A barakk bejáratánál ténferegtünk. A menet már kiért a táborból. Mi álldogáltunk. Vártunk. Csak akkor mozdultunk meg, amikor a katonák lövöldözni kezdtek. Így is a hosszan kígyózó sor végére kerültünk. A cseheket már nem is láttuk, mert ők ott szorongtak az országúton a hajszolt tömegben, még mindig rendezett ötös sorokban.

Mi is kiértünk a menekülő német katonákkal és lakossággal zsúfolt útra, de egy turistaház-féle alkotmánynál megálltunk. Mikor ebből az épületből kijöttünk a foglyok menete már messze járt, SS kísérőink megszöktek mellőlünk. Lehettünk úgy húszan-huszonöten. Körülöttünk a rettenetes folyam: menekülő lakosság, menekülő, vert sereg, rongyos foglyok.

– Na, most már felkötheted a kendődet! – s Kala vidáman húzta ki a csizma szárából a színes kendőt és meglobogtatta a feje felett.

1981. június

– Jó nehezek!

– Nagyon nehezek!

Ez a beszélgetés már a táboron kívül folyt Kala és köztem.

– Gut! Gut! – mondta az SS és ránk nevetett. Aztán két szelet kenyeret nyújtott felénk.

Ez már az út szélén történt. Letettük a két nehéz lámpát a földre és pillanatok alatt befaltuk a kenyeret.

Az SS kedvtelve nézett bennünket. Majdnem jóságosan. Idősebb ember volt. Nyilván már túl a katonakoron és csak a ruhája mutatta, hogy SS. Egyszerű, kissé görnyedt hátú paraszt, vagy munkás lehetett. Úgy tetszett, hogy mindenáron meg akarja nyerni barátságunkat.

Különben is nagyon különös helyzet volt ez. Egyáltalán nem látszott valóságnak, ami velünk történt. A legfurcsább az volt, hogy a láger drótkerítésén kívülre kerültünk, és kettesben mentünk az úton. Nem kellett igazodni a többiekhez. Nem kellett ötös sorokba felzárkózni, lépést tartani. A drótkerítés, amelyhez immár félévvel ezelőtt közeledtünk először, távolodott tőlünk. Félévvel ezelőtt? Egy emberöltővel ezelőtt.

Félórával előtte még a kerítés mögött sétáltunk. Szokás szerint Kalával fogtuk egymás kezét. Kissé megrémültünk, amikor az őrt álló SS ránk szólt a kapu mellől:

– Oh, wie hübsche Frauen! Die Blondinen!

– Mi nem vagyunk asszonyok! Mi Häftlingerek vagyunk! – vágtuk oda büszkén, de alig hogy kimondtuk, már meg is szeppentünk. Különösen akkor ijedtünk meg, amikor az őr kijött a fülkéjéből és az iroda felé hívott minket.

Ott az irodában aztán megkönnyebbültünk. Mindegyikünk kezeibe egy-egy jó nehéz lámpát nyomtak, és közölték velünk, hogy a repülőtér raktárába kell vinni azokat, és másik kettőt hozunk helyette. Így kerültünk a tábor kapuin kívülre. S a jó öreg SS-re bízták őrizetünket.

Az SS most letért az országútról és intett, hogy menjünk utána. A két lámpa egyensúlyban tartott, és szinte vittek előre. Az SS valami bozóton tört utat. Nem a hátunk mögött jött. Mintha bízott volna bennünk. Lehet, hogy németnek is tartotta a két szőke nőt. Jelzésünk csak azt mutatta, hogy politikaiak vagyunk. A magyarok nem számítottak külön nációnak.

Pedig lett volna ok a foglyok szigorú őrizetére. A szovjet hadsereg valahol a közelben lehet. Szaporodtak a szökések. Legutóbb is két orosz lánynak sikerült nyomtalanul eltűnnie. Micsoda felfordulást okoztak!

Szökés! Vajon Kala gondol-e most erre? Szólni nem mertem. Sok SS tudott magyarul, hiszen Magyarországról is soroztak, toboroztak. Ki önként, ki kényszerből lépett be az SS-be. Hátha ez a kis öreg is. Ekkor már csak így becéztem magamban.

Közvetlenül a háta mögött mentem, mert a bozót elég sűrű volt. Utat kellett törnie. A bokrok már rügyeztek.

Jó nehéz ez a lámpa. Ha ezzel most fejbe vágom, nem nyikkanna valami nagyot. S ha mégis?

Az előbb még teljesen sík mezőn jöttünk keresztül. Élet sehol sem látszott. Se ember, se épület. Hiszen azt sem tudom, hol vagyunk. Ha leütöm, merre kellene elindulni. Kalára néztem. A két lámpa őt is húzta.

– Már nem is olyan nehéz. Egészen belejöttem – és rám nevetett. Tudod, milyen jó volt az a kenyér?

– Hát persze! SS kenyér!

– Mennyivel más így kettesben

– Hárman vagyunk!

– Mit számít? – s megint nevetett. Mintha már szabadok lennénk.

Az öreg visszanézett. A nevetésünkre, mosolygásunkra helyeslőleg bólogatott.

– Nicht müde?

– Nem, nem! Csak menjünk!

Az öreg intett, csak pihenjünk egy kicsit. Ő is leült. Megkínált. Kis kolbászt is adott a kenyérhez. Az unokájáról mesélt valamit.

Elindultunk. Újabb bozót következett. Ő törte számunkra az utat. Csak az ágak recsegését lehetett hallani. Az öregember koponyája előttem himbálódzott. Nem bírtam levenni róla a szemem. A sapka közepébe kell-e sújtani, vagy valamivel hátrább? Azt hiszem, valamivel hátrább. Lesni kell a pillanatot, ha kissé előre hajlik. Van ennek valami értelme?

Ha már eddig eljutottunk, mégis csak jó lenne megmaradni. Gyurka biztosan nagyon vár haza. De vajon, merre van haza? Merre? Gyurka most kilenc éves, három év nélküle. Nagyon sok volt ez a három esztendő.

Úgy érzem, elég nehéz ez a lámpa. De ha véletlenül rosszul ütök? Ez az alak azonnal belém ereszt egy sorozatot, s Kalával is végezne. Kala huszonkét éves, Gyurka kilenc. Milyen jó lenne az a kis Frommel-bébi. Sokkal biztosabban érezném magam.

Teljesen őrült vagyok. A Frommel nálam volt, amikor elfogtak, és még sem segített rajtam. Az SS koponyája, mint mágnes vonzotta a szememet. Erősen szorítottam a lámpa fülét, és próbáltam meglóbálni. Gyakoroltam. Vajon Gyurka vár-e még rám? Talán már romok alatt fekszik. Kiirtották. Érezném, ha nem élne.

Mi vagy te, spiritiszta? Hogy-hogy éreznéd? Vajon Kala értené-e egy mozdulatból, hogy mit akarok? Biztosan. Nem kérdezhetem, egyet ért-e velem. Ilyenkor nem lehet népszavazást tartani. Eleget latolgattuk már a szökést.

Csak tudnám, hol is van ez a Rechling. Hiszen még azt sem tudom, észak merre van.

A repülőtér valahol balkéz felé lehet. Arra tehát nem mehetünk. Még legfeljebb tíz perc az út odáig.

Máskor a munkacsapattal az országúton mentünk oda. Már nem lehet messze.

Gyurka biztosan vár. Anya is mindig megérezte, ha velem történt valami. Úgy látszik, van valami leadó szerv az emberben. Miért is lehetne? Csak dobozban lehet hullámokat felfogni? Azért még materialista lehetek. Az anyák ösztönei…

Csak ne nézném olyan mereven ennek a tarkóját. Még gyanút foghat. Tarkólövés. Igen, ez lenne a legjobb. Sajnos evvel a vacakkal, nem lehet. Nem is vacak. Jó nehéz tárgy ez. Az SS barátságosan felénk fordult.

Nincs már messze, mindjárt pihenhettek. Ott megint ehetünk valamit. Olyan lesz az ember, mint az állat. Az evés gondolata szinte simogatott. Kala arca is ragyogó lett.

– Egész klassz ez a pasas!

– Már unom ezt a lámpát cipelni. Pedig az újakat még vissza is kell vinni.

– Érdekes, milyen elégedetlen vagy! Ennyit már régen ettünk.

– Hol lehetünk most?

– Ezen a nagy mezőn vagyunk.

– Á, semmit sem értesz!

– Nem is akarok érteni, hiszen már nagyon közel lehetnek. Most már féllábon is megvárhatjuk őket.

– Éppen azért.

Szóval, Kala várni akar. De vajon megvárhatjuk-e őket? Nem hajtanak-e tovább, vagy nem nyírnak-e ki mindnyájunkat? Mégis csak meg kellene próbálni. Talán ez az utolsó lehetőség. Felemeltem a lámpát. Célozni! A lámpa oldalra rántott, a lendülettől meginogtam. Nem, nem bújhatok ki a bőrömből. Elég ügyetlen a kezem. Nyugodtan kell maradni. Különben sem vághatunk neki az ismeretlennek. S, ha nyugton maradok, akkor nem az ismeretlen felé rohanunk? Nem az ismeretlennek vágunk neki?

Még gyakorolni kell az ütést.

Otthon már biztosan vége a háborúnak. Csak itt tartják a nácik magukat. Valóban így van ez? Hátha valóban van csodafegyverük. De ha így lenne, nem lenne itt a kisöreg. A pót-póttartalék.

Mire kellene nekik.

Milyen csodafegyverük lehet?

Csodafegyver? Pesten mosolyogtunk ezen a propagandán. A háború kezdetén, már a nagy német előrenyomulás idején is mikor a kommunisták közül is sokan megrettentek, már akkor is elképzelhetetlennek tartottam, hogy a Szovjetuniót le lehet győzni. Naiv lett volna ez a hitem? Azért tartják még mindig magukat, mert mégis van valami csoda-féleség a kezükben?

Annak a három német katonának is csak ez a hit adott még kedvet. Igazán nem volt szép tőlem, hogy gúnyt űztem belőlük. Hogyan örültek, hogy ott az óvóhelyen beszélgetni kezdtem velük. S mennyit panaszkodtak. Életveszélyes a szolgálat az aknaszedő hajón. S hogy visszaéltem a bizalmukkal. Még sajnálkoztam is rajtuk. Milyen rossz lehet nekik, hogy akárhová mennek, mindenütt gyűlölet veszi körül őket. Még a berlini vasasnak is elkékült az arca, hát még a két bajor parasztnak. Úgy néztek ki, mintha hurok került volna a nyakukra. „Hát még itt is? Hiszen szövetségesek vagyunk.” „Olyan tudatlan nép!” – bizonygatta sajnálkozva. „Azt hiszik, hogy azért bombáznak minket és azért kevés az élelem, mert maguk itt vannak.”

S aztán látva rémületüket és, ahogy ezután körülnéztek a pincében tartózkodók között, megsajnáltam őket. „De, ha majd meglesz a csodafegyver, akkor biztosan másként gondolkodnak majd a magyarok is. Igaz is, ma reggel olvastam, hogy megvan a csodafegyver.” – s a táskámból elővettem az aznapi újságot. Ők mohón és reménykedve kaptak utána. Mutattam a fényképet is. Valami partra szállító csodahajót dicsért a cikkíró nagyhangon, és a címben valóban új csodafegyverről szólt a háborús propagandista.

Milyen csalódott volt ez a három barázdált, napbarnította katonaarc. Még a vasasé is. Pedig ő, ahogy szavaiból kivettem nem adott volna egy lyukas petákot sem Hitler győzelméért. A bajorok elkedvetlenedve tették tárcájukba családi fényképeiket, s maguk elé meredtek.

Pedig akkor még nyár volt. Még nem sok félnivalójuk volt a németeknek Budapesten. Igaz, hogy a szovjet hadsereg már felszabadította Romániát, és csak napok kérdése volt, hogy Magyarországon is megvesse lábát. A lakosság zöme még szövetségesnek és nem ellenségnek tekintette őket.

Akkor nem gondoltam volna, hogy kilenc hónap múltán egy messzi német réten még mindig a felszabadítást várom.

Igazán már csak pillanatok vannak hátra, el kell döntenem, megteszem, vagy nem teszem meg. Talán sajnálom ezt a kisöreget? Épp ő legyen az első német, akit megölök? Miért ne? SS! Enni adott! Olyan jámbor képe van.

Hát ez már több a soknál. S a kis Aufsëherin? Neki nem volt jámbor képe? Jámbor? Nem jámbor, egyenesen angyali arcocskája volt. Szőke fürtjei úgy keretezték szép, szabályos, fitos arcát, hogy filmen meghódította volna a világot. De ő SS egyenruhát viselt, s lábán csínos csizmácskát. A szívem is megesett volna rajta ott a ravensbrücki homokhegyen. Szegényke úgy, de úgy panaszkodott egyik társának. Képzelje csak el, hogy az ő szülei. Oly régen nem találkozott velük, az egész családtól elvágták. Azok Belgiumban rekedtek. Rémes, hogy semmit sem tud róluk, ő olyan nyugtalan. S ömlött a panasz a szájából. Én közvetlenül közelükben lapátoltam a homokot. Ők ügyet sem vetettek rám. Nem is ömlött fel bennük, hogy ezek közül a földet túrórongyos „barom” közül valaki is értheti felsőbbrendű nyelvüket.

Nem emeltem fel a fejem, csak hallgattam a panaszáradatot, és néztem a szép csizmácskákat. A csizmácskákat, amellyel néhány perccel ezelőtt egy idős asszony testén tapostak.

A fülembe, a valóságnál élesebben hasított az elesett asszony sikoltása, könyörgő hörgő szavai és végül a hirtelen tompa, dermedt csend. A csendet csak a csizmák dobogása, és tulajdonosának szitkai törték meg. Az asszony elnyúltan feküdt, testéből, fejéből ömlött a vér.

A jobb kezemben meglendült a lámpa, megforgattam a levegőben…

Na, már csak pár perc az út – fordult vissza abban a pillanatban az SS, és vérbe borult szemem előtt barátságos tekintete szörnyű vigyornak tűnt.

Látott valamit? A mozdulatot? A tekintetemet?

A visszaúton már a hátunk mögött jött és én este kimerülten, mint a balta zuhantam végig fekhelyemen.

Viták, cikkek, beszélgetések. A téma: haza, hazafiság és internacionalizmus, nacionalizmus és sovinizmus, és még sok-sok fogalom, amely e körbe tartozik, vagy annak elágazása. Vajon melyik osztály lehet ”nemzetfenntartó erő”? Érvek és ellenérvek hangzanak el. Ebbe a széles fronton folyóvitába nem akarok új elméletekkel és elvont eszmefuttatásokkal beleszólni. Csak néhány halk hangot tudok kimondani, és néhány szubjektív illusztrációt akarok felvázolni.

1944 novemberében kommunista nők egy csoportja „érkezett” Ravensbrückbe, ebbe az észak-németországi női haláltáborba. Annak rendje és módja szerint megkaptuk fogoly-ruhánkat a hozzátartozó jelvényekkel együtt. A jelvény, amelyet a számunk fölé kellett varrni, a ruhánk bal-ujjára, piros háromszög volt. Ez jelezte, hogy politikai foglyok vagyunk. A közönséges bűnözők zöld, a prostituáltak és munkakerülők fekete, a különböző vallási szekta tagjai lila háromszöget viseltek. A fajgyalázók fekete és sárga háromszögekből képzett hatágú csillagot, míg a zsidók piros háromszögét sárga csíkkíl „díszítették”. A háromszögön fekete betű jelezte a fogoly nemzetiségét. Csupán a németekén nem volt betű, és nem volt betű a miénken sem. Az első napokban azt hittük, valami tévedés történt.

Napokig figyeltük, vajon felleljük-e a magyarok megkülönböztető jelzését. Mikor végre néhány foglyon megláttuk az „U” betűt, örömmel szólítottuk meg őket. Értetlenül néztek ránk. A mi magyar beszédünkből egy szót sem értettek: ukránok voltak. Ekkor döbbentünk rá az igazságra, hogy a németek még Hitler utolsó csatlósának sem tekintették a magyarokat, csupán egy német tartomány „nemzetáruló” kommunistái voltunk.

Sokszor hasznunk volt abból, hogy németnek néztek bennünket, de sokkal többször találkoztunk ellenséges magatartással, más nemzetiségű társaink részéről.

1945 januárjában Ravensbrück egyik munkatáborába kerültünk, és itt ketten magyarok lettünk a „barakk-ápolók”. Schweinitzer-Sombor feleségét és engem bíztak meg az ún. barakk-ápolói feladattal. (Csak a történelem képes ilyen groteszk helyzetet produkálni.) Feladatunk az volt, hogy mindennap végigjárjuk a szobákat, a betegeket elkísérjük az ambulanciára és ápolásukról gondoskodjunk.

Az egyik szobában főleg orosz és ukrán asszonyok voltak. Mikor mi először bementünk hozzájuk ellenségesen méregettek végig. Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat. Gyorsan tisztázni akartuk – a lágerek csodálatos nemzetközi nyelvén –, hogy mi nem vagyunk németek. Amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a hangulat, ha lehet még gyűlölködőbb lett. Sokan voltak, akik olyan területről származtak, amelyeket magyar csapatok foglaltak el. S mi ott álltunk ketten majd kétezer kilométerre Magyarországtól, kiéheztetve, lerongyolódva. A politikai rendőrfőnök felesége és az évekig körözött kommunista. Körülöttünk hasonló sorsú, kiéhezett, lerongyolódott társaink, hogy felelősségre vonjanak bennünket azokért a magyarokért, akik az ő otthonaikat kirabolták, akik előkészítették a terepet „szövetségeseiknek”, a fekete köpenyes halálfejes náci légióknak.

Már nem emlékszem a szavakra és mozdulatokra, amelyekkel feloldottuk ezt az iszonyatos hangulatot. Biztos, hogy segítségünkre siettek azok a magyarok is, akik az első világháború alatt együtt harcoltak a Vörös Hadsereggel. A szobában főleg érett asszonyok voltak, és akadtak olyanok is, akik magyar internacionalistákkal találkoztak, s valamit hallottak a Magyar Tanácsköztársaságról. Azt már csak magunknak köszönhettük, hogy végül befogadtak, szívükbe zártak ezek a zárkózott teremtések. Az egyik társukat ápoltuk szeretettel és gondosan. Ott, ahol az embertelenség, a durvaság, a könyörtelenség a foglyok közt is napirenden volt, ott ez volt a legtöbb, amit tehettünk.

Nem ez volt az első eset, amikor kis magyar csoportunk hányódva a népek szörnyű masszájában meg kellett, hogy védje magát.

A nacionalizmust, ezt a szörnyű mételyt – a foglyok között is sokan hordozták magukban – rabtartóink, a német fasiszták is felhasználták arra, hogy rendet tartsanak a táborokban. Sok volt a gyűlölködés az egyes nemzetek asszonyai között is. A mi Közép-Európánknak sokfajta, régi ellentétét is éreztük.

Egy alkalommal ellopták féltve őrzött kendőmet. Egyik reggel arra ébredtem, hogy ez, az egyetlen ékességem eltűnt. Valaki ellopta. Szobatársaim – még azok is, akik nem voltak magyarok – tudták, mit jelent nekem ez a kendő. Éppen ezért nagy diadallal, izgalommal jöttek be az egyik napon hozzám, hogy a barakkba új lakók érkeztek, és az egyik fején ott díszeleg a kendőm. Mint a vihar rohantam a jelzett szobába, és megpillantottam a kendőt az egyik nő fején. Odaugrottam és lerántottam róla. Kiderült, hogy csehek voltak. Pillanatok alatt körülfogtak és majdnem tömegverekedés lett belőle. Társaim kiráncigáltak a szobából, és én elvonultam a kendőmmel. Pár nap múlva elterjedt a hír, hogy a tábort kiürítik, és nyugatra hajtanak bennünket. A magyarul is tudó szlovákiai lányok figyelmeztettek, hogy a menetben vigyázzak, mert hallották, hogy a csehek arra készülnek, hogy engem elintézzenek. Az ok nem lehetett az, hogy jogos tulajdonomat erőszakkal visszaszereztem. Az ok a mérhetetlen nemzeti gyűlölet volt, amelyet még ott sem, közös sorsunkat látva sem tudtak legyűrni.

S ha már a nemzetiségi gyűlölködésnél tartok, hadd meséljek el néhány epizódot, amelyek hazatérésem alatt történtek.

1945. május 2-án érték el a szovjet csapatok azt a falut, ahol mi meghúzódtunk. Május 8-án indultunk el gyalog hazafelé. Öt magyar nő, ezek közül ketten voltunk kommunisták. Mikor a szovjet csapatok bevonultak, az öröm és boldogság hőfokáról itt nem beszélek, ez még Sombor Nusánál sem volt kisebb, mint a mienk. Szóval, mikor a szovjet csapatok bevonultak, egyszerre azt láttuk, hogy majd mindenki nagy vörös kokárdát tűz a gomblyukába, vagy vörös karszalagot húz a karjára. Mi kommunisták vagyunk gondoltuk. Nekünk nem kell ezt külső jelekkel dokumentálni. Valahol Észak-Németország egyik falvában találtunk olyan szalagot, melyből magyar kokárdát készíthettünk. Ezt tűztük szánalmas öltözékünkre, és így vándoroltunk hazafelé. Az országutak vándorló csoportjai közül egyszerre hasonló jelvényű férfiak és nők váltak ki. Már messziről felfedeztek bennünket és integetve, nagy ovációval közeledtek felénk. Mi is nagyon megörültünk. De örömünk csak rövid ideig tartott. Olaszok voltak. Sajnálkozva tárták szét karjukat, és mi öten ismét magunkra maradva sodródtunk a hazafelé igyekvő harminchárom náció kavargásában.

A német parasztok féltek tőlünk, mert fogságból szabadultunk. A lengyelek segítettek, védtek, óvtak, mert magyarok voltunk.

Utunk legnehezebb szakasza Szlovákián keresztül vezetett. Úgy éreztük, tapintható anyaggá sűrűsödik körülöttünk a nemzeti gyűlölködés. Piros-fehér-zöld jelvényemet látva szlovák katonák akartak lerángatni a vonatról, jugoszláv hazatérők szedtek ki a kezeik közül.

Galántán, a kommunista párt helyiségében Adyt költöttük át szlovákiai használatra. A „Magyar Jakobinusok dalá”-ból minden magyar vonatkozást át kellett költeni, mert az egyik falu fiataljai anyák napjára azt szerették volna elszavalni.

Az egyik legmegrázóbb élményünk az volt amikor az egyik állomáson magyar katonákkal találkoztunk. Tőlük tudtuk meg, hogy ők már a demokratikus magyar hadsereg tagjai. A szovjet csapatokkal harcoltak együtt, és most szabadságra mennek haza.

Egy nyitott vagonban lévő autóban ültünk, és izgatottan faggattuk a katonákat, hogy mi van otthon. Mit tudnak. Létezik-e még Budapest? Nekünk azt mondták, hogy „Budapest kaput!” Ők sem tudtak sok mindent, mert még az év elején hagyták el az országot.

Ahogy ott beszélgettünk, közénk telepedett egy szlovák katona. Jól tudott magyarul, bár beszédén érezni lehetett, hogy nem magyar. Közénk telepedett és hangosan, szitkozódva támadt a magyar katonákra: „Nyilasok, fasiszták! …” Szóval mindennek lehordta őket. A mieink szóhoz sem jutottak a hirtelen szóözöntől. Annál inkább mi: „Ezek nem fasiszták! Ezek a demokratikus magyar hadsereg tagjai. És vegye tudomásul, hogy nem minden magyar volt nyilas. Hiszen minket is Németországba hurcoltak.” Támadásunktól a mi szlovákunk elbizonytalanodott. Különösen azon csodálkozott el, amikor azt állítottuk, hogy a magyarok nem fasiszták.

Végül is megbarátkozott velünk, és mi ott a nyitott dzsipen ülve, ragyogó napsütésben, valahol Szlovákiában megkötöttük a szlovák-magyar barátságot.

A komáromi hídon szovjet teherautó hozott át bennünket. Nem egészen hét hónap telt el azóta, hogy elvittek az országból. Mégis úgy éreztük, és jogosan éreztük úgy, hogy évszázadok múlva tértünk haza.

Ma már azt nem tudom, hogy megtettem-e? Még leírni is giccses és teátrális! Megcsókoltam-e a földet? Lélekben, gondolatban biztosan, de azokban az irreális és szinte groteszk időkben az sem lehetetlen, hogy megtettem. Pedig akkor még azt sem tudtam, kit és mit találok, amikor Budapestre érkezem.

„Vojna kaput! Gitler kaput!” — kiáltotta a katona és a sapkáját a levegőbe repítette. Egyedül állt őrséget az első útelágazásnál, ahova Vipperachból értünk.

Egész közel mentünk hozzá és kicsit bambán bámultuk az örömét, a rikoltozását. „Vojna kaput! Gitler kaput!” — ismételgette egyre, de mi nem értettük. Aztán kezdett világosság gyúlni az agyunkban. Kaputt? Mi kaputt? — miután ezt a szót már kezdtük érteni. „Vojna, Vojna. Puff-puff!” — és mutogatta a puskáját: „Kaput”.

Ahá — mondta Kala intelligensen, mert ő értette közülünk a legjobban a jelbeszédet. „Vége a háborúnak”! A jelbeszédből aztán azt is megértettük, hogy mit jelent az, hogy Gitler. S a fiatal katonával egyszerre kezdtünk hurrát kiáltani, bele az erdőbe a zöldellő fák közé. A lelkesedése magával ragadott.

Azt tudtuk, hogy május nyolcadika van. Tudtuk, hogy nem vagyunk nagyon messze Rechlintől, ettől a repülőtér melletti munkatábortól, és azt is tudtuk, hogy Vipperachnak hívták azt a falut, ahonnan talán félórája indultunk el hazafelé. Most már azt is tudom, hogy Pomerániában voltunk. S a katonától azt is megtudtuk, hogy vége a háborúnak és Hitlernek.

1945. április 30-án ürítették ki Rechlint, mert a foglyokat más táborba akarták hajtani. Mi jól tudtuk, hogy a szovjet csapatok nem lehetnek messze, s ezért nem is akartunk elindulni. A szobatársaink — lengyelek, oroszok, szlovákok és magyarok —‚ körülfogtak bennünket. Azt teszik, amit mi is. Csak akkor indultunk útnak, amikor már az SS-ek lövöldözni kezdtek. A menet végén botladoztunk otromba facipőinkben.

Az országúton menekülő lakosság, menekülő hadsereg, árokba borult szekér, és mi közöttük kabátunkon és ruhánkon nagy fehér X olajfestékkel odafestve. Karunkon jel, szám, jelezve kik vagyunk.

Még a táborban rábeszéltünk egy temesvári, magyarul beszélő SS-katonát, hogy maradjon velünk. Ígértünk neki menedéket, civilruhát, mindent. Ő jött is mellettünk egy darabig, de nemigen volt meggyőződve arról, hogy tőlünk védelmet kaphat. Lassan elmaradtunk a menet elejétől. A mi SS-ünk magyarázott, hogy aki nem bír jönni, ő azt a hátán nem tudja cipelni, pihenjünk egy kicsit. Mire körülnéztünk, már sehol sem találtuk. Mivel a háborúnak még nem volt vége, féltünk az országúton vonuló katonáktól, és ezért szerettük volna, ha kíséret van mellettünk.

Már nem emlékszem pontosan arra, hogyan találkoztunk azokkal az ukrán és lengyel foglyokkal, akikkel a rechlini repülőtéren többször együtt dolgoztunk, korábban. Őket parasztházhoz adták ki házi munkásnak.

Ezek a mi ismerőseink a Vipperach nevű kis falu egyik módos gazdájának dolgoztak. A gazda már elmenekült, bár a gazdaságban még volt német katonaság, de ők is nagyon zavartak voltak már. Így a mi ismerőseink az egyik cselédházban a szobát felszórták szalmával és ott rejtettek el bennünket. Lehettünk húsz-huszonöten.

Később megtudtuk, hogy az istálló melletti szobában még két táborból megszökött rabot rejtegettek. Egyikük német volt, kommunista, és már kilenc évet volt fegyházban, majd táborban. Társa lengyel deportált vagy hadifogoly volt.

Mi már szabadnak éreztük magunkat, ha az udvarra még nem is volt tanácsos kimennünk. Kicsit szorosan voltunk az apró szobában, de ételt hoztak rejtegetőink és a szoba melletti konyhába is kimerészkedhettünk. Másnap, május elsején a konyhába betévedt egy német katona. Beszélgetni kezdtem vele, s ha erre a beszélgetésre visszagondolok, mindig mosolyognom kell az egész képtelen szituáción. Ő nem sokat mondott, belőlem áradt a szó, mint a zuhatag. Arról áradoztam, hogy ma május elseje van, és két nappal előbb még nem gondoltam volna, hogy ezt a május elsejét még megélem, és nemcsak élek, de szabad is vagyok. A katona nem mondott ellent, csak bólogatott és lógatta a fejét. Valami halvány remény azért pislákolt még benne, kicsit még hitte, megfordulhat a hadiszerencse. Biztosan nagyon hinni akarta, és a germán önérzetét bánthatta is, amint egy ilyen toprongyos, karósovány jelenség, egy a „szolganépek” fajtájából, ékes németséggel kiselőadást tart neki május elsejéről és a szabadságról.

Estefelé hallottuk, hogy a németek készülődnek, tehát már jönnek a szovjet csapatok. Szentül megfogadtuk, hogy innen aztán valóban nem megyünk tovább egy lépést sem. Ha harc lesz, ha ágyúznak, ha bombáznak, mi itt megvárjuk a mieinket.

Sötét lett, a németek körülfogták a házat, reflektorokkal világítottak a szobánkba. „Mindenkinek el kell hagynia a falut!” — Én éppen akkor mentem vissza a kis házba, amikor a többiek jöttek kifelé, mert a német katonák hajtották őket. Ráordítottam Kalára: „megőrültél?” — de ők csak mentek egymás mögött. Én visszasurrantam a szobába és befúrtam magam a szalmába, hallgattam a kinti zajokat. Három lengyel lány maradt ott velem együtt. Egyszer csak kaparásznak az ajtón, — értem jöttek vajon? De csak Sombor Nusa jött vissza. Így lapultunk ott reggelig. Világosodott, csendes volt az egész falu. Csatazaj nem hallatszott, ágyúk sem dörögtek. Egyszer csak megelevenedett az udvar. Jöttek vissza a társaink. Elbújtak a németek elől a bunkerba, ők sem mentek el velük. Üres volt a falu, a katonaság elvonult.

A gazdaságban, ahol a szállást kaptuk, nagy tehénistálló volt. A tehenek bőgtek, fejni kellett őket. Társaink közül ketten értettek a jószághoz. Én is megtanultam fejni, bár először felrúgott a tehén. Ittuk a csodálatos italt. S a szertelen evés-ivástól majdnem betegek lettünk, de közülünk csak egy lett komolyan beteg.

A tehénbőgésre innen is, onnan is elősurrant egy-egy szegény német parasztasszony, ők is fejtek és vitték a tejet az istállóból, bár féltek tőlünk. Erre minden okuk meg is volt, azok, akiket idehajtottak messzi földről a náci rabtartók — nem tudom, hogyan lehet ezt sablon mentesebben mondani? — azok bizony minden németben ellenséget láttak.

Elfoglaltuk az egész házat. A konyhában éppen tojást ettünk, amikor Sombor Nusa rohant be: „itt vannak!”

Május másodika volt, csodálatos napsütötte délután. Mikor kirohantunk a ház elé, olyan kép tárult elénk, amelyet ha valaki megfestene, émelyegve lehetne csak ránézni. Giccs lenne a javából. A valóságban minden elviselhető és természetesen hat. A szirupos csoda és a leghihetetlenebb szörnyűség is.

Vipperach rendezett német falu volt. Meglátszott: itt is sok volt az orosz, az ukrán és a lengyel kényszermunkás. A mi házunk előtt három nagyon fiatal katona állt, de ahogy végignéztünk a fákkal szegélyezett utcán, minden kapu előtt állt néhány katona és vidáman beszélgettek a házakból kiözönlő lányokkal. A mi három szegény fiatal kiskatonánk bizony kicsit megrémült, mikor mi, akik két napja szabadultunk ki a lágerből, megjelentünk a kapuban. Egyik soványabb, mint a másik, és majd mind kétszer öregebbnek látszott a koránál. Ez a rémisztő sereg körülvette őket, és ott ölelte, csókolta, ahol érte. Így szabadult fel ez a falu. Mi elfoglaltuk az egész gazdaságot. Reggel mikor felébredtünk, az ajtóban, egy hordóban, levágott, megpörzsölt, feldarabolt disznó vagy borjú várt ránk. Róbert, vagy Kurt — a nevét bizony nem tudom, ő volt az istállóban elrejtett egyik rab —‚ minden reggel valami hasonlóval kedveskedett nekünk.

Zsírt olvasztottunk, húst sütöttünk, s készülődtünk az indulásra. A jó ételektől egy hét alatt megerősödtünk. Az egy nemzetiségűek összeverődtek és együtt indultak el. Mi magyarok kétfelé szakadtunk. Egyik részük nyugatra indult, öten voltunk pestiek, mi kelet felé vágtunk neki az útnak. A világról nem sokat tudtunk.

A mi kis utazókollektívánk igen furcsa „nemzeti egységet” mutatott. A régi csoportból, akiket a defenzív osztályról hat hónappal ezelőtt együtt indítottak útnak, már csak ketten tudtunk együtt maradni.

Kala, alias Osváth Klára, húsz év körüli volt. Vallatás közben ismertem meg, amikor szembesítettek bennünket. Nélküle biztosan nem maradtam volnia életben, szinte elválaszthatatlanok lettünk. Hozzánk csatlakozott Schweinitzer-Sombor Józsefné, a volt főkapitány-helyettes felesége, és Pista. Az úgynevezett alvilágból jött — más nevét nem tudtuk — de jó bajtársnak bizonyult. Sombor Nusára (aki az úri világból jött) is csak szeretettel tudok visszagondolni.

Társaságunk ötödik tagja egy kislány volt, Pestről menekült el a németek elől vidéki rokonaihoz, s azokkal együtt deportálták Auschwitzba. Akkor tizenhárom éves volt. Mikor mi találkoztunk vele, már egy éve sodorta a szörnyű ár egyik táborból a másikba. Nem lehetett megszámolni, hányszor szaladt el a biztos halál elől. Akárhová került, mindig akadt valaki, aki védelmébe vette, óvta, rejtegette. Bájos, gyönyörű teremtés volt. Mi Kalával vállaltuk, hogy hazahozzuk a szüleihez Pestre, ha azok még életben vannak. Megtaláltuk őket, de ez nem tartozik már annak az erdei találkozásnak a történetéhez.

Az útkereszteződésnél álló kiskatona — május nyolcadikán — ő is sok mindent láthatott már, mert nem csodálkozott fura kis csoportunkon. Vidáman mutatta az irányt, merre menjünk tovább, ha Budapestre akarunk érni.

Igaz, Szerinte és mindenki szerint, akitől ott északon útbaigazítást kértünk, „Budapest kaput” volt a válasz. S mi öten csak jöttünk. Keresztül Észak-Németországon, át az ideiglenes Odera-hídon, Lengyelországon, Csehszlovákián. Jöttünk szekéren, teherautón, vonaton, gyalog, ahogy lehetett. S június másodikán a Bécsi úton, Óbudán tett le az utolsó jármű, amire felkapaszkodtunk. Számunkra ekkor ért véget a háború.

1972. ápr. 26.

Előttem fekszik Közép-Európa térképe. Hazatérésem óta sokszor nézegettem, különböző helységneveket alá is húztam rajta. Ki akartam számítani, hány kilométert tettünk meg 1945. május nyolcadika és június másodika között Vipperachtól Budapestig. Eddig még nem került sor erre a számításra, aminek inkább a hanyagságom az oka, mint az a tény, hogy Vipperach neve nem szerepel ezen a térképen.

Vipperachban egy nyugatra menekült gazda házában szálltunk meg. A magára maradt gazdaság állatállománya és felszerelése arra vallott, hogy módos paraszt volt a tulajdonosa. A cselédlakás kis szalmával felszórt szobájában húztuk meg magunkat, amíg a német katonaság el nem vonult. Huszonötén voltunk, magyarok, lengyelek és oroszok. 1945. május 2-án reggel kiléphettünk az utcára. Előjött az a két szökevény is, akiket ugyancsak a mi vendéglátóink bújtattak el. Ők is fogolytáborból szöktek. Egyikük, német kommunista, már kilenc év óta járta Hitler börtöneit és koncentrációs táborait. A másik lengyel deportált.

A férfiak felnyitották a gazda éléskamráját, ahonnan finomabbnál finomabb falatok kerültek elő. A következő napok úgy elrepültek, mint egy álom. Literszám ittam a melaszt, amit aztán örök időkre sikerült megutálnom, de akkor a kiéhezett szervezet mohón szívta magába. A tyúkok elláttak bennünket tojással, a tehenek friss tejjel. Két kárpátaljai nő is volt velünk, akiktől én is megtanultam fejni.

Első kísérletem közben felrúgott ugyan a tehén, de aztán mégiscsak megadta magát, s örült, hogy elhanyagolt, feszülő tőgye megszabadul a tejtől. Vödörszám cipeltük ki az istállóból a frissen fejt éltető nedűt, és beöntöttük az udvaron álló tejszínkészítő gépbe.

A tejszín és más hasonló nehéz ételek nem tettek valami jót összeszűkült emésztőszerveinknek, de az egészséges szervezet minden megpróbáltatást leküzdött. Hús is került az asztalunkra. Egyik reggel egy feldarabolt borjút találtunk a konyha előtti hordóban, a másik napon egy szakszerűen feldolgozott disznó várt ránk.

Sütöttünk, főztünk, zsírt olvasztottunk, és készülődni kezdtünk a nagy utazásra. Haza!

- Budapest kaput! - mondták a szovjet katonák. - Hova akartok menni? Nincs abban az országban már semmi!

Május 8-án mindnyájan felkerekedtünk. A lengyelek és az oroszok már előbb csatlakoztak saját honfitársaikhoz, akiktől nyüzsgött az egész falu és a környék. Ekkor fogtuk csak fel igazán, és még inkább a hazafelé vezető úton, mennyi embert hurcoltak el a németek hazájukból, hogy rabszolgamunkára kényszerítsék őket. A magyarok két részre szakadtak. A többség nyugatnak tartott, kelet felé öten indultunk. Furcsa összetételű volt ez a kis karaván. Pista és Sombor Nusa a magyar társadalom két végletét képviselték, mi ketten Kalával kommunisták voltunk, és egy tizennégy éves kislányt is hoztunk magunkkal. Ő is pesti volt, de a német megszállás után vidéki rokonokhoz menekült. Velük együtt hurcolták Auschwitzba, ahol csodával határos módon életben maradt, átvészelte a kiválogatásokat. Mindig akadt valaki, aki pártfogásába vette a szép szőke teremtést. Vipperachban megfogadtuk, hogy hazavisszük a szüleihez, ha azok még élnek.

Vidáman, felszabadultan, énekelve és táncolva vágtunk neki az útnak. Egy kerékpáron toltuk hátizsákjainkat. Később ezt a kerékpárt eldobtuk valahol, mert csak nehezítette hosszúnak ígérkező gyalogtúránkat. Egy erdőben útkereszteződéshez értünk. Mikor az ott álló szovjet őrszem meglátott bennünket, sapkáját az ég felé dobálva kiabálni kezdett: „Vojna kaput! Gitler kaput!" Elég soká tartott, amíg megértettük, miről is van szó. Az őrszem kézzel-lábbal magyarázott, és ha lehet, mi még boldogabban mentünk tovább.

A front alig pár napja vonult el ezen az útvonalon. Olyan falvakon haladtunk keresztül, ahol minden ház épségben maradt, de egyetlen teremtett lélekkel nem találkoztunk. Az egész lakosság elmenekült.

Porig rombolt városok üszkös falai között botorkáltunk. Falvakban, városokban és tanyákon egy-egy elhagyott házba települtünk be. Krumplit majdnem minden pincében találtunk, liszt is akadt, a magunkkal hozott zsír elég soká kitartott. Birtokba vettük a házak konyháját, és sütöttünk, főztünk útközben. Az egyik városban betelepedtünk egy olyan házba, ahol valamikor nagyobb hentesüzem működött. A földszinti helyiségben a hentesáruk elkészítésére szolgáló hatalmas üstök és teknők üresen tátongtak. Az üstben vizet melegítettünk, és a teknőben nagy fürdést rendeztünk. Az élet apró örömei csodálatosaknak tűntek a szemünkben, és ahogy távolodtunk a koncentrációs tábor szörnyűségeitől, egyre inkább élveztük mindazt a jót, amit egy-egy nap megszerezhettünk magunknak.

Mentünk gyalog, utaztunk szekéren és szamárfogaton. Egyik nap, amikor a mintegy tizenöt kilométernyi távolságban levő legközelebbi települést akartuk elérni, az erdei úton teherautót pillantottunk meg, amelyen üres benzineshordók zötykölődtek. A sofőr megállította a járművet, és társával felsegítettek mindnyájunkat a félig üres rakterűiéire. A benzineshordók tetején ülve érkeztünk el az Oderához.

Ravensbrückben már januártól kezdve odahallatszott hozzánk a távoli ágyúzás hangja. Májusban már azt is tudtuk, hogy a harc hónapokig tartott az Odera partjain. Meg is látszott a harcok nyoma mindenütt a környéken, amerre csak elhaladtunk. Az Oderán ideiglenes híd ívelt át. A szovjet csapatok és a különböző irányból érkező, hazafelé tartó embercsoportok dolgoztak a partvidék helyreállításán. Az átkelés árát, a hídpénzt minden karavánnak természetben kellett ledolgoznia.

A mi teherautónkat is megállították, de nekünk nem kellett leszállni a hordók tetejéről. A teherautó vezetője Vorosilov aláírásával ellátott menetlevelet mutatott fel az őrségnek, így simán átkeltünk az Oderán, és a tervezett tizenöt kilométeres út helyett aznap néhány óra alatt több mint kétszáz kilométert tudhattunk magunk mögött. Megérkeztünk Stettinbe.

Stettin, azaz Szczeczin volt az első város, ahol már a közigazgatást is megszervezték. Jelentkeztünk a parancsnokságon, és ott útiokmányt állítottak ki számunkra. Ez olyan menetlevélféle volt, és Waldenberget jelölte ki célállomásnak. Waldenberg Poznan közelében volt, ott gyűjtötték össze a magyarokat, és onnan akarták őket hazaszállítani.

Ismét útnak indultunk. Szczeczin határában sokáig kellett várni, amíg valami alkalmatosságot találtunk a továbbutazásra. Felültünk mindenféle járműre, ami éppen akadt, de sokat gyalogoltunk is. Elég viszontagságos volt ez az útszakasz, mert ez már nem volt a senki földje. Egyre nehezebben jutottunk élelemhez. Ahogy közeledtünk hazafelé, Nusa és Pista között gyakoriak lettek az összecsapások. Régi életükben mérhetetlenül nagy volt közöttük a társadalmi különbség. A koncentrációs tábor egyazon sorsra ítélt bennünket, de ez most már a múlté volt, s reménykedtünk benne, hogy ismét hazajutunk, ha ugyan létezik még Magyarország. Mind gyakrabban kellett erélyesen figyelmeztetni két társunkat, hogy egyelőre még közös a sorsunk, és egymásra vagyunk utalva. A torzsalkodás, veszekedés jóformán mindennapossá vált. Kalával elhatároztuk, hogy nem megyünk tovább ezzel a két nővel, mert teljesen megmérgezik körülöttünk a légkört, ráadásul mindig nekünk kellett gondoskodni élelemről, és mégiscsak könnyebb volt három embert ellátni, mint ötöt.

Ugyanakkor sajnáltuk is magára hagyni két sorstársunkat, éppen azért, mert nehezen találták fel magukat a népeknek ebben a hazafelé áramló tengerében.

Mi, magyarok, árván sodródtunk a karavánok, csoportok között. Egy epizód jól jellemzi akkori helyzetünket. Valahol Németországban, gyönyörű májusi verőfényben fürdő úton meneteltünk. Kabátunk hajtókáján kis piros-fehér-zöld szalag. Valamelyik elhagyott német házban jutottunk hozzá. Egyszer csak férfiak és nők vidám csapatával találkoztunk, s amint meglátják a mi kis szalagunkat, nagy örömrivalgással közelednek felénk. Karjukat tárják, és mi boldogok vagyunk. Aztán leereszkednek a karok. Az ő szalagjukon fordítva következnek a színek. Olaszok! S mi ott maradtunk az országúton, csalódottan, ismét egyedül.

Sajnáltuk két civakodó társunkat elhagyni, de haza akartunk érni, méghozzá minél előbb. Ilyenkor meg kell szabadulni a ballaszttól. Mit tegyünk?! Waldenbergben gyűjtik a magyarokat, ott bizonyára gondoskodnak is az ellátásukról. Gyerünk Waldenbergbe! Hiszen oda indultunk eredetileg is. De útközben már mást gondoltunk. Ha ott gyűjtik össze a magyarokat, hetekig, hónapokig tarthat, amíg ismét útnak indítják őket hazafelé. De nem volt mit tennünk, hiszen Nusát és Pistát mégsem hagyhattuk az országúton.

Az utolsó útszakasz már nagyon nehezünkre esett. Kimerültek voltunk és éheztünk. Ekkor egy katonai teherautó -szovjet tisztek ültek benne - felvett bennünket. Hatalmas darab főtt marhahúst kaptunk és fekete katonakenyeret. Megosztoztunk rajta, és vidáman majszoltuk. Így vonultunk be Waldenbergbe. A szovjet parancsnok átvette iratainkat, de úgy látszik, nem nagyon hitt nekünk. Vajon nem rejtezkedő németek ezek? Az lett a szerencsénk, hogy hadifogolytábor is volt Waldenbergben. A németek ott helyezték el a francia hadifoglyok egy részét. Az egyik francia tudott valamit magyarul, s neki kellett vizsgáztatnia minket az anyanyelvünkből. A parancsnok megnyugodott. Mi azonban nem. Feltétlenül folytatni akartuk utunkat, okmányaink pedig csak Waldenbergig szóltak. De a bajok csak szaporodtak. Kala nikotinmérgezést kapott. Elég erős dohányos lévén, azt szívott, amihez hozzájutott. Vagyis, amit a szovjet katonák ezrei is szívtak: kapadohányt, szárított füvet, újságpapírba sodorva. Kalát elhagyta az ereje, és majdnem önkívületi állapotba került.

Nagyon megijedtem. Szerencsére a volt francia hadifoglyok segítettek ápolni az én Kalámat, akinek erős fiatal szervezete hamarosan legyőzte a mérgezést, és magához tért.

Elhatároztuk, hogy megrohamozzuk a parancsnokot, kicsikarjuk tőle az úti okmányokat. Kalával együtt mentünk a parancsnokságra, és minden orosz tudásunkat latba vetettük:

- Ja szám bolsevik! Ja igyom Budapestül — erősködtem. A parancsnok hangosan nevetett: „Nu posli, posli na Budapestül"- Úti okmányt azonban nem adott. Megmagyarázta, hogy a németek huszonkétmillió embert hurcoltak el Németországba. Ha most mindenki a saját szakállára egyedül indulna hazafelé, ebből csak zűrzavar, rablás és útonállás lenne. Sem a szállítóeszközöket, sem az ellátásunkat nem tudják útközben biztosítani. Maradjunk csak nyugodtan, majd ránk is sor kerül.

Leforrázva jöttünk ki a parancsnokságról, de abban biztosak voltunk, hogy nem maradunk egyetlen percig sem tovább Waldenbergben. Pista és Nusa egy téren vártak ránk, és nagyon elszomorodtak, amikor közöltük velük, hogy mi a gyerekkel együtt nem maradunk tovább. Azután átkozódni kezdtek, azt gondolták, hogy csak a magunk számára szereztünk okmányokat. Szitkozódásaik közepette indultunk útnak. Hazatérésem után egyszer véletlenül összetalálkoztam Pistával. Elmondta, hogy őket szeptemberben szállították csak haza. Nusát azóta sem láttam.

Elindultunk hát a Waldenbergből kivezető úton Poznan felé. A helység határában szovjet patrul tartóztatott fel bennünket. Papírokat kért. Benyúltam a zsebembe, és kivettem egy ott lapuló pepita füzetet. Nem vártuk meg, amíg szóhoz jut, és visszautasítja vagy ellenőrzi a „papírunkat", nagy vidáman egész szóáradatot zúdítottunk rá. Kézzel-lábbal magyarázva elmondtuk, hogy megyünk haza Budapestre. A kislány tizennégy éves, és már egy teljes évet töltött a fasiszták táborában. Szegény őrszem alig tudott szóhoz jutni, elfelejtette, hogy neki az útiokmányokat kellene ellenőriznie, csak azt kérdezte: - Poznanba? Akkor arra menjenek! - és kezével mutatta az irányt.

Fákkal szegélyezett út vezetett Poznan felé. Nemsokára egy lengyel őrszem szólított meg minket. O is üti okmányainkat kérte.

Elmagyaráztuk neki, hogy többen kaptunk közös igazolványt.

- Jött egy teherautó - hazudtok folyékonyán -, és társaink felugrottak, mi meg lemaradtunk. Náluk maradtak az okmányok.

- Na jól van - mondta a lengyel, aki nagyon kelletlenül tárgyalt velünk németül. Utasított, hogy a legközelebbi faluban menjünk a szovjet parancsnokságra, és ott írassunk új igazolványt.

A legközelebbi faluban kaptunk is új útiokmányt, de sem pecsét, sem valamiféle hivatalos megjelölés nem volt rajta. Igaz, hogy hazáig többet senki nem kérte tőlünk. A faluban megismerkedtünk jó néhány lengyellel. Reggel egy fiáker jött értünk, és valami vadászházba vittek bennünket. Csodálatos élményben volt részünk.

A háziasszony asztalt terített, és mi hosszú idő után először ettünk fehér abroszon, szép tányéron, evőeszközzel. Szarvast vagy őzsültet raktak a tányérunkra, és amikor az aznapra kijáró élvezetekkel végeztünk, ismét szedtük a sátorfánkat.

Poznan újabb csodával várt bennünket. Vonatot, füstöt láttunk, valódi nyüzsgéssel teli pályaudvart, hol mozdonyok pöfékeltek. A legcsodálatosabb mégis az volt, hogy amikor kiértünk a pályaudvarra és megszólítottunk egy vasutast, hogy Budapestre szeretnénk menni, azt válaszolta: - Kedveskéim, látják ott azt a vonatot? Azonnal indul. Gyorsan szálljanak fel! - Rohantunk, és a vonat vitt is néhány óráig, majd megállt. Közölték velünk, hogy nem megy tovább.

Egy másik állomáson ismét megkérdeztük, mivel utazhatnánk Budapestre? - Siessenek, éppen most indul a vonat!

És mi megint továbbindultunk a csodamasinával. Egy harmadik pályaudvaron hasonló módon szálltunk át, de az a szerelvény már olyan pályaudvarra vitt bennünket, ahol elfogytak a sínek.

Ez az állomás Racibor volt. Magas házfalak meredeztek az égre, teljesen kiégett az egész város. A vonaton együtt utaztunk néhány szovjet katonával és katonanővel, s egyikükkel, egy középkorú kapitánnyal nagyon összebarátkoztunk. Mikor kis csoportunk keresztülhaladt a városon, mintha holdbéli kihalt tájra vetődtünk volna, egyetlen emberrel nem találkoztunk. A nappali világításban is úgy tetszett, mintha kísértetvároson vonulnánk át. Távolabbról időnként egy-egy járőr bakancsai kopogtak. Ha nincs velünk a kedves, vidám kapitány, aki egész úton mókázott, akkor még jobban összeszorult volna a szívünk.

Megkérdezte, mit jelent magyarul a láb, aztán csúfolkodva mondta: — Na, itt vége van a vasútnak, most már mehettek "láb, láb" - azaz gyalog — egészen Budapestig.

Racibor határváros volt. Kiültünk csapatostul az országút szélére, és vártuk, hátha arra vetődik valami jármű. Elég hosszú időbe telt, amíg jött egy teherautó, amelyre mindnyájan felfértünk.

Átvitt bennünket Csehszlovákiába, és Ostravában elbúcsúztunk útitársainktól, a kapitánytól is. Ő rábízott minket egy örmény vagy grúz tisztre. Igyekeztünk megszabadulni tőle, mert már a teherautóban pornográf képekkel szórakoztatott kettőnket. Sikerült is a város forgatagában eltűnnünk.

Ostrava már valódi város volt. Szinte szédelegtünk a békebelinek tűnő, jólöltözött lakosság láttán. Mintha soha nem lett volna háború, front, koncentrációs tábor. Nagy forgalom az utcákon, és ép, valódi villamosok. Az emberek úgy bámultak ránk, mint valami csodabogarakra. Az egyik villamosra felszálltunk. Jött a kalauz, kérte a jegyet. Értetlenül néztünk rá. Mi már rég elszoktunk a pénztől, nem is volt egy fillérünk sem. Az utasok mustrálgatták rongyainkat, a hátizsák alól kilátszó hatalmas olajfestékkel pingált X-jelet. Karunkon ott díszelgett a számunk, a piros háromszög.

Ismét a pályaudvarra mentünk. Errefelé már döcögtek a szerelvények. Lengyelországon egy nap alatt utaztunk végig. Csehszlovákián keresztül két hétig tartott az utazás. Ezen az útszakaszon mintha összetorlódott volna a hazafelé áramló embertömeg. Szlovákok, jugoszlávok, bolgárok, románok, magyarok, és még ki tudja hány nemzetiség.

Leginkább marhavagonban utaztunk. Egy-egy állomáson napokig vesztegeltünk. Néha megkerestük a Vöröskereszt konyháját, hogy valami meleg ételhez jussunk. Az egyik szlovákiai magyarlakta városban kiszálltunk, mert nagyon éhesek voltunk, elfogyott már minden tartalék élelmünk. A pályaudvarokon lehetett ugyan ruhaneműért, ágyneműért foszlós kenyeret és más ennivalót kapni, de mi siettünk haza, nem cipeltünk magunkkal semmi felesleges holmit, pedig a „senki földjén" a házakban sok minden hevert szanaszét. Csupán Gyurka számára hoztam két nadrágot, de attól nem váltam volna meg semmi pénzért.

Mi ketten még tűrtük valahogy az éhséget, de a kislányt nagyon sajnáltuk. Elindultunk hát, hogy szerezzünk valami élelmet. Kaptunk is kenyeret, és mehettünk tovább.

Az egyik házon feliratot pillantottunk meg: Kommunista Párt. Nehéz leírni, mit éreztünk. Ez volt az első legális párthelyiség, amit életünkben láttunk. Azonnal benyitottunk, és éppen ott találtuk a párttitkárt.

Elfelejtettük, hogy éhesek vagyunk, és faggatni kezdtük. A kérdések valóságos áradatát zúdítottuk rá, akit pedig láthatóan súlyos gondok nyomasztottak.

Nyílt az ajtó, fiatal munkások kis csoportja érkezett. Az egyik közeli faluból jöttek és kultúrműsorhoz kértek segítséget. Mi is felajánlottuk közreműködésünket, és hozzáláttunk első, felszabadulás utáni pártmunkánkhoz. Ügy gondoltuk, mindenképpen kell verset mondani. - Adyt! - javasoltam lelkesen. Kikerestem a könyvek közül egy Ady-kötetet, és nagy buzgalommal lapozgattam. Együtt kezdtük olvasni a „Magyar jakobinusok dalá"-t, és alig akartuk elhinni, hogy a helybeliek szerint ezt a verset így nem lehet előadni. Szlovákiában a „magyar" szót nem lehet kimondani. S elkezdtük átkölteni Adyt. Magyar helyett munkást írtunk, és Magyarország helyett munkásosztályt. Ekkor értettem meg, miért akartak szlovák katonák lerángatni a vonatról, amikor kis nemzetiszínű szalagomat látták. Jugoszlávok szedtek ki a kezeik közül.

Útközben mindenkitől az otthon felől érdeklődtünk, de sok újat még errefelé sem tudtak. Az egyik határközeli állomáson magyar katonák egy csoportjával találkoztunk, akik mint a demokratikus magyar hadsereg tagjai a szovjet csapatokkal együtt mentek nyugatra, és most betegszabadságra igyekeztek haza. Őket is hiába faggattuk, hiszen még az év elején hagyták el az országot.

Az egyik tehervagon nyitott platóján személygépkocsik sorakoztak. Egy ilyen nyitott személyautóba ültünk be a magyar katonákkal és nagyban beszélgettünk. Egyszerre fiatal szlovák katona telepedett közénk. Tört magyarsággal támadt a magyar katonákra, lefasisztázta, lenyilasozta őket és egész országunkat. Parázs vita kerekedett. Próbáltam megértetni vele, hogy ezek a katonák a demokratikus magyar hadsereg tagjai, s a szovjet csapatok oldalán harcoltak. Bennünket pedig azért hurcoltak el a németek, mert kommunisták voltunk. A szlovák katona nem jutott szóhoz kirohanásom alatt. Nagyon csodálkozott, mert ő eddig meg volt róla győződve, hogy minden magyar nyilas, és esküdt ellensége a szlovákoknak.

A nagy vita után végül sikerült egyetértésre jutni, és ott, a nyitott autóban testvériesen kezet ráztunk. Megkötöttük a szlovák-magyar örök barátságot.

1945. június 2-án érkeztünk Komáromba. Szerelvényünk ott vesztegelt az egyik vágányon. A gyereket a vagonban hagytuk, és mi Kalával érdeklődtünk, milyen kilátásaink vannak a továbbjutásra. Jóindulatú emberek megmutatták, melyik vonat indul leghamarabb. Kala felugrott a szerelvényre, én rohantam vissza a gyerekért meg a kis motyónkért, aminek ugyan semmi értéke sem volt, de nekünk mégis sokat jelentett. Mire a kislánnyal lemásztunk a vagonból, a másik szerelvény elindult. Egyedül felugrottam volna, de a gyerekkel nem mertem megtenni. Ott álltunk kézenfogva, és néztünk a távolodó vasúti kocsi után, amelyik vitte magával hűséges útitársamat.

A sínek között bámultam a lassan távolodó mozdony füstjét, és majd szétvetett a tehetetlen düh. „Nem! Most már nem megyek vissza a vagonba - gondoltam magamban. -Itt vagyok a határon."

Elindulunk gyalog! - mondtam elszántan, és megfogtam a kislány kezét. Nekiindultunk, át az ideiglenes komáromi hídon. Hazaértünk! Még ma is érzem azt a megrendülést, ami elfogott, amikor ráléptem Magyarország földjére.

Hét hónappal azelőtt hurcoltak el, de úgy éreztem, mintha száz év telt volna el ez alatt a hét hónap alatt. S még mindig nem tudtam semmit Gyurka, édesanyám, testvéreim sorsáról, és azokról, akikkel a közös eszme kapcsolt egybe, családnál szorosabb szövetségbe.

Felkészültünk a napokig tartó gyaloglásra, de már akkor este Budapest határába értünk, egy szovjet teherautó éppen a Bécsi út és a Vörösvári út sarkán tett le bennünket.

Itt voltam hát újra Budapesten, néhány lépésre Királyék Filatori dűlői házától, ahol annyiszor kopogtattam be éjszakánként az ablakon. - Valamikor! Összeszorult a szívem, most talán néhány perc múlva megtudhatom, mire is érkeztem haza.

Lassan, szorongva elindultam az utcán. Most kell meglátnom a házat, vagy talán a romjait. A ház szilárdan ott állt a régi helyén, bombatalálat nyoma nem látszott rajta. Szorosan fogtam a kislány kezét, ő átvette izgalmamat, és görcsösen kapaszkodott az enyémbe. Sietni kezdtünk. Minél előbb essünk túl rajta! A ház előtt ismét megtorpantunk. A jól ismert ablakon új függöny virított. Vajon élnek-e még? Hiszen az egész családot veszély fenyegette?! A kapun egy asszony jött ki.

- Kérem szépen - szólítottam meg -, Királyék ebben a házban laknak?

- Igen itt, mindjárt az első ajtó, jobbra a kapu mellett! -Beléptünk az udvarra. Ebben a pillanatban lépett ki a fáskamrából Bandi, a legfiatalabb Király gyerek, a karján fadarabokkal, s mögötte Király papa. Csodálkozva néztek rám.

-Ilonka néni! - kiáltotta Bandi. Király papa kiejtette kezéből a fát, majd szenvedélyesen magához ölelt.

Csodálkoztam, hogy rám ismertek a rongyaimban. Törökös kendőm alól őszbe borult hajfürtök hullottak kócosán a homlokomba.

Estére megérkezett Király mama is. Felszabadulásunk óta mindennap új és új csodákat vártunk: kenyér, lekvár, hús, cipő... Napok óta kedvenc ételem járt az eszemben: paprikás csirke nokedlival. A Király család asztalánál a dédelgetett álom egyik fele teljesült, paprikás csirke ugyan nem került a tányérunkba, de Teruska hagymás-paprikás szafttal locsolta meg a galuskát.

A kislánnyal aludtam, ismét Erzsi helyén, a könyvespolc tövében. Nyugodt, biztonságos álomba merültünk, hiszen itt azt is megtudtam, hogy él a fiam, és édesanyámat is megtalálom...

Színmű két részben

Írta:

Juranicsné Döme Piroska

Engedjék meg, hogy felolvassak néhány részletet a csendőrség 1944 szeptember 15-i és 30-i jelentéséből.

"A székesfehérvári nyomozó-alosztály megállapította, hogy a tatai szénmedence községeiben Budapestről irányított kommunista szervezkedés folyik. A mozgalom vezetői augusztus 24-én Környebányán megbeszélést tartottak, s arra a német katonai parancsnokság felügyelete alatt álló és ott elhelyezve lévő ukrán és orosz nemzetiségű 200 fő hadifogoly két képviselőjét is meghívták azzal a céllal, hogy a kommunista mozgalmat a hadifoglyok között is megindítsák. Az összejövetelről a székesfehérvári német biztonsági rendőrség is tudomást szerzett, és a megbeszélésen résztvevőket őrizetbe vette. Ez az őrizetbe vétel a nyílt nyomozás megindítását tette szükségessé, mert tartani lehetett attól, hogy a vezetők illegalitásba mennek. A nyílt nyomozást szeptember 8-án az alosztály megindította és a szénmedence községeiből 58 főt vett őrizetbe, akik közül azokat – 18 főt – akik a mozgalmat anyagilag támogatták, a helyszínen kikérdezték, és szabadon bocsátották, 40 főt pedig a csillaghegyi nyomozócsoporthoz szállították... A mozgalom vezetői közül hat személy megszökött. Ezek felkutatása folyamatban van..."

"Az 1944. szeptember 15-én kelt baloldali összesítő jelentésem III. fejezetének 2. pontjában jelentettem a tatai szénmedence községeiben folyó kommunista szervezkedési ügyben a nyílt nyomozás megindítását. A tatai szénmedence községeiből őrizetbe vett kommunista mozgalmi egyének előadásaiból kétségtelenül megállapítást nyert, hogy az ottani mozgalmat is a Kommunista Párt Központi Bizottsága irányította. A tatai mozgalom vezetői közül a budapestiekkel a kapcsolatot Nedermann Ferenc és Bugyács Imre irányította. A tatai szénmedencében a mozgalmat egy négyes bizottság irányította, melynek tagjai Nedermann Ferenc, Bugyács Imre, Petőfalvi Lajos és Golub Rudolf felsőgallai lakosok voltak. Minden bizottsági tagnak volt egy-egy csoportja és a csoportok tagjait a bányatelep különböző üzemeiből szervezték be. A bányatelepen beszervezett tagok száma kb. 50 fő és kb. 30 szimpatizáló. A szimpatizál ez ideig csupán egy-két röplapot kaptak elolvasásra és 1-2 pengővel anyagilag támogatták a mozgalmat. A tatai szénmedence kommunista mozgalmának vezetői erős szervezet kiépítésére, a fiatal bányamunkások felfegyverzésére, forradalmi harcra való kiképzésre és szabotázscselekmények elkövetésének vállalására fektették a fő súlyt, illetve nevelték a mozgalom tagjait. A nyílt nyomozás megindításáig csak a szervezetek kiépítésében és a munkalassítással okozott termelés csökkentésével végeztek részükre eredményes munkát. Arra is sikerült rávenniük, különösen a beszervezett bányászifjakat, hogy testük megsértésével és a gyógyulásnak induló seb újrafertőzésével tegyék magukat munkaképtelenné, hogy a termelő munkában ne kelljen részt venniök. Az őrizetbevett bányászok között sok van olyan, aki magán szándékos sérülést okozott. nyílt sebeiket besózták, lúgkővel bekenték, vagy mosószappannal megfertőzték. Betegségük alatt, mint táppénzre jogosultak felvették a táppénzt és mint táppénzen kitartott betegek végezték mozgalmi munkájukat.

A bányászmozgalom megszökött vezetői közül Bugyács Imre Budapesten tartózkodik. Illegális nevét és egyik lakását a nyomozócsoport felderítette és nyomkövetéssel megállapította, hogy Seres Tiborné, született Döme Piroska, már régebb idő óta illegalitásban élő nő a felső kapcsolata Bugyács Imrének.

További felderítés folyamatban.

A kommunista mozgalom irányítói csak a bányászok sorskérdéseivel foglakozó röpiratokat is adtak ki és terjesztettek. Ezek "Harcoló bányászok" és "Tatabányai bányamunkások" címszavú "1944. szeptember 15-én – Kommunista Párt Bányászbizottsága" aláírású negyedíves röpiratok. A röpiratok másolati példányát a magy. királyi Belügyminiszter Úrnak /VII. osztály/ csatoltan felterjesztem."

Ezeket a csendőrségi jelentéseket azért idéztem, mert bizonyos értelemben hírt adnak arról a szervezetről, amelyről beszélni akarok. A kommunista pártról és egyik szervezetéről, a bányász szervezetről, amely 1943-44-ben működött. A későbbiek során elmondom, miben ismerték meg a nyomozóhatóságok az igazságot és milyen nyomozati adataik nem feleltek meg a valóságnak.

Először a kommunista pártról kívánok beszélni, amely 25 évig, az egész Horthy korszakon keresztül illegalitásban működött, tagjait üldözték, ha a hatóságok kezébe kerültek, akkor megkínozták, börtönbe zárták, többüket kivégezték és sokat egyszerűen agyonvertek. A fehérterror módszereit alkalmazták ellenük 25 éven keresztül.

Szűkebb tárgyam a párt 1943-44-es időszakáról beszélni, de ehhez feltétlenül szükséges, hogy röviden végiggondoljuk a párt politikájának és gyakorlatának alakulását, fejlődését az illegalitás egész időszakában.

Sajnálatos módon a történelmi köztudatban a Magyar Tanácsköztársaság a mai napig nem kapta meg azt a rangot, amely megilletné. Ennek is következménye, hogy a kommunista pártot, annak működését, módszereit, helyét a magyar történelemben nem igazán ismerik.

Bizonyára az itt jelenlévők különböző iskolákban, tanfolyamokon megtanulták a párt történetét, kongresszusait, azok határozatait, de nehezen tudják maguk elé képzelni, hogy mit is jelentett az, hogy a párt 25 éven keresztül illegálisan működött.

Ez a körülmény természetesen kihatott politikájának alakulására. Ez a politika eleinte nem mindenben alkalmazkodott a reális helyzethez. Erre magyarázatot ad az, hogy a párt nagyon fiatal párt volt, s bár a marxista-leninista eszméket vallotta, mégis nehezen kristályosodott ki saját politikai gyakorlata. Egyetlen komoly politikai tapasztalatát a Tanácsköztársaság alatt szerezte és az az elmélet alakult ki, hogy ott, ahol már proletárdiktatúra volt egyszer, ott nem jöhet többé demokratikus, polgári forradalom. Ezért a párt vezetői nem vették figyelembe, hogy a forradalmi helyzet elmúlt és ugyanúgy, ahogyan, pl. Kossuthék is úgy képzelték, hogy a szabadságharcot újra lehet kezdeni és nem ismerték fel a reális helyzetet, ugyanúgy a Tanácsköztársaság vezetői is sokáig hitték, hogy a proletárhatalom megteremtése van továbbra is a történelmi fejlődés napirendjén. Ezért, még hosszú ideig a párt célkitűzései és jelszavai közt a II. megdönthetetlen magyar tanácsköztársaság megteremtése volt a legfontosabb.

Tisztán kell látnunk, hogy a párt politikája részben a nemzetközi munkásmozgalom, a III. Internacionálé, részben a párton belüli viták hatására alakult. Ezeket a vitákat mai napig nem zárták le, de ennek ellenére a párt egészségesen fejlődött. A munkásegység, az egységfront-politika, majd a fasizmus erősödésével a népfrontpolitika célkitűzései határozták meg a magyar kommunista párt tevékenységét.

Az 1941-es párthatározat már a fasizmus, a háború elleni nemzeti egység megteremtését tartotta a legfontosabb teendőnek és ez a határozat indította el pártunkat azon az úton, amelyen végeredményben ma is jár. Ezáltal vált olyan erővé, amely beleilleszkedve hazánk sajátos viszonyaiba a munkásosztály és a nemzet élvonalába emelte. Ettől kezdve valahányszor a párt vezetése háttérbe szorította a nemzeti egység, a népfront politikáját, az mindig komoly következményekkel járt.

A párt gyakorlata ellentétben a közvetlen célkitűzések változásával általában alkalmazkodott a konkrét helyzethez. Ez úgy értendő, hogy azok a párttagok, akik üzemekben, szakszervezetekben, vagy más legális közegben éltek, igyekeztek az adott községekbe beilleszkedni, állandó kapcsolatban lenni a dolgozók tömegeivel, megismerni azok problémáit, kívánságait, megfogalmazni azokat és adandó alkalommal, minden lehetőséget megragadni, a reális helyzetnek megfelelően megmozdítani és segíteni a tömegakciókat. Ugyanakkor a párt gyakorlatát meghatározta, hogy üldözték, törvényen kívül, illegálisan kellett működnie és ilyen körülmények között megmaradni a dolgozó tömegek között, vigyázni arra, hogy ne valami összeesküvők csoportjává váljék. Erre legjobb példa a biatorbágyi merénylet, amelyet a kommunisták számlájára akarták írni, de amelyek során alkalma volt a pártnak arra, hogy mindenkit biztosítson, hogy az egyéni terror összeegyeztethetetlen a kommunisták gyakorlatával.

A pártnak olyan hatalmi rendszerrel kellett megküzdenie, amelynek apparátusa képzett szakemberekkel működött és szervezettségét mutatja, hogy nem volt talpalatnyi hely az országban, ahol csendőrei, rendőrei, besúgói ne lettek volna jelen. Miután a Tanácsköztársaság után a kommunisták ezreit legyilkolták, megkínozták, bebörtönözték, minden faluban, a legkisebb helyen is számon tartottak mindenkit, akinek valami köze volt a forradalmakhoz. Jól szervezett és képzett apparátusuk működését terrorral párosították. Ezernél több újság, folyóirat, a rádió és más sajtótermék ontotta a rágalmakat a kommunistákra. Újságírók, írók, propagandisták gyártották megtévesztő hazugságaikat a forradalomról, a Magyar Tanácsköztársaságról, a Szovjetunióról és elsősorban a kommunistákról. Plakátok ezrei uszítottak ellenünk.

Ezzel a jól szervezett, tetszetős ideológiával alátámasztott rágalomhadjárattal szemben a párt legnagyobb fegyvere a kommunista sajtó volt. S bár ez a sajtó a valóságban sokkal nagyobb volt, mint ahogyan a köztudatban él, még nem vehette fel a versenyt az ellene felsorakoztatott erőkkel.

Hogyan lehetett belépni a kommunista pártba? Tulajdonképpen az mondhatom, hogy sehogy. A pártnak nem voltak helyiségei, nem hirdették, még az illegális sajtóban sem, hogy kik személy szerint a vezetői. Aki már tagja volt, az még akkor tagadta ezt a tényt, amikor már a hatóságok rábizonyították, vagy olyan helyzetben volt, bíróság előtt, hogy hangoztatta ugyan kommunista voltát, de azt tagadnia kellet, hogy a tagja a Pártnak.

Mégis, hogyan lett valakiből kommunista párttag?

Akár üzemben dolgoztunk, akár valamely tömegszervezetben, politikai pártban tevékenykedtünk, mint annak a szervezetnek tagjai, igyekeztünk minél több embert megismerni. Azokat, akik az üzemben bátran felléptek dolgozótársaik védelmében, vagy érdekeiért, akik kiváltak a többiek közül, magatartásukkal, bátor fellépésükkel, elsősorban azokkal igyekeztünk közelebbi barátságot kötni, még abban az esetben is, ha az illető csupán ösztönösen cselekedett, és fogalma sem volt a szocializmus eszméiről, a kommunisták céljairól. Ezekkel az emberekkel beszélgettünk, olyan olvasmányokat adtunk a kezükbe, amelyek, ha nem is direkt módon, de sugározták a kommunista szellemet. Ilyen könyvek voltak a nagy klasszikus művek: Zola Germinalja, vagy Tolsztoj művei, de abban az időben már jelentek meg szovjet szerzők művei is, pl. Ilf és Petrov regényei, Ilja Ehrenburg, Al4exej Tolsztoj írásai. Igen érdekes, hogy ma semmit sem hallunk, pl. Upron Sinclairről, akinek könyvei is nagy hatással voltak. Pl. az Ács fiának hívnak c. könyv, amelyben Krisztus, egy amerikai kisvárosban leszáll a keresztről, elkezdeni tanait hirdetni egészen addig, míg kommunistának nem kiáltják ki, keresztre ugyan nem feszítik, de amerikai módra kátrányba, majd tollba hengergetik. A szépirodalom után mát legálisan kiadott szocialista, marxista könyveket is kölcsönöztünk, és addig foglalkoztunk a jellemben, megbízhatóságban kipróbált társainkkal, amíg el nem jutottunk oda, hogy már ő is kereste a cselekvés útját. Volt olyan barátom, aki mát szeretett volna a kommunista pártba belépni. Mindenben egyetértett velünk, aktívan vett részt az egyik szakszervezet tevékenységében. Mikor felvetette, hogy szívesen csatlakozna hozzánk – hiszen sok mindent tudott már rólunk, akkor feltettem neki a kérdést: "Elég erősnek érzed-e magad arra, hogy minden kínzást kibírjál., hogy nem valljál be mindent, ha a körmeidet lehúzzák," és tovább ecseteltem neki a vallatási módszereket, amelyeket ellenünk alkalmaznak, akkor azt válaszolta, hogy még nem. Még nincs felkészülve teljesen a legnagyobb próbára. Mert ez a próba volt tulajdonképpen a legnagyobb. Ez az elvtárs nem lett formálisan pártunk tagja, de ennek ellenére, sok mindent vállalt és végül mártírhalált halt.

Amit a tagfelvétellel kapcsolatban elmondtam az a pártépítés módszerei közé tartozik.

A húszas években és harmincas évek elején a párt még nem elég jól fejlesztette ki azokat a módszereket, amelyeket az illegalitás körülményei között alkalmazni lehet, anélkül, hogy a párttagságot súlyosan ne veszélyeztessük. Közvetlen akciók voltak. Tüntetéseket szerveztünk, akkor is, amikor csak nagyon kis réteget sikerült mozgósítani. Főleg a tagság ment ki ezekre a tüntetésekre, és a rendőri beavatkozás közvetlenül a pártot veszélyeztette.

A párt felépítése és védelmi rendszere, az ún. konspiráció még nem volt megfelelően kimunkálva, a szervezetek elég hamar lelepleződtek, részben a besúgó hálózat, részben a kegyetlen kínzások veszélybe sorolták a pártot. A húszas- harmincas évek elején még nem múlt el jóformán hát, hogy ne írtak volna az újságok kommunista letartóztatásokról. Emiatt a válságos helyzet miatt a Komintern 1936-ban kimondta a hazai szervezetek feloszlatását. A párttagság azt az utasítást kapta, hogy lépjenek be a szociáldemokrata pártba, a szakszervezetekbe, polgári pártokba és kultúregyesületekbe. A kommunisták nagy része ezzel az intézkedéssel sokat nyert, mert megtanult különböző közegben létezni. Közelről ismerte meg a napi politika alakulását. Bizonyos szektás elzárkózásból kilépett. Ennek a szervezeti átalakulásnak és a sok letartóztatásnak következménye az is volt, hogy voltak szervezetek, amelyek elszakadtak a központi vezetéstől, tulajdonképpen nem értesültek a szervezetek feloszlatásáról és ennek következtében önállóan tovább éltek. Mikor 1938-ban megindult a pártszervezetek újjáalakítása, már sokkal kimunkáltabban, s óvatosabban jártak el azok néhányan, akik ezt az újjászervezést elkezdték. A konspiráció sokkal szigorúbb volt. Kisebb egységeket hoztak létre, és nagyon lassan válogatták össze a párt tagjait. És a közvetlen célkitűzés nem a proletárforradalom, hanem a háború és a fasizmus elleni harc lett.

A vidéki szervezetek létrehozása illetve újjáélesztése még körülményesebb volt. A kommunista pártnak kapóra jött, hogy a Szociáldemokrata Párt Országos Ifjúsági Bizottsága kommunista vezetés alá került. Így ezen a szervezeten keresztül könnyen lehetett kapcsolatot teremteni a vidéken élő kommunistákkal. Orbán László, Kállai Éva, Ságvári Endréné és mások jártak le vidékre, így a bányavidékre is. Tatabányán egyik bázisunk Goda János, az ismert kommunista vasmunkás volt. 1940-től kezdve a párt arra ösztönözte a vidéken élő régi kommunistákat, hogy lépjenek be a szakszervezetekbe és ott igyekezzenek megteremteni a fasizmus elleni összefogást. Orbán László mondta el nekem, hogy mennyire kellett győzködni a régieket, akik már megjárták a nemzetközi kommunista mozgalom különböző területeit is, hogy menjenek a szakszervezetekbe, és ott szerezzenek érvényt a párt kikristályosodott, kialakított politikájának. A régi beidegződést nagyon nehéz volt legyőzni. De végül is sikerült, mivel belátták, hogy a baloldali fasiszta ellenes munkások végeredményben a szakszervezetekben és a szociáldemokrata párt különböző szervezeteiben gyülekeztek, keresték a jobb élet felé vezető utat.

Az 1942-es letartóztatások után azonban a pártnak megszakadtak a régi kapcsolatai. Ságvári és még néhányan, akiknek sikerült elmenekülnie a letartóztatás elől, kénytelenek voltunk hamis papírokkal, elváltoztatott külsővel élni. Kádár János engem akkor úgy tájékoztatott, hogy összesen 19-en maradtunk szabadon és egymással kapcsolatban. Ilyen körülmények között kezdtünk hozzá újjáépíteni a párt szervezeteit. Programja továbbra is az volt, mint a függetlenségi mozgalom kialakulása idején: "Független, szabad, demokratikus Magyarországot! Azonnal különbékét!" Meg kell mondani, hogy a szervezetek újjáépítése igen aprólékos, sziszifuszi munka volt. Hiszen, ha valakivel kapcsolatot kerestünk, az csak a régi ismerőseink lehettek, akiknek becsületességében tökéletesen megbízhattunk. Úgy kellett kiválasztani az embereket, hogy azok vagy még teljesen ismeretlenek voltak a rendőrség előtt, vagy már hosszabb ideje nem vettek részt az illegális munkában és így az volt a látszat, hogy már abbahagyták az ún. "kommunistáskodást". Először természetesen a budapesti szervezeteket kellett és lehetett létrehozni, hiszen számunkra az utazás is állandó veszélyt jelentett.

1943 tavaszán egy találkozón, a budai Dunaparton sétálva közölte velem Kádár János, hogy olyan konspirációs helyzet alakult ki, hogy a párttagság egy részének megszűnik a kapcsolata a Párt központi szerveivel, és ezért teljesen önállóan kell tovább dolgoznia. Ezek között vagyok én is. Elmondta, hogy milyen területekkel tarthatom továbbra is a kapcsolatot és kik azok a párttagok, akik ezután is hozzám tartoznak. A többiekkel nem találkozhatom, de ha a véletlen összehozna velük, meg sem ismerhetem őket. Új kapcsolatokat továbbra is kereshetek, építhetem tovább a szervezeteket, s majd, ha eljön az ideje, akkor ők meg fognak engem ismét találni.

Ez ugyan váratlanul ért, de tudomásul vettem, hiszen mikor valakit a kommunista párt tagjai közé felvették, akkor arról is oktatást kaptunk, hogy a kommunistáknak önállóan is meg kell állniuk a helyüket és egyedül is terjeszteniük kell a kommunista eszméket, szervezni a tömegek akcióit.

Miután így ún. felsőkapcsolat nélkül maradtam, sokkal bátrabban mozogtam, mint azelőtt, mivel úgy gondoltam, ha engem letartóztatnak, és nem bírom a kínzásokat, amire mindig fel kellett készülnie az embernek, hiszen csak akkor ismerhette meg a saját erejét, nem veszélyeztetem a Pártot. Meg kell mondani, elég misztikus fogalom volt a számunkra a Párt, az a szervezet, amely arra hivatott, hogy felszabadítsa az embereket.

Szóval, elmentem olyan helyekre is, ahova már hónapok óta nem jártam. Ez olyan dolog volt, mintha az ember elültet egy magot és az abban a közegben, ahova ültette, szépen kicsírázott. Felkerestem Varga Mihálynét is, egy időben nála laktam is és mikor elváltunk, őt elhelyeztem az Egyesült Gép- és Fémárugyárban, a Lőportár utcában. Ő ott megismerkedett Nád Gyulával, aki ott, mint marós dolgozott, de eredeti foglalkozása bányász volt. Kiderült róla, hogy már hosszú ideje nem volt kapcsolata a párttal. Így megörült a lehetőségnek, hogy ismét bekapcsolódhat az üldözött kommunista párt munkájába. Nád Gyula azután elvitt Kesztölcre Kara Józsefhez, akivel még Franciaországból eredt az elvtársi barátsága. És elvitt Király Lajoshoz, aki ekkor mát Budapesten élt, de a fián, ifjabb Király Lajoson keresztül a tatai bányavidékkel teremtette meg a kapcsolatot...

Vizsgáljuk meg, hogy volt lehetséges, hogy látszólag rövid idő alatt létrehozhattunk egy négytagú bizottságot a tatai szénmedencében, amely azután kiterjesztette kapcsolatait a többi bányavidékre is. Kik voltak azok, akik ennek a bányászszervezetnek első jelre a tagjai sorába kerültek. Ugyanúgy, ahogy pl. Baglyasalján is a KMP területi bizottsága a központtal megszakadt kapcsolat ellenére tovább élt és összetartotta a kommunista érzelmű embereket. Ugyanúgy Tatabányán is élt az a mag, amely tudatában volt annak, hogy a történelem menete a marxista eszmék irányába halad. Ennek a kommunista körnek Tóth Bucsoki István volt a szellemi irányítója. Amikor 1943-ban Király Lajos hozzálátott az új szervezet létrehozásához, elsősorban a Tót Bucsoki körül csoportosulók közül választotta ki Golub Rudolfot a bányászszervezet megteremtésére. Tóth Bucsokit nem vették be az illegális szervezetbe, mert ő annyira ismert volt a hatóságok előtt, hogy állandó megfigyelés alatt tartották.

Golub Királlyal egyetértésben hívta össze azt a négy embert, akiket legalkalmasabbaknak tartottak arra, hogy a kommunista párt szervezeteit létrehozzák a bányatelepen. Golub, Nedermann és Manhercz még a franciaországi kommunista mozgalomból ismerték jól egymást, Neuschl László pedig a tatabányai szakszervezeti mozgalomban szerezte tapasztalatait és járta ki a forradalmi munkásmozgalom iskoláit. S ha ő nem is volt régi párttag, néhány évvel fiatalabb is volt társainál, de nagy tekintélye volt bányásztársai között.

Ez a négyes bizottság kezdte meg a párt szerveinek kiépítését az egyes aknáknál. Az ifjúsági szervezet létrehozását, akciógárdák szervezését pedig rábízták két fiatalabb társukra, Bugyács Imrére és Petőfalvi Lajosra. Ugyanebben az időben már ahhoz is hozzáláttak, hogy más bányavidékekkel is kapcsolatot találjanak. Ez számukra nem volt nehéz feladat, mivel Bugyács Imre a várpalotai bányavidékről, Petőfalvi Lajos a nógrádi bányavidékről származott, és régi kapcsolataik tulajdonképpen nem szakadtak meg. Azok a bányászok pedig, akik külföldön, Franciaországban, Belgiumban a Szovjetunióban, vagy éppen, mint Nedermann Ferenc, a spanyol polgárháborúban vett részt a kommunista mozgalomban, minden bányavidéken ismertek hozzájuk hasonlóan gondolkodó bányászokat. Nedermann a pécsi bányavidékre utazott. Így alakultak azok a szálak, amelyek lehetővé tették azt a törekvést, amiről a Harcoló Bányász első számának vezércikkében írtuk, hogy "meg akarjuk teremteni az eleven kapcsolatot a párt és a bányamunkásság között. Egybe akarjuk kapcsolni az ország minden bányamunkásának harcát."

A kapcsolat Budapest és Tatabánya, Budapest és Kesztölc között akkor még szorosabb volt, amikor a párt vezetése – ekkor már Békepárt néven működött az illegális párt – megkeresett és ismét közvetlen kapcsolatba kerültem a központi pártszervekkel. Ekkor már Ságvári volt a felső kapcsolatom. Vagy Király Lajos és Kara József utazott fel Pestre, vagy én mentem le és találkoztam velük. Kara időnként Kertész Ferencet vagy Kara Vendelt küldte a velem való találkozásra. Ilyenkor én beszámoltam a politikai és hadi helyzetről, a párt politikájának alakulásáról, eredményeiről, problémáiról és azokról az utasításokról, határozatokról, amelyek a párttagság tevékenységét kormányozták.

A helyiek pedig beszámoltak arról, hogy az eltelt időben mi történt a területükön, hogyan alakultak a kapcsolatok, vannak-e új tagjelöltek. Ezekről részletes jelentést kellett adniok. A legközelebbi találkozón azután a párt vezetésének jóváhagyását, vagy észrevételeit közvetítettem.

Ifj. Király Lajos az észak-franciaországi bányavidéken fejezte be iskoláit. Ott tanulta meg a politikai küzdelem ábécéjét. Jófejű fiú volt és hamarosan tagja lett a Hánin-Lietard kerületi ifjúsági szervezet vezetőségének, majd a Nord- és Pas de Calais megyei vezetőségének, ahol az idegen nemzetiségű ifjúmunkások titkárává választották. Tanítómesterének, példaképének sok más társához hasonlóan Karikás Frigyest tekintette, de édesapja példája is arra ösztönözte, hogy a munkásosztály felemelkedésének elősegítését tekintse élete fő tartalmának.

Golub Rudolf már 11 éves korában kezdte a bányamunkát. Komoly, megfontolt, csendes szavú ember volt, de igen határozott. Már idehaza is részt vett a munkásmozgalomban, de igazán Franciaországban fejlődött ki. Ottani tevékenysége alatt ki is utasították Franciaországból. Innen családjával együtt a Szovjetunióba ment dolgozni, ahol elérte, hogy sztahanovista lett. Egyébként mindnyájuk között talán ő szerette legjobban mesterségét. Mindenütt kitűnt szorgalmával és jó munkájával. 1938-ban tért vissza Tatabányára, ahol csak nehezen tudott elhelyezkedni. Mikor évek múlva felvették a bányavállalathoz, akkor is csak a legveszélyesebb aknához, a síkvölgyihez osztották be. Ezt az aknát a köznyelv idegenlégiónak nevezte, mivel a megbízhatatlan bányászokat osztották be oda.

Ide került dolgozni Nedermann Ferenc is, aki nemcsak a francia és belga munkásmozgalom ismert alakja volt, hanem részt vett a spanyol polgárháborúban is.

Manhercz Antal szintén úgy került a Szovjetunióba, hogy kiutasították Franciaországból. Mikor 1935-ben onnan visszatért, évekig alkalmi munkákból tengette életét, míg végül a tatabányai kőbányánál alkalmazták.

Neuschl László volt a négy bizottság legfiatalabb tagja, 1906-ban született és a hazai szocialista mozgalomban nevelődött kommunistává. Bátor fellépésével mindig magával bírta ragadni munkatársait. Őrá is nagy hatással volt Tóth Bucsoki István és ebben a körben találkozott idősebb társaival.

Ez a négytagú bizottság képezte az alapját nemcsak a tatai szénmedence kommunista szervezetének, hanem a lassan fejlődő országos bányaszervezetnek is.

Az első időben Pestről irányítottam a tatai szervezkedést. Király Lajossal találkoztam rendszeresen. Eleinte ő járt fel Pestre, de 1944 tavaszától kezdve nemcsak Kesztölcre utaztam, hanem a tatabányai szervezethez is. Itt ismerkedtem meg Golubbal és ilyenkor, vagy csak vele, vagy hármasban Királlyal beszéltük meg a teendőket.

Csupán egy alkalommal találkoztam mind a négy bizottsági taggal, de ez már 1944 augusztusában volt, amikor Pestre is üzent Király, hogy a környebányai hadifoglyokkal kerültek kapcsolatba, akik kitörést terveznek. Ez a hír nagyon felkavart, hiszen a hadifoglyok akciója kiindulással szolgálhatna széleskörű partizántevékenység megindulásához. Mivel olyan terveket dolgoztunk ki, hogy egészen Szlovákiáig összefüggő bányász-partizán arcvonalat építünk ki. Attól viszont nagyon féltem, hogy ezek a hadifoglyok nem ismerhetik a magyar viszonyokat, az ország minden szögletét behálózó csendőrségi, rendőrségi szervezetet, s ha ők kudarcot vallanak, akkor a mi gondosan kiépített és eddig jól leplezett szervezeteinket is veszélybe sodorhatják.

Ugyanez volt az aggály Király Lajosnak, de a bizottság minden tagjának is.

Szvesényi László lakott Környebányán és ő került kapcsolatba a hadifoglyokkal, ő üzent Golubnak, aki találkozott is Bojkov nevű főhadnaggyal. Golub tolmács nélkül is tudott beszélni a hadifogollyal és felhívta annak figyelmét a veszélyekre. A hadifoglyok csupán térképet és élelmet kértek. Fegyvereket kitörésükhöz maguk akartak zsákmányolni a német őrség raktárából. Itt mondom el, hogy katonai térképeket a Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézetből kaptunk Martis Bélától, aki ott teljesített katonai szolgálatot.

Mint az idézett csendőrségi jelentésből kitűnik, árulás történt és az 1944 augusztus 23-án este – Szvezsányi házában összegyűlteket a német biztonsági szolgálat letartóztatta. Hogy ki volt az áruló, arról már sok vitát hallottam. Szvezsányi elvtárs meg volt győződve arról, hogy a tolmács.

Ekkor mentem le Tatabányára és akkor találkoztam először a bizottság mind a négy tagjával. Miután a lefogottak között olyanok is voltak, akik a párthoz tartoztak, úgy találtuk, hogy fennáll a veszélye annak, hogy a letartóztatás nem marad elszigetelve és egész tatabányai szervezetünk veszélybe kerülhet. Úgy döntöttünk, hogy a bizottság tagjai elhagyják a bányavidéket. Rajtunk kívül még az ifjúsági szervezettel foglalkozó és más településsel is kapcsolatot tartó Bugyácsot és Petőfalvit is utasítani fogják, hogy jöjjenek fel a fővárosba, Golub, Neuschl és Manhercz pedig a közeli Dunaalmásra távozik, ahol Nagy Kornél református lelkész családja biztosított számukra menedéket.

Király Lajost ez az óvintézkedés nem érintette, mivel róla Golubon kívül más nem tudta, hogy milyen szerepet tölt be.

Minden óvintézkedés ellenére szeptember 8-ára felgöngyölítették a pártszervezet egy részét. Erről szól az a csendőrségi jelentés, amelyet az elején idéztem. 58 embert tartóztattak le, köztük Manherczet és Neuschl Lászlót, azokat a vezetőket, akik időközben, azt hívén, hogy már nem lesznek további letartóztatások, visszatértek.

Budapesten maradtak négyen a vezetők körül: Golub, Nedermann, Bugyács és Petőfalvi. Ezért írták a második csendőrségi jelentésben, hogy ők alkották a tatabányai bizottságot.

A letartóztatottakat a Csillaghegyi csendőrnyomozókhoz szállították, ahol kegyetlenül megkínozták őket.

A Budapesten megbújó bányászok ellen országos körözést adtak ki. Ők azonban nem maradtak a fővárosban, hanem túlzás nélkül mondhatom, hogy halált megvető bátorsággal, hamis okmányokkal felszerelve utaztak az országban. Nedermann a pécsi bányavidéket járta. Sajnos, tevékenységének nyomai nincsenek felkutatva, tudomásom szerint csupán Tét József szászvári bányászt találták meg, aki emlékezett Nedermann pécsi utazásaira, pedig biztos, hogy másokat is felkeresett, sajtótermékeket szállított, éppúgy, mint Petőfalvi Lajos, aki járta a nógrádi bányavidék községeit és igyekezett minden községben, aknákban megteremteni a párt bázisait. Később Golub is Nógrád megyébe utazott vele. Golub Mátraszöllősön vetette meg a lábát és az ottani csoportra támaszkodva igyekezett elhinteni az ellenállási mozgalom szellemét.

A legtöbbet Petőfalvi működéséről tudunk – mert akadt ott valaki, Nagy Lajosnak hívták, aki nem sajnálta a fáradtságot, felkutatta azokat a nyomokat, amit ez a vidám, fáradhatatlan ember hagyott. A magam részéről csak annyit tudtam és annyira emlékeztem vissza az ő beszámolóikból, hogy jóformán minden településen vannak emberek, akik kommunistának vallják magukat és mindent hajlandók megtenni, hogy a háború minél előbb véget érjen, hogy a munkásosztály ügye győzedelmeskedjen. Készek szabotázzsal, sztrájkkal, fegyverrel is harcolni ezekért a célokért.

Zagyvapálfalván, Kazán(?), Baglyasalján, Vizsláson, Mátraszöllősön, Lucfalván is máig fellelhetők Petőfalvi nyomai.

Golub nyomára Mátraszöllősön és Karancsalján bukkant Nagy Lajos.

Bugyács Imrét más területre rendelte a pártvezetés, mivel tudott dolog volt, hogy ő képezte ki fegyverforgatásra a tatabányai akciógárda fiataljait.

A csendőrségi jelentés elég részletesen beszámolt arról, hogy milyen volt a bányászszervezet tevékenysége. Ismét idézem: "Erős szervezetek kiépítésére, a fiatal bányamunkások felfegyverzésére, forradalmi harcra való kiképzésre, és szabotázscselekmények elkövetésére nevelték a mozgalom tagjait."

Ennek a munkának a segítésére juttattuk le a bányavidékre a BÉKE ÉS SZABADSÁG-ot, a Békepárt központi lapját, majd 1944 szeptembertől, amikor a párt ismét felvette a kommunista párt nevet, a SZABAD NÉP-et. Egészen a letartóztatásokig a párt kiadványainak terjesztése úgy folyt, hogy ne legyen nyilvánvaló a kapcsolat a párt központjával. Csupán mikor már lelepleződött, hogy elég jelentős szervezet épült ki a bányavidéken, akkor jelent meg az első röpirat, amelyet a kommunista párt Bányászbizottsága aláírással adtunk ki. Ez a röpirat a letartóztatottak védelmét hirdette és felszólította a bányászokat, hogy védjék meg társaikat. Zárójelben mondom, hogy miután Király Lajos fedve volt, az ő általa létrehozott szervezet érintetlenül maradt, ők szórták szét a tatabányai területen, míg a dorogi, illetve kesztölci szervezetünk Dorog környékén terjesztette azt.

A mozgalom közvetlen irányítására és a tájékoztatásra egyre nagyobb erőt kellett fordítani. A napi feladatok ismertetéséhez, az egységes bányász-partizán arcvonal megteremtéséhez szükségünk volt a bányamunkásságot mozgósító fórumra. Ezért határoztuk egy bányász újság kiadását. A lapot HARCOLÓ BÁNYÁSZ-nak kereszteltük el. Első száma 1944. szeptember végén, a második október végén jelent meg. A harmadik szám teljes anyaga már a táskámban volt, amikor letartóztattak. A második számban már bányászleveleket is közöltünk, amelyeket Petőfalvi hozott Salgótarjánból. Két állandó rovatot nyitottunk: az egyik – amelyet bányászlevelekből akartunk összeállítani – BÁNYÁSZ-ÉLET MAGYARORSZÁGON, a másik – ezt Golub Rudolf írta – BÁNYÁSZ-ÉLET A SZOVJETUNIÓBAN. A vezércikket én fogalmaztam meg, bár ha mód volt rá, akkor a társaimmal megbeszéltük. A fejlécet Bugyács tervezte. A Városligetben ültünk egy padon és ő a homokba rajzolta fel elképzelését.

A lapon kívül még néhány röpcédulát is kiadtunk.

Az első röpirat nagyon gyorsan jelent meg – figyelembe véve, hogy illegális körülmények között kellett elkészíteni. Szeptember 8-án voltak a letartóztatások és 15-én már a területen voltak a röpiratok. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy nagyszerűen működött az a technikai apparátus, amely akkor a hozzám tartozó területek számára készítette a sajtóanyagot. Braun Éva fogta össze az egészet és ő biztosította az összeköttetést a sajtóvonallal. Három írógép és két sokszorosító gépünk volt. Az írógépeken Braun Éva, Lóránt Imréné, Éva és dr. Székely Sándor dolgozott. Az egyik sokszorosítót ugyancsak Székely kezelte, a másikat dr. Halász Pál. Neki segített Herczeg Bea és ő szerezte a helyiségeket is.

Az a két hónap, amikor a Bányászbizottság, amelynek tagja volt a négy tatabányain kívül Kara József és Király Lajos is, a fővárosban működött, eseményekben nagyon sűrített volt. A Harcoló Bányász első számában számoltunk be arról, hogy Németország eddigi szövetségesei: Bulgária, Románia, Finnország szakított Hitlerékkel és a szövetségesek oldalán harcolnak. A második számban már Horthyék felelőtlenül előkészített kiugrási kísérletéről és Szálasiék rémuralmáról írtunk.

Azokban a napokban, amikor tárgyalások folytak Horthyékkal a munkásosztály felfegyverzéséről, a bányászszervezet is igen tevékeny volt. Akkor az egész párt permanenciában élt. Miután a pártélet találkozók rendszerén alapult, tehát meg kellett szervezni olyan randevú-láncolatot, amelyen ha a megegyezés megszületik és valóban fegyvert adnak a kezünkbe, akkor késedelem nélkül jussanak el a szervezetek fegyverelosztó helyeire.

Nem tudtuk mi akkor, hogy a kormányzó csupán a szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal ült le tárgyalni. Hogy Rajk Lászlóval Lázár testőrtábornok tárgyalt és akkor is olyan formán, hogy tudni akarta kik kapják személy szerint a fegyvereket, amit ha elmondott volna neki Rajk, akkor fel tudták volna göngyölíteni az egész kommunista pártot. Orbán László volt akkor a felső kapcsolatom. Négy óránként találkoztunk és a vele való találkozók után találkoztam a területem összekötőivel, így a bányászokkal is. Ebben a feszült légkörben nagy csalódást okozott, amikor közölték velünk, hogy a tárgyalások egyelőre megszakadtak és a teljes készenlétet a párt leállította.

Így természetes, hogy teljesen felkészületlenül értek bennünket az október 15-én bekövetkezett események. Nem tudtuk elképzelni, hogy a párt vezetése nem tudott Horthy akciójáról. Király Erzsi, Király Lajos húga ezen a napon éppen Tatabányán volt. A sajtóanyagot vitte le Karáéknak Kesztölcre és a bátyjának Bánhidára. Az előzmények alapján olyan hírek terjedtek el, hogy a fővárosban folynak a harcok. Király Lajos felültette a húgát a motorkerékpár hátsó ülésére, azzal az elhatározással, hogy áttörnek a tűzvonalon és megteremtik az összeköttetést a párttal. Nagyon letörtek, amikor látták, hogy nyoma sincs ellenállásnak. Viszont híreket hoztak nyilasok elleni spontán akciókról: így pl. a bánhidai légvédelmi tüzérek megtagadták az eskü letételét Szálasira, a tatabányai fiatalok meg kiverték a nyilasokat a leventeotthonból. Ezeknek a híreknek a felhasználásával készítettük el a bányászbizottságnak az a röpiratát, amelyben harci csoportok megalakítására hívtuk fel a honvédeket, munkásokat és bányászokat.

Az ellenállási harc új szakaszába lépett. Petőfalvi és Golub Salgótarjánba utazott, Nedermann Pécsre. Megállapodtunk, hogy október végén ismét Pestre jönnek, de ha ez nem volna lehetséges, akkor önállóan vezetik az ottani ellenállást. Golubéknak ezen kívül az is feladatuk volt, hogy összeköttetést keressenek a szlovákiai partizánokkal.

Pesten is nagyon megszaporodott a munka. A nyilasok terrorjára az üzemekben a munkások mozgolódni kezdtek. Egyre több területről jelezték, hogy keresik a kapcsolatot a kommunista párttal. Egyik találkozónkon Orbán László közölte velem, hogy tekintettel a közlekedési nehézségekre és a növekvő terrorra olyan párthatározat született, hogy a párt tagjai és szervezetei szabad kezet kapnak a cselekvésre. Eddig a párt tagjai csak önvédelemből használhatták fegyvereiket, de ezentúl a nyilas terrorra a munkások és forradalmárok terrorjával válaszolhattunk. Szabad kezet kaptunk egyéni akciókra és fegyveres harcra is. Minden párttagnak jogában állott új párttagokat felvenni, saját felelősségére.

Nedermann Ferenc visszajött Pécsről, október 28-án találkoztam vele. Nem volt elégedett saját munkájával. Ennek ellenére utasítottam – ma ez kissé furcsán hangzik, de abban a feszült helyzetben katonai fegyelmet kellett tartani – azonnal utazzon vissza Pécsre. Mondtam neki, hogy nem szabad visszamennie szálláshelyére sem, mert angyalföldi csoportunknál letartóztatások kezdődtek és mivel az angyalföldiek szereztek neki szállást, így ő is veszélybe kerülhet. Nem tudom, mi történt vele tulajdonképpen, de mikor engem elfogtak és bevittek a Rökk Szilárd utcai rabbiképző intézetben működő csendőrnyomozók, őt már ott találtam.

Golub és Petőfalvi is visszajött Nógrádból. Ők már sok mindenről beszámoltak. Majd minden bányatelepen megtalálták azokat, akikre a párt bízvást számíthatott és akik szervezték a fasiszta és háborúellenes fegyveres harcot. A partizánháború magját alkotó pártcsoport nagyon megerősödött. Amikor megjelent a nyilasok általános mozgósítási parancsa, a férfi lakosság az erdőbe vonult és csupán a rendelet visszavonása után tértek haza. Petőfalvi bekötözött kézzel érkezett Pestre, azt mondta, az erdőben fegyverforgatási gyakorlatot tartottak és ott sebesült meg. Most itt olvasva Nagy Lajos elvtárs feljegyzéseit, arra gondolta, hogy akkor Petőfalvi nem merte nekem megmondani, hogy csendőrökkel vívott tűzharcban lőtték meg a kezét. Nagy elvtárs ugyanis több emberrel beszélt, akik részben látták, részben hallották ezt.

A Nógrád megyei szervezet erősödése mellett nagyon jó hír volt, hogy sikerült kapcsolatot teremteniök a Losonc környékén harcoló szlovákiai partizánokkal, akik fegyvert adtak és gyógyszert, élelmet és orvost kértek tőlünk. Dr. Székely Sándor, aki orvos volt és dr. Halász Pál, aki jogász, még aznap hozzáláttak egy orvoscsoport megszervezéséhez és a gyógyszergyűjtéshez.

1944 október 30-án azonban a nyomozóhatóságok a nyomunkra akadtak és Petőfalvit azon a lakáson, ahol megbeszélést akartunk tartani, bennünket, Golubot és engem pedig a megbeszélésre mentünkben a Dózsa György út és a Gorkij fasor sarkán tartóztattak le.

A bányászbizottság által létrehozott szervezetek azonban nélkülünk is tovább működtek. kesztölciek kimentek a már előzőleg feltárt barlangokba és onnan folytatták tevékenységüket. A sárisápiak is, akiknek ugyan nem volt velünk hivatalos kapcsolata, szabotáltak, fegyveres akciókat is végrehajtottak, a Nógrád megyeiek is, ahogy ma többen elmondták, a Harcoló Bányász és röplapjaink felhívásait komolyan véve fejlesztették tovább az ellenállási harcot. Király Lajosék is tovább tevékenykedtek, legnagyobb sikerük az volt, hogy sikerült megakadályozni a tatai medence üzemeinek leszerelését és nyugatra szállítását.

Sajnos, a már említetteken kívül Kara Józsefet is sikerült letartóztatni, mivel rejtekhelyéről rövid időre hazament. Ez tudtommal november 3-án történt. Ezen a napon ugyanis országos razziát rendeztek, amelyen a még szabadon lévő baloldaliakat, kommunistákat, szociáldemokratákat, szakszervezeti vezetőket tartóztatták le és hurcolták német koncentrációs táborokba. Tóth Bucsoki Istvánt is a nyilasok fogták el és kínozták halálra. Az elhurcolt bányászok közül kevesen tértek haza, megölté őket.

Én társaimmal utoljára a dachaui pályaudvaron találkoztam. Ott választották szét a férfiakat és a nőket.

A bányászbizottság tagjai közül csupán Manhercz Antal és Király Lajos érte meg a felszabadulást itthon. Királyt le sem tartóztatták, Manheczet pedig a komáromi csillagerődből engedték szabadon, a deportálások előtt.

Golub Rudolf, Nedermann Ferenc, Kara József, Neuschl László, Bugyács Imre, Petőfalvi Lajos és még sok bányásztársuk mellett a bányászszervezet mártírjai Nagy Kornél, dunaalmási református pap, fia, ifj. Nagy Kornél, Lovas József ácsmunkás, Varga József 17 éves ifjúmunkás is. Varga József édesanyja, aki szállást adott a fővárosba menekülteknek, szintén megjárta a német koncentrációs táborok poklát, de ő visszatért és ha nem is heverte ki teljesen a sok szenvedést, de viszonylag jó egészségnek örvend.

Az utódok úgy róhatják le kegyeletüket, ha megőrzik emléküket és az ő eszméiket, amelyek az egész emberiség eszméi is, valóra váltják.

1986. február 20.

Üdvözlöm kedves mindnyájukat, és nagyon remélem, hogy mai találkozásunk nemcsak kedves beszélgetés lesz, hanem valamivel több. Mi, akik most az Önök - az Újságírószövetség - vendégei vagyunk, a Magyar Ellenállók Szövetségének egyik csoportját képviseljük. A Szövetség 11. tagozatához tartoznak a hazai fegyveres ellenállási mozgalom igazolt tagjai. Ennek áll. tagozatnak 7. számú csoportjába gyűjtötték azokat a volt ellenállókat, akik egyik ismert csoporthoz sem tartoztak. Budapest és környéke kis harci csoportok néven még életben és igazoltan kb. 180-an vagyunk. Ezek a csoportok jóformán ismeretlenek a közvélemény előtt. S talán éppen ezért ékes bizonyítékát adják annak a ténynek, hogy Magyarországon magyar közvéleményben a magyar ellenállási mozgalom nem kapta meg azt az elismerést, amit más népek éreznek azok iránt, akik hazájuk szabadságáért küzdöttek. Csupán egy példát kívánok most említeni. Nemrégiben cikk jelent meg Almásneszmélyről, jelenéről, de főként múltjáról. Csodálkozva olvastam, mivel egyetlen utalást sem találtam arra, hogy ott Dunaalmáson élt Nagy Kornél református lelkész, akit demokratikus és hazafias magatartásáért letartóztattak és az egyik német koncentrációs tábor kőbányájában pusztult el, hogy egyik fia ifjabb Nagy Kornél fegyveres csoportot szervezett és kapcsolatban állt a kommunista párt bányászszervezetével, majd szovjet katonai ruhában hősi halált halt valahol a Gerecsében lefolyt egyik ütközetben.

Mélyebb elemzéssel feltárható annak oka, hogy miért hallunk olyan megjegyzéseket gyakorta: ha annyi ellenálló lett volna az országban, mint akikről csak a halálozási rovatban olvashatunk, akkor hogyhogy nem bírták megakadályozni az ország pusztulását és azt, hogy a magyarok a végsőkig kitartsanak a németek mellett. Az utóbbi időben ugyan a történészek és a hivatalos szervek sokat tesznek azért, hogy a magyar ellenállási mozgalmat elismerjék. Sok minden történik, ami erősítheti nemzeti öntudatunkat, de ennek elősegítését inkább a régmúlt történelmének művészi ábrázolása, vagy Horthy Miklósnak és tisztikarának rehabilitálása szolgálja.

Pedig nagyon jól tudjuk, hogy éppen ők voltak azok, akik megbénították a tömegek cselekvőképességét. Ennek előzménye az a 25 év volt, ami a Tanácsköztársaság leverését követte. A II. világháború megindulása után, s különösen Magyarország hadbalépését követően olyan intézkedések történtek, amelyek csírájában akarták elfojtani az ellenállási mozgalom kibontakozását.

Ismert tény, de a köztudatban egyáltalán nem találjuk visszhangját, hogy 1941-42-ben - elsősorban az üldözött kommunista párt kezdeményezésére - széleskörű nemzeti összefogás indult meg az ország függetlenségéért és a háború ellen. Ezt a függetlenségi mozgalmat Horthyék szétverték. Kb. 800 embert - főként kommunistákat - tartóztattak le 1942 nyarán. A Kommunista Párt 1943 végéig több mint 3000 harcosát veszítette el. Volt, akit agyonvertek a VKF kínzókamráiban, volt, akit kivégeztek, a legtöbben börtönben, internálótáborban sínylődtek és azok, akik szabadon éltek, többségükben bujdosni kényszerültek, mivel körözték őket.

1942 nyarán szakszervezeti és szociáldemokrata funkcionáriusok ezreit vitték különleges munkásszázadokba. Ok a frontra és később - aki életben maradt - a német koncentrációs táborokba került.

1942 nyarán szétverték a vidéki szociáldemokrata szervezeteket. Helyiségeiket kisajátították, a falvakban üldözték a Népszava terjesztőit és olvasóit.

1944. március 19.-én Magyarország német megszállásának napján kb. 3000 embert tartóztattak le. Ezek legtöbbje a szociáldemokrata, a kisgazda, a polgári szabadságpárt és a legitimisták ismert személyiségei voltak, újságírók, írók, tudósok, köztisztviselők, katonatisztek, köztük 28 felsőházi tag. Ezek ugyan nem voltak mind baloldali emberek, de jó hazafiak és letartóztatásukkal is a nemzeti ellenállás lehetőségeit akarták csökkenteni.

Mindezeknek az intézkedéseknek és vérveszteségeknek ellenére szerveződtek az ellenállási mozgalom bázisai, elsősorban az ipari központokban, a bányavidékeken, a fővárosban és környékén is. A német megszállás után és különösen a front közeledtével nemcsak az üldözött kommunista párt, a Magyar Front vagy más ismert szervezkedés hozta létre a kisebb-nagyobb egységeket, spontán is alakultak csoportok.

A felszabadulás után sajnos hosszú ideig még azokat a hazai ellenállókat sem ismerték el hivatalosan, akik a kommunista párthoz tartoztak, mint pl. az itt is képviselt Almási tériek, vagy a Dunavarsányiak. Elnézést, hogy most csak ezt a kettőt említem.

Az illegális szervezkedésekről nem készültek jegyzőkönyvek. A történelem kutatóinak csupán rendőrségi-, csendőrségi jelentések vagy bírósági iratok segíthetnek, de főképpen a még életben lévők emlékei. Ezeket aztán szembesíteni lehet egymással, semmi esetre sem előre gyártott elméletek vagy előítéletek alapján.

Mi azt szeretnénk, ha a magyar nép forradalmi hagyományai nemcsak évfordulók kegyeletes aktusainak tárgyaként zúdulnának az emberekre, ha eszméink támaszul szolgálnának a jelen és a jövő építésében. Hiszen mi nem a hamut akarjuk utódainkra hagyni, hanem azt a tüzet, ami bennünket is éltetett.

Megjelent a Magyar Nemzet 1988. június 20-i számában

Néhány hete beszámoló jelent meg a Magyar Nemzetben egy megemlékezésről, amelyet Ausztriában rendeztek. 1945 elején tizenkétezer magyar foglyot indítottak útnak őrzőik, a német SS –ek Mauthausen koncentrációs táborából, mivel ott már nem volt hely a számukra. Ennek a tizenkétezer magyar zsidónak a kálváriáját írja le a levél írója, miközben részletesen elbeszéli : mekkora kegyelettel rendezték meg az osztrákok az „emléktúrát”, hogyan ápolják az útvonal mellett található sírokat és emlékhelyeket, amelyek elpusztultak ezreinek porait őrzik.

Ez a beszámoló késztet írásra, mert sebeket szaggatott fel bennem, sebeket, amelyek – míg életben vagyok – nem tudnak behegedni

Társaimról van szó, a magyar ellenállási mozgalom mártírjairól, akik valahol Németországban pusztultak el. Közülük néhányat a dachaui koncentrációs tábor pályaudvarán láttam utoljára.

De nemcsak az fáj, hogy nem tudom, hogyan pusztultak el, éhen haltak-e vagy kivégezték őket. Az a közöny és gyakorta gúnyos emlékezés, amely nálunk emléküket és az egész ellenállási mozgalmat körülveszi, mélységesen felháborít. Pedig az ő példájuk a legjobb bizonyíték arra, milyen igazságtalanság volt a „bűnös nemzet” bélyegét rásütni a magyar népre. Hiszen nemcsak a múlt században voltak hősei a magyar szabadságmozgalmaknak!

A német koncentrációs táborokat nemcsak zsidók és cigányok töltötték meg Európa minden országából odahurcolták a nemzeti ellenállás harcosait, tekintet nélkül arra, milyen irányzat képviselői voltak.

Minden országban elevenen él az ellenállási mozgalmak emléke, emlékművek százait állították fel. A volt szabadságharcosokat tisztelet veszi körül.

Hivatalosan már nálunk is igyekszenek megadni a tiszteletet azoknak az élőknek és halottaknak, akik tettek valamit a magyar nép becsületéért, de a közvéleményben, fiataljaink tudatába még ennyi év után, hogy ennek a századnak is voltak magyar hősei és áldozatai.

Dunaalmáson filmet forgattunk arról a református papról, id. Nagy Kornélról és családjáról, aki tisztességéért, hazaszeretetéért náci koncentrációs táborban pusztult el. Egyik fia ifjabb Nagy Kornél, kapcsolatban a bányászok ellenállási mozgalmával, a németek ellen harcolt, valahol a Gerecse hegységben esett el. Legnagyobb megdöbbenésünkre a falú köztudatában mai napig az a hír él, amit a Horthy – illetve a nyilas rezsim alatt terjesztettek erről a két mártírunkról, és amit a Rákosi – korszak is készpénznek vett: „angol kémek voltak”.

Hallgattam a rádiókabarét, derülni szeretnék és akkor egy név üti meg a fülemet. Utcaelnevezésekről élcelődnek és valóban vannak kifigurázásra érett jelenségek. „A Muck Lajos utca először Muck Sándorról kapta a nevét – így az előadó -, de aztán kiderült róla, hogy jobboldali volt, szerencsére volt a családban egy Lajos”…Nem akarok szentimentális lenni, és ezért nem mondom el, hogyan hatott rám ez a pár mondat. Megjelent előttem öreg barátom (vagy harminc évvel volt idősebb nálam) megkínzott arca ott, a VKF 2 nyomozói között. Arra már nem is emlékszem, hogy a dachaui pályaudvaron búcsút intettem-e neki. A rádiótréfa írója biztosan nem tudja, milyen sok mindent fogalmazott meg néhány mondatában, de nem azt, amit nyílván szándékozott.

Muck Lajos történetében fellelhető a magyar szocialista mozgalom minden ellentmondása. Meggyőződéses szociáldemokrata volt, élesen kommunistaellenes, egészen Hitler hatalomra jutásáig és főként a vörös Bécs elestéig (1934) mélyen hitte, hogy békésen belenövünk a szocializmusba. A bécsi munkásönkormányzat fegyveres leverése után kezdte keresni, mit mondanak erről a kommunisták. 1942 őszén Ságvári Endre ismertetett meg vele, mint az illegális kommunista párt XIII. kerületi vezetőjével. Később (1944-ben) – sváb származású lévén – a párt megbízta a „Demokratische Freiheitsbewegung der Volksdeutschen in Ungarn” elnevezésű mozgalom szervezésével. Mindeközben vigyázott arra, hogy a szociáldemokrata pártban kivívott tekintélyét megőrizze. Ez okozta, hogy mártírhalála után, a felszabadulás után is egyes vezető kommunisták jobboldali szociáldemokratának minősítették. Mégis sikerült, hogy egy utcát a XIII. kerületben róla nevezzenek el, ha először tévedésből Lajos helyett Sándor keresztnevet írtak is az utcatáblára.

S még egy példa arra, ami a közelmúltban sértette igazságérzetemet. A televízióban látható egy sorozat A „védelemé a szó” címmel. Ennek egyik jelenetében, teljesen indokolatlanul, a Budai Önkéntes Ezredről beszélnek parlagi módon. Nem tudom, mit tanítanak erről az alakulatról, de bár igaz, hogy Budapest felszabadításának utolsó napjaiban szerveződött, hiteles jelentések szerint 600 halottja volt a budai utcák házról házra menő felszabadítása során, a túlélő 2500 katona pedig egyik alapítója volt a demokratikus magyar hadseregnek. A Budai Önkéntes Ezrednek köszönhető, hogy Buda várára annak felszabadulásakor a szovjet zászló mellé kitűzhették a magyar piros-fehér-zöld lobogót is. Csupán néhány példát soroltam fel. Igyekeztem tárgyszerű lenni. Ausztriában, Csehszlovákiában láttam emlékhelyeit a magyarok halálmeneteinek. Ápolják, virággal díszítik ezeket. Nálunk pedig ?….!

Megjelent az ezredvég című folyóirat 1992. évi 6. számában

1944 novemberében magyar politikai fogolynők egy csoportja „érkezett" Ravensbrückbe, ebbe az északnémetországi haláltáborba. Annak rendje-módja szerint elvették minden holminkat és helyette valami ruházatfélét kaptunk, amelyen hátul hatalmas, otromba „X" jelezte fogoly voltunkat. (Úgy látszik, ekkor már a táborban elfogytak a csíkos rabruhák.) Kiegészítőül jelvényeket is kaptunk. Vászonra nyomtatott számunkat és egy vörös háromszöget kellett ruhadarabjaink bal felső ujjára varrni. A vörös háromszög jelezte, hogy politikai foglyok vagyunk. A közönséges bűnözők zöld, a prostituáltak és munkakerülők fekete, a különböző vallási szekták tagjai lila háromszöget viseltek. A „fajgyalázók" fekete és sárga háromszögekből képezett hatágú csillagot, míg a zsidók sárga csíkkal "díszített" piros háromszöget. A háromszögön fekete betű jelezte a fogoly nemzetiségét. Csupán a németekén nem volt betű, és nem volt betű a mienkén sem. Az első napokban azt hittük, valami tévedés történt.

Napokig figyeltük, hogy vajon felleljük-e a magyarok megkülönböztető jelzését Mikor végre néhány foglyon megláttuk az „U" betűt, örömmel szólítottuk meg őket. Értetlenül néztek ránk. Szavainkból egy szót sem értettek. Ukránok voltak. S ekkor döbbentünk rá arra, hogy a németek nem tekintették szövetségesnek a magyarokat, hiszen az olasz foglyokat „I" betűjükről felismerhettük. Mintha mi csupán egy német tartomány „nemzetárulói" lettünk volna. Sokszor ugyan hasznunk volt abból, hogy németeknek néztek bennünket, de jóval többször találkoztunk ellenséges magatartással más nemzetiségű társaink részéről.

1945 januárjában Rechlinbe, Ravensbrück egyik kommandójába kerültünk, és itt ketten, magyarok lettünk a „barakkápolók". Sombor-Schweinitzer József feleségét, Nusát és engem bíztak meg az ún. "barakkápolói" feladattal. (Csak a történelem tud ilyen groteszket produkálni.) Feladatunk volt naponta végigjárni barakkunk szobáit, a betegeket az ambulanciára (Revierre) kísérni és ápolásukról gondoskodni.

Az egyik szobában főleg orosz és ukrán asszonyok voltak. Mikor először mentünk be hozzájuk, ellenségesen méregettek végig. Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat. Gyorsan tisztázni akartuk - a lágerek csodálatos nemzetközi nyelvén -, hogy nem vagyunk németek. Amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a hangulat - ha lehet - még gyűlölködőbb lett. Sokan voltak, akik olyan területről kerültek koncentrációs táborba, amelyet magyar csapatok foglaltak el. S mi ott álltunk majd kétezer kilométerre Magyarországtól, éhezve, rongyosan, ketten. Nusa, a volt politikai rendőrfőnök felesége és én, az évekig körözött kommunista. Körülöttünk hasonló sorsú, kiéhezett, lerongyolódott rabtársaink, hogy felelősségre vonjanak bennünket azokért a magyarokért, akik az ő otthonaikat rohanták le, és akik előkészítették a terepet szövetségeseiknek, a fékeié köpenyes, halálfejes SS-légióknak.

Már nem emlékszem a szavakra és mozdulatokra, amelyekkel feloldottuk ezt az iszonyatos hangulatot. Bizonyára segítségünkre voltak azok a hajdani magyarok is, akik az első világháború után részt vettek a cárizmus ellen fellázadt népi seregekben. Ebben a szobában főleg érett asszonyok voltak, és akadtak olyanok, akik magyar internacionalistákkal találkoztak, s valamit hallottak a Magyar Tanácsköztársaságról is.

Azt már csak magunknak köszönhettük, hogy a végén befogadtak és szívükbe zártak ezek a zárkózott teremtések. Egyik társukat ápoltuk szeretettel és gondosan. S ott, ahol az embertelenség, a durvaság, könyörtelenség a foglyok között is napirenden volt, ez volt a legtöbb, amit megtehettünk.

S nem ez volt az első eset, amikor kis magyar csoportunknak - hányódva a népek szörnyű masszájában - meg kellett védenie magát. A nacionalizmust, e szörnyű mételyt, sokan hordozták magukban a foglyok között is. Rabtartóink, a német fasiszták igyekeztek is felhasználni, hogy rendet tartsanak a táborokban. Sok gyűlölködés is volt az egyes nemzetek asszonyai között. A mi Közép-Európánk sok-sok régi nemzeti ellentétét is gyakran érezhettük.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy féltve őrzött fejkendőm, egyetlen ékességem eltűnt. Valaki ellopta. Szobatársaim (még azok is, akik nem voltak magyarok) tudták, mit jelentett nekem az a kendő. Az egyetlen darab, amely saját dolgaimból valahogy nálam maradt. Éppen ezért egyik nap diadallal, izgalommal közölték velem, hogy a barakkba új lakók érkeztek, és egyikük fején ott látták az én kendőmet. Mint a vihar, rohantam a jelzett szobába, és azonnal felfedeztem a kendő viselőjét. Hozzá ugrottam, és lerántottam róla jogos tulajdonomat.

Kiderült, hogy az újonnan érkezettek csehek voltak. Pillanat alatt körülfogtak, és rám támadtak. Társaimnak sikerült kimenteniük a barakkból, s hajszál híja, hogy nem lett tömegverekedés. Én pedig elvonultam a kendőmmel, és azt hittem, ezzel be is fejeződött a kendő ügye.

Néhány nap múlva elterjedt a hír, hogy a lágert kiürítik, és nyugatra hajtanak bennünket. Készülődés közben a szlovákiai magyar lányok figyelmeztettek, hogy legyek résen, mert hallották, hogy a csehek a menetben el akarnak intézni. S az ok más nem lehetett, csak az, hogy jogos tulajdonomat erőszakkal visszaszereztem. És még inkább a mérhetetlen soviniszta gyűlölet, amelyet még ott sem, még közös szenvedésünkben sem tudtunk legyűrni magunkban.

S ha már a nemzetiségi gyűlölködésnél tartok, hadd beszéljek el még néhány epizódot, amelyek hazatérésem alatt történtek velem.

A mi csoportunk (magyarok, lengyelek, oroszok voltunk együtt) elszakadt az országúti menettől. Egy Vipperach nevű faluban húzódtunk meg. 1945. május 2-án érték el a szovjet csapatok ezt a falut. A boldogság hőfokáról most nem beszélek, de azt megemlítem, hogy Sombor Nusa öröme sem volt kisebb a mienkénél. Azt tapasztaltuk, hogy a szovjetek bevonulása után majd mindenki vörös kokárdával díszíti önmagát. Miután mi kommunistának vallottuk magunkat -úgy gondoltuk, hogy ezt nem kell nekünk külső jelekkel bizonyítani, de valahogyan (már meg nem mondom, hogyan) sikerült magyar nemzeti színű szalagot készítenünk, és ruhánkra tűzve indultunk el hazafelé 1945. május 8-án.

Így, szánalmas gönceinkben, piros-fehér-zöld szalaggal vándoroltunk. Öt magyar nő... A német parasztok féltek tőlünk, mert koncentrációs táborból szabadultunk. A lengyelek segítettek, mert magyarok voltunk. Védtek, óvtak bennünket.

Egy alkalommal megláttunk egy nagyobb csoportot, ők is piros-fehér-zöld színű szalagot viseltek. Nagy ovációval siettek felénk. Mi is nagyon megörültünk, de közelebb érve vége lett az örömrivalgásnak, ők legyintettek, megfordultak, mi ott maradtunk magunkban. A szalagon fordítva mentek a színek. Olaszok voltak.

Utunk legnehezebb szakasza Szlovákián keresztül vezetett. Úgy éreztük, hogy tapintható anyaggá sűrűsödik körülöttünk a gyűlölet. Piros-fehér-zöld szalagunkat látva, szlovák katonák akartak lerángatni a vagonból, és csak néhány jugoszláv hazatérő szedhetett ki a kezeik közül.

Galántán a helyi magyar kommunista párt helyiségében Adyt költöttük át "szlovákiai használatra". Az egyik magyar falu fiataljai ugyanis anyák napjára készülődtek, és a Magyar Jakobinusok dalát szerették volna elszavalni, de kiderült, hogy a szót: „magyar" - nem szabad kimondani.

Aztán az egyik állomáson magyar katonákkal találkoztunk. Elmondták, hogy a demokratikus hadsereg tagjai, a Vörös Hadsereg oldalán harcoltak nyugaton, és most szabadságra térnek haza. Egy nyitott vagon platóján levő autón ülve faggattuk őket, mi újság otthon. Van-e még egyáltalán otthon? Mit tudnak? Létezik-e még Budapest, mert nekünk ott, ahonnan jöttünk - ott északon - azt mondták, hogy "Budapest kapuit". A mi katonáink sem tudtak valami sokat, hiszen még az év elején hagyták el az országot.

Ahogy ott beszélgetünk, közénk telepszik egy szlovák katona. Jól tudott magyarul, csak a kiejtésén érzett, hogy nem magyar. Közénk telepedett, majd szitkozódva a magyar katonákra támadt. "Nyilasok vagytok, fasiszták! . . ." Szóval, mindennek lehordta őket. Katonáink szóhoz sem jutottak a hirtelen szóözöntől. Annál inkább mi. „Ők nem fasiszták! Vegye tudomásul, hogy ők a demokratikus magyar hadsereg tagjai! És vegye tudomásul, hogy nem minden magyar volt nyilas. Láthatja, bennünket is Németországba hurcoltak ... " Támadásunktól a mi szlovákunk elbizonytalanodott, s végül is nagyon jól megbarátkozott velünk ... És mi ott a nyitott dzsipen ülve, ragyogó napsütésben, valahol Szlovákiában megkötöttük a szlovák-magyar barátságot.

A komáromi hídon szovjet teherautó hozott át bennünket. Nem egészen hét hónap telt el azóta, hogy elvittek az országból. S mégis úgy éreztük, és jogosan éreztük úgy, hogy évszázadok múlva tértünk ismét haza.

Ma már azt sem tudom megmondani, hogy megtettem-e? Még leírni is giccses és teátrális! Hogy megcsókoltam-e a földet? Lélekben, gondolatban bizonyosan. De azokban az irreális és szinte groteszknek ható időkben az sem leheletlen, hogy megtettem. Pedig még azt sem tudtam, hogy megtalálom-e a fiamat, ha Budapestre érkezem.

Elhangzott Tatabányán, 2003.

Üdvözlöm Önöket és köszönöm, hogy itt lehetek újra Tatabányán. Életem sok fontos eseménye kötődik ehhez a városhoz.

Sokat jártam a háború idején az akkor még falvak nyomortelepein. A felszabadulás után sok örömöm volt a lassan éledő új életben, ahogy egyre virágzóbb lett ez a város. Egyébként, ha az utolsó időkben nem jártam erre Tatabánya mindig velem van. Szobámban az egyik főhelyen a régi Népház nagyméretű fényképe ennek a képnek a hátsó oldalán pedig a legtöbb idevaló Ságvári brigád tagjainak aláírása. Kissé lejjebb a Nyúlkenyér bemutatójának közönsége. Remélem közülük még sokan ma is itt élnek.

Az egyik TV filmünk azt az Utazást (Ez a film címe) örökítette meg, amelyen tatabányai fiatalok utaztak Dachauba, ebbe a Bajorországi koncentrációs táborba, ahova 1944-ben sok tatabányait küldtek el Horthy Miklós őfőméltóságának csendőrei. Az utasok között csak egy túlélő volt. Lepsics István. A többiek részben olyan fiatalok, akiknek apjukat ölték meg a német nemzeti szocialisták – rövidebben nácik – Ugyan úgy, ahogy megölték azt a négy nagyszerű embert, akiknek emlékére gyűltünk most össze.

Személyesen nem valószínű, hogy találkoztam velük, de mind a négyen szerepelnek azon a 110 nevet tartalmazó listán, amit még 1995-ben állítottam össze bányászokról és azokról, akik velük kapcsolatban vettek részt a magyar ellenállási mozgalomban és ezért nemcsak a magyar börtönöket járták meg, hanem német koncentrációs táborokba kerültek, és nagyon kevesen élték túl a borzalmakat.

Drebál József, Navara Imre, Fekete Ernő Heller József életüket áldozták ezért a kis országért.. Ők azt szerették volna, hogy ne halljanak meg ártatlan emberek, ne heverjen romokban hazájuk. Azért, hogy ne kerüljön az ország a vesztes oldalán még Trianonnál is nehezebb helyzetbe.

Az ő mártíriumuk is bizonyíték arra, hogy Magyarországon is volt nemzeti ellenállás, amit a háború utáni magyar vezetés sem akart elismerni, és mai napig nem kapta meg a helyét. Én átéltem az egész huszadik századot, hiszen 1912-ben születtem. Gyerekkoromtól figyeltem az eseményeket és azt kell mondjam, hogy eddig csak történelem hamisítást láttam. Minden hatalom a saját szája íze szerint tálalja a megtörténteket. Most természetesen nem akarok visszamenni az első világháborúhoz és ahhoz, hogy milyen okok vezették hazánkat Trianonhoz. Csupán arról akarok beszélni, hogy miért nem tudtuk elérni a második világégésben, hogy ne kerüljünk Trianonnál még nehezebb helyzetbe. Miért írták nekem Németországból, milyen jó, hogy végre lesz Dachauban egy emléktáblája a magyar bányász ellenállóknak, legalább nemcsak arról leszünk híresek, hogy mi voltunk Hitler utolsó csatlósai.

Ehhez el kell mondanom, hogy most május elején hatan – a még élő dachaui foglyok közül elutaztunk ebbe a koncentrációs táborba, hogy részt vegyünk egy új kiállítás megnyitásán, a tábor létrehozásának hetvenedik évfordulóján és felszabadulási ünnepségén.

Megtekintve a kiállítást megdöbbenve láttuk, hogy semmi jele annak, hogy itt magyarokat is sanyargattak, kínoztak és öltek meg. Pedig ahogy végül is a kapott kimutatásokból kiderült, hogy a 190 427 fogoly között mi voltunk a negyedik legnépesebb nemzet Egyébként összesen 40 nép szerepel a listájukon. A lengyelek 40 388-an, a szovjetek 25  856-an, a magyarok 21 126-an voltak és természetesen a németek 34 013-as létszáma is előttünk járt, hiszen ők már 1933-ban oda kerültek.

És itt most hadd idézzek néhány mondatot Edmund Stoiber bajor miniszterelnök 2003. május 2.-i dachaui beszédéből:

„Hetven éve állították fel a koncentrációs tábort Dachauban. Az első volt, de sok követte. Kül- és mellék-lágerekkel. A terror hálózatával borították el Európát. Emberek százezreit kínozták és ölték meg. (Hoztam egy térképet, amelyen rajta van a hitlerék által megszállt Európa a koncentrációs táborok hálózatával. Egy egységes Európa.)

Stoiber még elemezte, hogyan válhatott a német nép a gondolkodók és, költők népéből az ítélethozók és hóhérok népévé, de beszédének lényege – véleményem szerint – ez az idézett mondat: „az áldozatok tisztelete és a jövendő generációk előtti szavahihetőség.”

Úgy tapasztaljuk, hogy a német vezetés szembenéz a múlttal. Ezt bizonyítja az a 33 emlékhely, amely elsősorban a volt központi KZ-ek helyén nemcsak kiállítás és dokumentáció, hanem tanulmányi hely is. Az iskolás csoportok rendszeresen látogatják őket és a történelem tanításban is komoly szerepe van.

És most visszatérek saját hazánkra. Nálunk a köztudatban - ha egyáltalán hitelt adnak a megsemmisítő táborok létezésének –az van, hogy oda csak zsidókat vittek. Az való igaz, hogy a zsidó származású (három nagyszülőnek kellett keresztény vallásúnak lenni, hogy valakinek ne kelljen feltennie a sárga csillagot) magyar anyanyelvű és állampolgárságú férfi, nő és gyermek százezreit terelték vagonokba Horthy Miklós csendőrei és szállították Hitleréknek. Ők pusztultak el a legtöbben. De ugyanazokba a haláltáborokba vitték a vagonok a magyar ellenállás harcosait is , akikről egyáltalán nem esik szó, a MEASZ néhány elhallgatott kísérletén kívül. Ezeknek a kísérleteknek is az lett az eredménye, hogy elnökünket, Hanti Vilmost a legocsmányabb. fasiszta jelszavakkal életveszélyesen megfenyegették. Nem szeretek patetikusan fogalmazni, de azért mégis szeretném tisztázni, hogy ki az igazi hazafi. Azok-e a hazafiak, akik kitartottak az utolsókig az Európát végigromboló németek mellett, hogy Budapesten védjék meg Bécset. Vagy akik megpróbálták megakadályozni, hogy országuk romokba heverjen. Itt egy példát szeretnék említeni. A Budai Önkéntes ezred példáját, akiknek katonái részt vettek Budapest felszabadításában. Házról –házra harcoltak a németek ellen, hatszáz katonájuk esett el azért, hogy a végén –nekik köszönhetően- a magyar zászló is felkerülhessen a budai várra a szovjet zászló mellé. A zászló megtekinthető a Hadtörténeti Múzeumban.

A mi négy mártírunk abba a közösségbe tartozott, akikről nagyon kevés szó esik, akik az ország különböző területein szálltak szembe a pusztítással.

S most engedjék meg, hogy ismét idézzek : Ebben a dachaui ügyben levelet írtam Dr. Szili Katalinnak az országgyűlés elnökének :

Szili Katalin így válaszolt:

Ezt a válaszlevelet szeptemberben kaptam meg és elképzelhetik az örömet, amit akkor éreztem, amikor pár héttel később Nagy Tibor bajtársunk elmondta, hogy mire készülnek a cementesek Tatbányán és megkért én is vegyek részt ezen a megemlékezésen. Úgy éreztem, és társaim is úgy gondolták, hogy ez a megemlékezés példamutató - ahogy a bányászszakszervezeté is az, mikor elkészítették a dachaui emléktáblát.

Ötvenöt év telt el 1942. március 15-e óta. Akkor dúlt a világháború, Európa népeit Hitler seregei tartották fogságban. S azon a napon, ebben a kis országban történt valami. A Történelmi Emlékbizottság által szervezett koszorúzás háborúellenes tömegtüntetéssé változott. Jelszavai azoknak a hazafiaknak szándékát fejezték ki, akik meg akarták állítani a háborút.

Úgy éreztük, hogy hozzájárulhatunk ehhez, s megakadályozhatjuk legalább a mi országunk pusztulását.

A Petőfi szobor környékét minden oldalról elárasztotta a tömeg. Több szakszervezet a letiltás ellenére szakszervezeti zászlaja alatt vonult fel. Előkerültek a rejtegetve hozott transzparensek. Petőfi, Kossuth és Táncsics képek, feliratok. Csodálatos látvány volt! A piros, arannyal hímzett szakszervezeti zászlók! Valami kék selymes fény is maradt az emlékezetemben. A színes feliratok. S ezrek állnak sorfalat a koszorút elhelyezőknek. Valaki beszélni kezd. A teret körülfogó rendőrök már-már oszlatni akarják a jelszavakat is kiabáló tömeget. Ekkor ezrek torkából, méltóságteljesen és mégis buzdítóan felhangzik a Himnusz. A rendőrök elbizonytalanodnak, kényszeredetten vigyázzba merevednek. Valaki elkiáltja magát, „Kossuthhoz!" A tömeg sorokba rendeződik, és nyugodtan megindul a Mária Valéria utcán. S közben haladunk. Az előkelő szállodasor ablakaiban ijedt arcok. A jelszavaktól hangos az utca. És a rendőrség még mindig nem avatkozik be. Olyan érzés fut végig az idegeinken, mint mikor sötét, mély földalatti börtönből hirtelen a napvilágra kerülünk. Még lélegezni is alig merek. A csodálkozás szorítja a torkokat. Itt a Mária Valéria utcában a függetlenségi mozgalom, jelszavai! Hangosan! És a rendőrség még mindig nem avatkozik közbe! És ezrek viszik: Függetlenség! Szabadság! Le a háborúval! Le a háborúval! Békét! „Egy katonát sem Hitlernek!" A hangunk megbátorodik. Minden lépésnél megbátorodik. „Egy katonát sem Hitlernek!" „Hozzák haza honvédeinket!"

A kísérő rendőrkordon közelebb nyomul. „Éljen Horthy!" „Nemzeti Egységet!" - hangzik fel spontán, de a rend őrei visszakoznak.

És így virágosan, színesen, egyre biztosabban tartjuk a lépést. Elszántan mindenre és remélve, hogy ébresztői lehetünk a népnek, Petőfi és Kossuth népének. Olyan ez a menet, mint amelyik el akarja söpörni a gyilkosokat. Kilépünk a Lánchíd előtti térre, és megyünk „Kossuthhoz!" A kiáltást már elnyeli a támadó rendőrosztagok ordítása és a menekülők és megsebzettek kiáltozása.

S nem állítottuk meg a háborút. Nem hozták haza honvédeinket. 1942 tavaszán a rendőrattak után letartóztatások kezdődtek. Ezer körül volt a letartóztatottak száma. A függetlenségi mozgalom éltetőit az Andrássy laktanyában kínozták, hadbíróság elé hurcolták. A VKF különbírósága 36 perben hozott ítéletet. Hiába tanúskodott BajcsyZsilinszky Endre, Szekfű Gyula, tanúsítva, hogy a vádlottak igaz, magyar hazafiak.

S jött a 2. magyar hadsereg pusztulása, majd 1944. március 19-e, amikor egyetlen napon 3000 magyar politikust hurcoltak el a megszálló hitleristák. A deportálások, a nyilas uralom, és az ország megbélyegezve, romokban hevert. Mindaz, amitől meg akartuk óvni hazánkat, amikor Petőfi szobra alatt a Himnuszt énekeltük - Ady szavaival szólva - „ifjúság babonás hitével".

Az 1956-os népmozgalmak előzményeit igyekszem összerakni emlékezetemben. A felszabadulás utáni évek mámorából való eszmélést, ami egyáltalán nem a szocializmusba, vagy a pártba vetett hitemben ingatott meg. Csupán összerakva a történteket valahogy- talán- reálisabbá tette látásmódomat. Az egyes jelenségeket emberi sorsok felidézésével tudom a legjobban érzékeltetni, emberi sorsokkal, amelyekkel kapcsolatba kerültem, és amelyek olyan mélyen vésődtek be az agyamba, érzékszerveimbe, hogy szinte idegsejtjeimbe érzem, azóta is.

1953-ban Sztálin halála miatt még én is megrendültem. Ekkor Iránnal foglalkoztam a külügyminisztériumban és tudtam, hogy Teherán utcáin is ötvenezren zokogva siratták bálványukat. Aztán jött a felismerés, mitől szabadult meg a világ. Megtartották a magyar párt értekezletét és elkezdődött a nagy önvizsgálat. Nálunk a külügyben is. A párttaggyűlések izzó hangulatban elemezték az elkövetett hibákat.

Nálunk a vezetési módszerek bírálata legfőképpen Berei Andor államtitkár ellen záporoztak. Berei számomra nagyon érdekes ember volt. Nagy tudású, széles látókörű, mégis a Rákosi-féle vezetés szolgai kiszolgálója. Ő is Moszkvából jött haza, és így bizonyára tisztában volt azzal, amiről mi, akik a hazai mozgalomban vettünk részt nem hallottunk, vagy ha hallottunk is róla akkor sem hittük el. Számunkra a Szovjetunió volt a reménység, a csoda. A külügyminisztériumba én úgy kerültem, hogy Bereivel a munkám során, amikor a Miniszterelnökség Külföldi Kapcsolatok főosztályát vezettem, ismerkedtem meg. Ő átcsábított a Külügyminisztériumba, és nyilván ő javasolta, hogy küldjenek ki Londonba kultúrattasénak. Mikor 1950-ben nem voltam hajlandó visszautazni állomáshelyemre, Berei nagyon megharagudott rám, és előadóvá minősített vissza. Utána is állandóan ostromolt, hogy vállaljak el külföldi munkát.

Mikor a családi körülményeim kicsit rendeződtek, akkor Antival megbeszéltük, hogy nem hagyom magam annyit macerálni és jelentkeztem, hogy most már képes vagyok elhagyni a családot. Felvettek az ún. külföldi listára. Aztán töröltek onnan és 1953 november harmincadikán, behivattak a személyzetire, ahol egy férfi és egy nő közölték velem, hogy szedjem a sátorfámat, és másnap már be se jöjjek a minisztériumba. Úgy mondták, hogy ennél a búcsúbeszélgetésnél Sík Endrének is jelen kellett volna lennie, de őt hiába vártuk. Ő volt akkor a főnököm, a politikai főosztály vezetője. Úgy látszik nem fült a foga ehhez a hóhér- munkához. Ezt másnap be is bizonyította, mikor bementem hozzá megkérdezni, hogy miért?

„Ha szüksége lesz rá, csak forduljon hozzám. Mindenhol igazolni fogom, hogy nem a szakmai munkája ellen volt kifogásunk, nem amiatt kellett megválnunk magától!”

Bereihez is bementem. Ő nyíltan megmondta, hogy a belügyminisztérium nem talál megbízhatónak. Egyébként a vele való találkozás igen emlékezetes maradt számomra. Sokáig váratott az előszobájában. Ott ültem a titkárságon és jöttek be többen, olyanok, akik addig mindig „nagy tisztelettel” vettek körül. S ott?... Akkor…, amikor ki voltam rúgva. Rossz rágondolni is. Egy darabig ültem, aztán elfogott a méreg és írtam egy levelet: „Ettől meg kímélhetett volna! Döme.” Otthagytam a titkárnőnél és elrobogtam. Lementem az első emeletre Ács Erzsihez, el akartam tőle búcsúzni és egyben levelet fogalmaztam Rákosi Mátyásnak, az engem ért sérelem miatt. Berei e közben kerestetni kezdett. A portán mondták, hogy még nem hagytam el az épületet, és így rám is akadtak… Berei szabadkozott és mondta, hogy ő nem tehet róla.

Évek múlva ismét kapcsolatba kerültem vele, mivel akkor ő lett a Kossuth kiadó igazgatója. Egy alkalommal megkérdeztem tőle, „Ugye azért akart engem mindenáron külföldre küldeni, mert tudta, hogy illetékes helyen nem tartanak megbízhatónak?” „Á, dehogy- szabadkozott- én mindig csak azt tettem, amit a pártban akartak.” Ő jól ismerte a helyzetet…

Visszatérve az 1953-as taggyűlésekre. Írtam, hogy főként Bereit bírálták. Nagyon szigorú főnök volt, és nagyon alapos munkát követelt mindenkitől. Az volt számomra az érdekes, hogy nem a hivatalos hierarchiát betartva irányította a munkát, hanem közvetlenül az előadókkal beszélt, megkerülve azok hivatali főnökeit. Mikor a futárpostát készítettük elő- és ez volt az egyik legfontosabb mozzanata a követségek irányításának- akkor előfordult, hogy Berei este tízkor kereste az előadót, mivel minden kimenő anyagot végig nézett. S ha nem találta a helyén, nagy botrányt csinált. Késő este ment haza, magával cipelve a világsajtó legfontosabb lapjait és reggel nyolckor már együtt mehettünk fel vele a liftben. Egy alkalommal nálam is megszólalt a telefon. Berei titkárnője szólt bele: „Kapcsolom Berei elvtársat!” Ahogy kollégáim elmondták ilyenkor mindenkit kirázott a hideg. Az én telefonomba is beledörgött a Főnök hangja: „Mit képzel maga Döme Piroska…” és egy nagy letolás következett. Igaza volt, hibát követtem el, amit rögtön be is láttam magamban. S nem úgy reagáltam, mint a többiek „Végre egy emberi hang!” Ebben a képmutató világban.

Ezeket csak azért mondom el, mert a taggyűléseken Berei vezetési, erőszakos módszerei ellen hangzott el a legtöbb vád. S nekem nagyon tetszett, ahogy ő ezekre akkor már felháborodott hangokra reagált. Boldogan szaladgált- legalább is én valami nyugtalan futkározásra emlékszem- a hallgatóság között. „Micsoda nagyszerű hang!” S másnap már öt órakor ő is hazament, igaz, hogy azt hiszem minden olvasnivalóját, magával vitte.

Igen, ezek az 1953-as taggyűlések, valami felszabadító hangulatot árasztottak. Azt hiszem, akkor kezdtük olvasni Ehrenburg Olvadását is.

S aztán jött a rettenetes felismerése annak, hogy mi is történt minálunk. S mi is történt a Szovjetunióban.

Úgy nézett ki, mintha Péter Gábort, az ÁVH ügyei miatt tartóztatták volna le, 1953 januárjában, pedig akkor egy cionista per előkészületei folytak- szovjet mintára. A per alanyainak egy része csak év vége felé szabadult. Ezt már csak jóval később tudtam meg. Ezekről én nem tudtam semmit. Az internáló táborokat feloszlatták. Ezt onnan tudtam meg, hogy Tibor (Gyuri fiam édesapja), három év fogság után kiszabadult és mivel nem volt hova mennie, édesanyámnál lakott egy ideig. Ahhoz, hogy mit mikor és honnan tudtam meg, ahhoz végig kell néznem az akkori sajtót, de ez most nem megy nekem…

Viszont volt néhány jel, amit csak az olvadás időszakában tudtam a helyére tenni, vagy talán még annál is később.

Ilyen ijesztő dolog volt számomra a külügyben egy eset: Szemináriumot vezettem titkárnőknek, adminisztrátoroknak. Sokan közülük még a régi külügyből maradtak vissza. Kiváló munkatársak voltak. Lelkiismeretesek, pontosak. Voltak fiatal, új káderek is. S az egyik, valószínűleg parasztlány lehetett. Kis, sovány teremtés. Lelkesen magyarázta, hogy itt vagyunk mi új seregek, majd mindent megtanulunk ezektől a régi nagyságáktól, és aztán szépen kirúgjuk őket. Megállt bennem az ütő. Hogy mit mondtam, már nem tudom, de mélységesen szégyelltem magam azok előtt a tisztes nők előtt, akiket én sokra becsültem, akkor is, ha - mint sejtettem- nyilván nem értettek mindenben egyet ami ott a szemináriumon elhangzott.

A háborús bűnösök felelősségre vonásával egyetértettem, de nem tudtam arról, hogy kitelepítések vannak és nem elkövetett bűnök alapján. A Hegedűs volt az a kis szövő üzem tulajdonos, aki sok segítséget adott a mozgalomnak, szívesen felajánlotta szakmai tudását az új rendnek és… Nem értettem, mi történt?...

Miért nem kapnak azon, hogy ilyen nagyszerű ember és ilyen jó szakember, aki e mellett gazdasági kérdésekhez is ért, miért nem jó nekünk? Csak a hírt hallottam, hogy öngyilkos lett. Mai eszemmel – gondolom – a kitelepítés elől menekült a halálba.

Rajk kivégzése, Kádár bebörtönzése nem nyitották fel a szememet. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam, hogy ilyen emberekkel hozott össze a sors, akik árulóvá váltak, de nem láttam méreteit a hazai kommunista mozgalom lefejezésének. Mikor azt írtam dühömben, hogy eltávolításom a Külügyből olyan színben tűnik, mintha az egész hazai munkásmozgalom olyan emberekből állt volna – a mártírok kivételével -, akiket a Schweinitzerék beszerveztek, ezt a mondatomat egyáltalán nem vettem komolyan, és nem tudtam, hogy valóban ez a koncepció.

S Rákosiék megteremtették a börtönökben a nemzeti egységet. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor Rajk Júlia és Potoczky Mária kiszabadult, és elmondták, hogy 1953-ban az első börtön sétán együtt levegőztek Szálasinéval, Keresztes-Fischernéval, Kéthly Annáva.

Vissza kell mennem Londonba is.

Amikor kimentem oda dolgozni, akkor a magyar sajtóirodának Szűcs Miklós volt a vezetője. Őt még Brünnből ismertem. Mikor mi kimentünk Brünnbe, ő már utolsó éves hallgató volt. Az ottani diákmozgalom egyik vezető egyénisége. Feleségét, Pirit is jól ismertem, hiszen az ott kötött barátságok egész életre szóltak. Miklós története is a később megismert rémtörténetek közé tartozik. Most már nem emlékszem, hogy pontosan mikor hívták haza, nem lehetett érteni, hogy miért nevezték ki a Technológia igazgatójának, amikor biztos volt, hogy tovább fogja vezetni a sajtóirodát. Ennek a főiskolának az igazgatói szobájában beszéltem vele utoljára. Azt hiszem már 1956 eleje volt, amikor Sós Dóra, aki Londonban Miklós élettársa volt és utána a sajtóiroda vezetője lett, itthon tartózkodott és azt mondta nekem: „Piri! Jönnek ki az emberek a börtönökből. Aki után senki nem érdeklődik, az nem szabadul. Jó lenne valamit tenni. Mikó ( mi csak így hívtuk) felesége, Piri már réges-régen különváltan élt tőle, de még mindig nem váltak el törvényesen. Úgy gondoltuk, legjobb lesz, ha őt kérem meg, érdeklődjön a férje után. Piros egy csecsemőotthonban dolgozott. Ott látogattam meg és előadtam jövetelem célját. A megdöbbenéstől alig jutottam szóhoz. Ez a kedves barátnőm, aki a régi szeretettel fogadott megmerevedett és azt mondta: „Én szóljak Miklós érdekében? Csak nem képzeled? Akit a mi államunk letartóztatott, az biztosan bűnös, áruló! A kisujjamat sem mozdítom meg érte!”

Én is voltam szemellenzős, vakhitű, de 1956-ra?

Aztán megtudtuk, hogy nem kell törvényes hozzátartozónak lenni, hogy érdeklődjön az ember. Dóra írt és választ is kapott:

„Szűcs Miklós 1950-ben a börtönben meghalt.”

Ez így nagyon szépen és egyszerűen hangzik, a valóság ennél sokkal borzalmasabb volt. Halász Palitól tudtam meg, hogy Miklóst – Péter Gábor -a saját bátyjával verette agyon, hogy azután Miklóst is agyon verjék.

Aztán itt volt a Bossányi Ervin ügy. Őt Londonban ismertem meg. Az ottani haladó magyar kolónia kiemelkedő alakja volt. Üvegfestő. Világhírű. A Tate Gallery-től kezdve Indiáig mindenütt felhasználták színes üvegablakait. A felesége német nő volt, a fia halbiológus, annak felesége holland. S ez az egész család haza akart jönni az új Magyarországba. Mennyit ügyködtem, hogy ez lehetővé váljon. Levelezés még Londonból és később vele, a minisztériummal. Telefonok. Később hallottam, hogy egy alkalommal haza is jött megbeszélni, hogyan hozhatná haza összegyűjtött javait. Évek múlva hálát adtam az Istennek, hogy az itthon tapasztaltak, a bürokratikus huza-vona a bizalmatlanság megakadályozta hazatérését. Bossányi Ervin, ez a nagyszerű ember meggondolta magát és ott maradt.

Nem halogathatom tovább az írást. Úgy érzem, le kell írnom emlékeimet, gondolataimat, keretbe kell foglalnom fennmaradt, sárguló jegyzeteimet, írásaimat 1956-ról, erről a lázas, országunk életében olyan nagy szerepet játszó esztendőről.

Írhattam volna olyanokat, hogy sorsfordító, hogy Hazánk stb., de ezek a nagy szavak elkoptatottak, iszonyodom az érzelgőségtől, a hamis pátosztól. Igyekszem, csak az általam ismert tényekről, eseményekről vallani, még akkor is, ha nem vagyok képes pártatlanul, a kívülálló szemével, hideg fejjel visszagondolni mindarra, ami a saját életem is volt. Különösen most kell vigyáznom arra, hogy ne az érzések és indulatok áradjanak szavaimból, amikor a magukat történésznek, tehát tisztafejű, a bizonyítékokra és adatokra támaszkodó tudósoknak valló emberek csupán azért írnak, vagy beszélnek, hogy bebizonyítsák saját igazságaikat, bebizonyítsák, hogy ők mindig a jó, és igaz oldalon álltak.

Szóval csupa szorongás vagyok, hogyan sikerül végig gondolni, és ezzel újra élni a 35 év előtti, de mégis oly közelinek tűnő napokat.

Sokat töprengtem azon is, hogy tulajdonképpen mi a forradalom és mi az ellenforradalom, hogy párthatározatokkal lehet-e egyáltalán bizonyos eseményeket valamilyen skatulyába gyömöszölni. Hiszen még most is folyik a vita a Nagy Francia Forradalomról, a Nagy Októberi forradalomról, sőt arról is, hogy vajon Kossuth, vagy Görgey a magyar nép igazi barátja, hőse.

Sőt az is kétséges már a számomra, hogy vannak-e egyáltalán igazi történelemtudósok. Olyanok, mint a természettudományok tudósai.

1956. október 23-án tulajdonképpen hivatalosan egyetlen közösséghez sem tartoztam, mivel a pártfőiskolán szünetelt az előadás, így csak a családom és barátaim jelentették számomra a mindent.

Természetesen összefolynak az emlékek, hiszen az események olyan gyorsasággal zajlottak, hogy még arról sem tudok pontosan beszámolni, hogy kik voltak azok, akikkel személyesen, vagy telefonon tárgyaltuk meg a helyzetet, a véleményüket, a tennivalókat.

Anti egy angyalföldi üzemben dolgozott, mint esztergályos és úgy terveztük, hogy azon a napon Halász Paliéknál, drága barátoméknál talákozunk, akik a Május 1. úton laktak.

Már sötétedett, amikor a Sztálin szobor előtt mentem el. Nagy tömeget láttam, akik azon fáradoztak, hogy ledöntsék a szobrot. Lángvágóval dolgoztak, és csörlős teherautóval rángatták le az emelvényről, illetve a csizmáiról, hiszen azok még továbbra is ott éktelenkedtek az emelvényen. Évek múlva 1976-ban (amikor a Nyúlkenyér c. filmet készítettük) tudtam meg, hogy a technikai felszerelés a filmgyárból jött, még pedig a mi filmünk technikusa, a kedves Polyák György szervezte meg az egész akciót.

Anti már ott volt Halászéknál és izgatottan meséltem el nekik a látottakat. A kamrájuk ablakából valamennyire oda lehetett látni a térre-legalább is zajt és fényeket jól észleltük. „Milyen jó – lelkendeztem – legalább nem nekünk kell eltávolítani onnan.” Pillanatig nem gondoltunk arra, hogy akármi történik is, a munkásosztály ügye vereséget szenvedhet. S mint olyanok, akik az életüket tették fel erre az ügyre nem gondoltuk, hogy nem kell valamit cselekednünk.

Hallgattuk a rádiót, a felvonulást természetesnek találtuk az előzmények után és nagy aggodalommal hallgattuk Gerő Ernő beszédét és azt, hogy szovjet segítséget kért a tüntetők ellen.

Régi és új barátaimmal telefonon és személyesen is tárgyaltuk az eseményeket. S a régi kommunista társaim közül is csupán az idősebb Király Lajos volt az, aki ellenforradalomról beszélt. Ő is csupán akkor, amikor a Rádiónál kezdődött a tűzharc.

Mindnyájan természetesnek találtuk, hogy valaminek történnie kellett. A mi csoportunkhoz tartoztak sokan azok közül, akik megjárták Rákosi börtöneit és azok a régi kommunisták, akiket, ha nem is tartóztattak le, de megsértettek, megaláztak, annak az ún. koncepciónak a nevében, hogy aki valaha is börtönbe került, az potenciális áruló és annak a gondolatnak a jegyében, hogy mit szólnak a szovjetek ahhoz, ha mi hangoztatjuk azt, hogy Magyarországon is volt ellenállási mozgalom, és nem minden magyar fasiszta.

Szeretném az eseményeket sorjában leírni, de ez lehetetlen. Olyan sebességgel zajlott az élet, hogy ennyi év után csupán emlékképek állnak össze,

Anti rendszeresen bejárt a munkahelyére, a Taksony utcában lévő Szerszámgépgyárba. Mi akkor a Trombitás út 2-ben laktunk, és nagyon sokan jöttek össze nálunk. Nem emlékszem rá, hogy Rajk Júlia személyesen is részt vett volna a mi megbeszéléseinken, arra sem, hogy Mária melyik napon ment el tőlünk. Beck Andrásék, elsősorban az asszony Birky Ágnes (ő a TIT-ben is kollégám volt) azonban sokat volt együtt velünk, hiszen nagyon közel is laktunk egymáshoz: Galambos Sanyi, Galgóczi Piroska, Király Erzsi, Halász Paliék.

Nagyon nehéz volt a közlekedés. Mi kétségbeesve láttuk., hogy a Párt hogyan esik széjjel, hogyan kerülnek életveszélybe olyanok is, akikről tudtuk, hogy inkább áldozatai, mint elkövetői voltak a törvénytelenségeknek.

Antit beválasztották a gyár munkástanácsába és így elérte, hogy nem került sor náluk attrocitásokra. Egy alkalommal fegyveres fiatalok jelentek meg a gyárban és Antit, mint kommunistát megfenyegették. –„Én eddig nem mertem magamról azt mondani, hogy kommunista vagyok, de most már azt hiszem vállalhatom.”– mondta nekik és azok tovább mentek.

Itt vannak azok az írások, amelyek akkor készültek. Elég híven tükrözik lelkiállapotunkat és elgondolásainkat. Kerestük a kiutat az ország számára. Nem láttunk más lehetőséget, mint, hogy a pártot kell megújítani. Csak utólag értesültünk arról, hogy Kádárék is ezzel foglalkoztak, amikor megalakították október 30-án az MSZMP-t. Mi Magyar Független Munkáspárt név alatt képzeltük el az újra kezdést. Erről tanúskodik az a felhívás, amit valamelyik lapban akartunk közzétenni. S egyben nyílt levelet Kádárhoz, akit az egyetlen potenciális, szocialista vezetőnek tartottunk. Hiszen már az illegalitás idején is reálpolitikusnak ismertünk meg. Ezért hivatkoztunk a Békepártra, amely ha jól tudom a Kádár elleni koncepciós pernek is fő vádpontja volt.

Egyik párt alakult a másik után. Megindult a hajsza a kommunisták ellen. Barátaink menekültek hozzánk, akiket el kellett rejtenünk. Kerestük a cselekvési lehetőségeket. Máriát az egyetemen, ha jól emlékszem a jogi egyetemen találtam meg. Ott ült a diákok között, akik nyílván a kommunisták áldozatának tekintették őt is.

Makai Györggyel mentünk be a New York-házba, vittük a kéziratát az előbb említett felhívásnak. De hiába mentünk, mert ott sem volt fogódzó. Felrémlik az utunk, amikor a szovjet-emlékműről verik le az ötágú csillagot. Közben a családról is gondoskodni kellett nekem. Gyurka a Műegyetemen lelkesedett. Jancsi már iskolás volt Édesanyám… Anti… Összefutnak az emlékek.

Október 28-a után felgyorsultak az események. Mi úgy fogalmaztunk, hogy vigyázni kell, nehogy ez a forradalom ellenforradalommá váljon. Hallottunk a lincselésekről, letartóztatásokról Antiéknál a gyárban is szélső- jobboldali megnyílvánulásokat tapasztalt.

A mi kis csoportunk úgy látta, hogy nemcsak a párt, hanem a kormány is tehetetlen az események visszafelé haladnak.

Akik már átéltek egy fehérterrort azok nem akartuk azt újra megélni. Pedig a Köztársaság téri lincselésről nem is tudtunk.

November elsején is azt tárgyaltuk, hogy valamit tenni kéne. Antiék (még más angyalföldi elvtársunk is így vélekedett) úgy értékelték, hogy Angyalföldről még meg lehet akadályozni, hogy ellenforradalmi Magyarország kerekedjen felül. Elhatároztuk, hogy Birky Ágnessel ketten bemegyünk a Parlamentbe, és a Kádárt rábeszéljük arra, hogy jöjjön ki Angyalföldre.

November másodikán reggel kellett Ágnessel találkoznom, hogy együtt menjünk. Ágnes késett ezért én egyedül indultam el, hiszen csak gyalog mehettem.

Az Országházban a legnagyobb fejetlenséget észleltem. Jól kiismertem magam, hiszen több mint egy fél évet dolgoztam ott 1948-49-ben. A palotaőrség tanácstalan volt, senkit nem tartóztattak fel, nem is igazoltattak. A folyosón díszmagyarba öltözött urakkal találkoztam, akik Tildy kegyelmes úr után érdeklődtek.

Találkoztam Kiss Károllyal, aki a tőle megszokott nyugalommal viselkedett. Apró Antallal, akit már sokkal riadtabbnak találtam, pedig szerintem jobban állt a lábán mint Kiss Károly.

Eljutottam abba a szobába, amire azt mondták, hogy Kádár előszobája. Üljek le és várjak - mondta valaki. Nem tudják, hol van, valószínűleg minisztertanácsot tartanak.

Ültem és vártam. Egyszer csak azt mondja valaki, hogy itt vannak Dorogról, ők is Kádár elvtársat keresik. Eléjük mentem és nem csalódtam, mert nem Dorogról, hanem Kesztölcről jöttek ketten. Egyikük Kara Vendel, a másikuk is Kara volt. Vendelt még 1943-ban ismertem meg, amikor először jártam Kesztölcön a nagybátyjánál, aki német koncentrációs táborban pusztult el. Segítséget és tanácsot jöttek kérni Kádártól, mert náluk is fegyveres csoportok alakulta és szedtek össze kommunistákat. A fegyveres csoport vezetője Fekete Mihály, Vendel régi barátja, aki a mi illegális ifjúsági csoportunknak is tagja volt a háború idején. A község vezetője Kertész Ferenc, aki a kommunista szervezet egyik vezetője volt annak idején. Később sok minden mást is megtudtam a kesztölci eseményekről. Ott a parlamentben Vendelék elbeszélték, hogy folyik egy kommunista ellenes akció. Szedik össze őket. Igaz Kertész nem engedi az önbíráskodást, nem engedte a TSZ-t sem feloszlatni, mivel a Nagy Imre kormány még ilyen rendeletet nem hozott. Ezzel együtt nagyon jó lenne, ha lemennék velük Kesztölcre, mert Kertész hallgat rám és megakadályozhatnám, hogy…..

Azt nem vállaltam, hogy lemegyek velük. Gondoskodnom kellett a családomról és a társaimat, akikkel a pártot akartuk megmenteni nem hagyhattam cserben. (mikor ezt leírom - ma már olyan nevetségesnek tűnik a számomra). Azért azt megtettem, hogy rádióüzenetet küldtem Kertésznek, hogy jöjjön fel Pestre, megbeszélni a tennivalókat. A rádióadásokat – így emlékszem – onnan a Parlamentből, Széll Jenő irányította.

Az idő múlt és ültem Kádárra várva. Körülöttem nagy nyüzsgés volt. Arra figyeltem fel, hogy az egyik titkárnő telefonál. Sorra hívott olyan elvtársakat, akikről tudtam, hogy egy új pártban, vagy egy megújuló politikájú közéletben nem vállalhatnak szerepet, hiszen a Rákosi-féle garnitúrának voltak ismert személyiségei. Teljesen megzavarodtam és sürgősen telefonáltam Antiéknak, akik a gyárban várták hívásomat. „Gyertek ide! Nem értem, hogy most mit akarnak azok, akik itt irányítják a dolgokat, és akiket mi is elfogadtunk.” Anti két, vagy három társával meg is érkezett és akkor Losonczi Gézával és Donáth Ferenccel sikerült beszélnünk. Megkérdeztük, hogy ezeket az embereket akarják most felhasználni? Kiderült, hogy azért hívják be őket, mert „ők nagyon rendes emberek”, de valóban a régi gárdához tartoznak és a mai politikai helyzetben nem lehet őket foglalkoztatni. Ezért anyagilag akarjuk őket rendezni.” Kb. ezeket mondták nekünk magyarázatul.

Ettől teljesen ledöbbentünk. Világossá vált, hogy ők (Nagy Imre és környezete) azt hitték, hogy még hatalom van a kezükben. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi zajlik az országban, ahol már egész másról volt szó, mint a forradalmi időszak első napjaiban. 1956. november második napja volt ekkor.

Másnap harmadikán csoportunkból a legtöbben bementünk a pártközpontba. Pontosabban a Nádor utcai részébe, hogy a párt ügyében, tegyünk valamit. Nem tudom, hogy teljes lesz–e a listája azoknak, akik velünk voltak.

Galambos Sanyi, Galgóczi Piroska, dr. Halász Pál, Király Erzsi, Lóránt Éva. Most csak ezek jutnak eszembe. Nagyon elszomorodtunk, azon, amit ott tapasztaltunk. A házban csomagoltak, a szőnyegeket szedték fel, autók suhantak ki a kapun.

A frontot Sándor József tartotta. Ő volt abban az időben, ha jól tudom a párt gazdasági felelőse. S osztotta a pénzt azoknak, akinek a nevét előző nap a parlamentben hallottam. Sorban jöttek ki a szobájából. Eléggé riadtan.

„Ha az elvtársak a pártról akarnak tárgyalni, akkor itt vannak ezek az elvtársak!”- mondta Sándor.

Nagyon kínos volt a helyzet, de Anti, mint szószóló és a munkásosztály képviselője közölte, hogy: „ezekkel nekünk nincs mit tárgyalni.”

Másnap hajnalban elhangzott Nagy Imre segélykérő kiáltása a rádióban. Gyuri biciklire ült és rohant a Műegyetemre. Én nem tartottam vissza. S megindultak a szovjet tankok. Azok a tankok, amelyeket pedig 45-ben olyan nehezen vártunk.

Lakásunkból jól lehetett látni a levéltár lángolását.

Ismét a TIT-be jártam be dolgozni. Igaz, hogy ott is nagyon nehezen indult be az ismeretterjesztő munka. Viták, eszmecserék, szenvedélyes összecsapások. Mód Aladár volt a főtitkár, neki is meg volt a kidolgozott elmélete az ún. októberi eseményekről. Ezt írásba is foglalta és terjesztette is. Emlékezetemben egyik szobából a másikba ültünk össze az egyes szakosztályok munkatársaival. Kónya Laci, az agráros, Kőrösi Jóska, Simonyi Pali, Bonta Misi, akiket még a külügyből ismertem. Tárgyaltuk a párt létjogosultságát a TIT-en belül. A párt újjáalakulását nem találtuk valami biztatónak. Hiszen mikor Anti bement a XIII. kerületbe, hogy az üzemi pártszervezetekről beszéljen, ott olyan embereket talált, akik még a Rákosi időkből maradtak vissza. Olyan emberek kezdtek mozogni, akik a harcok idején valahol rejtőzködtek. A TIT-nél pedig úgy hallottuk, hogy a VIII. kerületi pártbizottságnál már felújították párttagságukat azok, akik nagyon is népszerűtlenek voltak az emberek között, mert a régi szektás nézeteket képviselték. Így például Réti Lászlóné, akiről ugyan elmondták, hogy az őket támadókkal szemben nagyon jellemesen - meggyőződésüket nem tagadták meg - álltak ki. De - Ő volt a személyzetis- és mindenki átvette a káderanyagát…Veres Kláránál pl. az volt a bejegyzés, hogy le volt tartóztatva 1953-januártól októberig és bizonyítékok hiányában engedték szabadon. Nem bűncselekmény hiányában… Ferenc László belépésén azért csodálkoztunk, mert ő, aki a felvidéki Sarlós mozgalom egyik fontos személyisége volt, öt évet töltött Rákosiék börtönében.

Többen voltunk, akik nem akartunk elszakadni a párttól, hiszen kommunistának tartottuk magunkat. Sok mindenben másképp ítéltük meg az eseményeket. Vargával bementünk a VIII. kerületi pártszervezethez és ott Bakó Ágnessel (ő volt a titkár) beszéltünk. Elmondtuk, hogy nem tartjuk időszerűnek, hogy a TIT-en belül megalakítsuk az MSzMP szervezetét, mert a jelen körülmények között az idegen test lenne a TIT munkatársai között. S nem akarjuk, hogy a régi, nép és emberellenes vezetők kezébe kerüljön a pártvezetése.

Ennek ellenére hozzákezdtünk ahhoz, hogy meggyőzzük barátainkat, azokat, akikkel együtt vallottuk, hogy a kommunista az emberiség nagy eszméinek letéteményese, hogy ha valaki nem humanista az nem mondhatja magáról, hogy kommunista. Szóval biztosra vettük, hogy az elkövetkező időkben, ha valaki politizálni akar, azt csak a párton belül teheti, és éppen ezért nem szabad hagyni, hogy a szűklátókörű, bűnökkel terhelt régi káderek kerítsék hatalmukba a pártot.

Ilyen érvekkel sikerült meggyőzni a TIT munkatársainak vezető gárdáját, így Mód Aladárt is, hogy meg kell alakítanunk a pártszervezetet a TIT-en belül. Az alakuló ülést januárban sikerült összehozni és meglepően sokan voltunk együtt. A többség azokból állt, akik remélték, hogy ez a párt valóban a dolgozók képviselője és képes a megújulásra, az ország békéjének megteremtésére stb., stb. Természetesen olyanok is akadtak, akik ezáltal gondolták jövőjüket biztosítani, de ők sem a legrosszabb jelleműek közül kerültek ki. A többség meggyőződésből, elkötelezettségből segített a megalakulásban. Titkárnak engem választottak. Ha 199Simonyi lett a szervező titkár. A vezetőség?

Eközben az országban folytatódtak az utóvédharcok. A munkástanácsok működtek, tárgyaltak Kádárral, a kormánnyal, de az élet azért megindult valahogy. Anti, aki szintén tagja volt a gyári munkástanácsnak és tekintélye volt a gyárban, nem volt hajlandó belépni a pártba, az előbb már említettem miért. Pedig munkatársai azt mondták, hogy nélküle nem is lehet igazi pártszervezet ott.

Talán már március lehetett, amikor egyik este azzal jött haza, hogy meggondolta a dolgot. Nem az elvtársak győzték meg arról, hogy a pártban a helye, hanem azok a reakciós gondolkodású munkatársai, akik azt hitték szövetségesre leltek benne. Ez egy közös iddogálás közben derült ki. Anti nagyon feldúltan jött haza. „Hát azért ezt nem!” Ezek azt hiszik, hogy mivel nem léptem be a pártba és sok mindennel nem értek egyet, ezért már ugyanazokat a nézeteket vallom mint ők.” S másnap jelentkezett felvételre.

A TIT-ben is folytak a nagy viták. A legérdekesebb beszélgetéseim egyike Kónya Lacival volt.

„Aki szarba lép, az szaros lesz!”- közölte lakonikus rövidséggel, amikor a párt szervezése került szóba.

„Tudja mit?!”- válaszoltam- „Ha én úgy látom, hogy azok, akik közel állnak hozzám, akikkel annyi rosszban voltam már együtt, és tudom, hogy tisztességes emberek, hogy már bebizonyították, hogy az életüket is kockára teszik az egyszerű emberek boldogulásáért, ha úgy látom, hogy azok szarban vannak, akkor beugrom oda és igyekszem segíteni a megtisztulásban. S ha szaros leszek, akkor mi van!”

Laci lesunyta a fejét, hogy kezet fogtunk-e vagy sem arra már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy nagyon kedves kollégám volt végig, amíg közös volt a munkahelyünk.

Kádárhoz egyszer, Galambos Sanyival együtt bementünk a Parlamentbe. Felajánlottuk neki a segítségünket. Ez egy nagyon szomorú emlék. Sovány volt, megkínzott, gondterhelten ment a folyóson, miközben két ember fogta körül. Lehet, hogy többen is vigyáztak rá. Tulajdonképpen nem is igen tudtunk vele beszélni, mert olyan szörnyű volt. Mintha fogoly lett volna.

Egyszer később Anti beszélt vele, akkor, amikor a sok tárgyalása volt a munkástanácsokkal. Anti elmondta neki, hogy nekünk az a véleményünk, hogy azok a szervek, munkástanácsok, stb. amelyek most alakultak meg a dolgozók igazi képviselői, hiszen minden kényszer nélkül választották őket. Úgy nőttek ki az emberek közül, mint annak idején az első világháború után. Milyen jól lehetne velük egy igazi szocialista államban együtt működni. Tulajdonképpen Kádár igazat adott neki, de nagy bizonytalanság érződött a válaszában. Azt fejtegette, hogy sajnos lehet…, mert ezek a „népszervekbe, tanácsokba (munkástanácsok, üzemi, fővárosi stb.) ellenforradalmi elemek is beépültek, sőt…

Közben engem áthelyeztek a Kossuth Klubba, Tarcsay Pál mellé. Tudva levő, hogy a Petőfi kör a Kossuth-klubban, szerveződött, igaz, hogy – ha jól tudom - párt vagy DISz határozat indította útjára. A Kossuth-klub titkára Tarcsay volt, és ezért ő volt az egyik céltáblája az eseményeket ellenforradalomnak nyilvánító és a TIT-et mint az értelmiség szervezetét, minden baj forrásául feltüntető irányzatnak. Minden esetre Tarcsay ellen folyt a hadjárat. Engem talán azért raktak mellé, hogy ellenőrizzem? Lehet. Ezt nekem soha senki nem mondta és nem is merte volna mondani. Mindenesetre mi nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Tarcsayt családom is felvállalta, hiszen úgy Anti, mint az akkor hét éves Jancsi fiam sokat volt bent a munkahelyemen. (Egyébként Tarcsay mondta el, hogy mikor elolvashatta a káderanyagát, akkor tudta meg, hogy mindig is gyanús elemnek számított. Rétiné bejegyzése így szólt: „A fasiszta Tarcsay Vilmos hortysta százados(?) unokaöccse.”

Egy alkalommal betegen feküdtem otthon és meglátogatott Simonyi Pali, a szervező titkár. Győzködött engem Tarcsay bűneiről, amelyekről szerintem ő sem volt meggyőződve. Jancsi hátát a fűtőtestnek vetve, leszegve kis fejét: „Mi nagyon szeretjük a Tarcsay Pali bácsit.” – sziszegte a fogai között.

Mintha 57 közepéig kiegyenlítettebbek lettek volna a frontok. Erre konkrétumot nem tudok mondani, csak a légkör érzékelése és a szélső bal erősödő támadásai maradtak meg a tudatomban.

Védeni kellett Módot, Ónódit, Bencét. Bencét, aki csak nagy ingadozások után jelentkezett párttagnak. S aztán nagyon méltatlan szerepeket vállalt magára. Többek között Tarcsay ellen is.

Egy alkalommal beszélgetésre invitálta Tarcsayt és jóakaratúan közölte vele, hogy legjobb lenne, ha önként távozna a TIT-ből, mert ezzel engem kímélne meg a kellemetlenségektől. Ezt azért mondta, mert szokás szerint a kettőnk közötti emberi kapcsolatot és igaz barátságot szívesen magyarázták egyesek egészen más (férfi és nő közötti) vonzódással. S Tarcsay megfogadta a tanácsot - lovagiasan távozott Elment Halász Mari vállalatához kötőmunkásnak. (később sem bánta meg ezt a lépését, mivel munka mellett elvégezte a jogot és így jött ismét egyenesbe az élete.)

Ez már 57 második felében történt. Ahogy így visszaidézem emlékeimet: 57 elején még az volt a tapasztalatom, hogy konszolidációra törekszenek illetékes pártkörökben. Hogy mennyi volt ebben a hazai kezdeményezés és mennyit engedtek kívülről, ezt én nem mértem fel. Ennek az enyhülő légkörnek a jegyében zajlott le 1957. május elseje, amikor úgy éreztük, hogy a nép magára talál. S egyszer csak keményedett a légkör. Hogy honnan tudtam? Úgy éreztük, hogy valami ellentámadás indul. A Szovjetunióból megerősödött a Molotov-vonal. Ha jól emlékszem, akkor jelent meg a Társadalmi Szemlében Réti László írása, amelyben Kádárt elmarasztalta az 1956. október 30-i MSzMP megalakítása miatt.

Emlékkép: A pártközpontban jártam Kiss Károlynál (miért?). Csak az a kellemetlen érzés maradt meg bennem, hogy az épületet szovjet tank őrizte, és őt sokkal magabiztosabbnak éreztem, mint november másodikán a parlamentben.

Szóval 1957 második fele. Emberek letartóztatásáról hallunk. Letartóztatják Kertészt, a kesztölcit. Súlyos börtönbüntetésre ítélik. Karáék egészen másképpen beszélnek, mint november másodikán a parlamentben. Engem behívnak a pártközpontba. Szerényi Sándor és egy fiatalabb beszélget velem. A neve majd később eszembe jut

Később Orbán Laci hivat be magához. „Te az illegalitás alatt milyen nagy voltál! És most… A felszabadulás óta nem találod a helyed! Igazán elgondolkodhatnál a dolgokon. Ha ilyen sok jó elvtárs azt mondja neked… Látod ezt a nyakkendőt? Ha olyan sok jó elvtárs beszélne velem, mint teveled, és azt mondaná, hogy ez a nyakkendő piros, akkor én legalább elgondolkodnék rajta.”

„Hát idehallgass Laci” – nagyon felemeltem a hangomat – „Te most ideállíthatsz nekem tízezer nagyon jó elvtársat és, ha ők azt mondják nekem, hogy ez a nyakkendő piros, akkor sem fogok velük egyetérteni, mert ez a nyakkendő szürke! És én nem vagyok színvak.” Szomorúan csóválta a fejét. Az ajtóban búcsúzásnál még megfogtam a nyakkendőjét és azt mondtam: „ Laci ez a nyakkendő szürke!”

Egy alkalommal megkérdeztem Szerényit, hogy valóban úgy találta, hogy nekem jobboldali nézeteim vannak? Tiltakozott.

Később valahonnan megtudtam, hogy ebben az időben terjedt el az a nézet, hogy valamiféle Lukácsista nemzetközi mozgolódás gyengíti a szocialista frontot. Úgy látszik engem is ide soroltak, pedig nekem fogalmam sem volt arról, hogy kinek mi baja van… Pórias, primitív, földhözragadt ember voltam mindig. Talán nagyon maradi is, mert megragadtam Petőfinél, Adynál, ifjúkori ideáljaimnál, soha nem emelkedtem egyéb filozófiai magaslatokra. Csak az élet, az emberek érdekeltek.

Még talán azt kell elmondanom, hogy a TIT ellenvaló áskálódás, vagy minek nevezzem, nagyon bosszantott. A sajtó nem volt hajlandó foglalkozni vele...

Mód ellen valami pártfegyelmi folyt az 56-os értékelés miatt. Akkor még a Kossuth-klubban voltam, amikor eszembe jutott, hogy meghívjuk a Kínai követséget egy kínai est rendezésére. Kína akkor nagyon fontos szerepet vitt a szocialista táborban.

Tarcsayval el is mentünk a követségre. S akkor végre megjelent az első hír a sajtóban: „Kínai est a Kossuth Klubban.” Később a vietnámiakkal is jó barátságba kerültünk.

Mikor megalakult a TIT nemzetközi politikai tagozata, akkor ezt a gondolatot továbbfejlesztve megrendeztük a Népek Barátsága napokat Egerben és Csongrád megyében. A nemzetközi politikai tagozat titkára lettem. Sok neves újságíró tagunk volt. A legtöbbnek valami 56-os flepnije volt… Ez már egy másik történet…

Igaz, hogy a TIT MSzMP alapszervezetének megalakításában nem akarom eltúlozni a szerepemet. Ennek ellenére párt körökben úgy tapasztaltam, hogy mint a pártszervezet megalakulásának akadályozóját tartanak nyílván. Ezt egyre jobban éreztem.

A párt titkársága tárgyalta a TIT helyzetét, működését. Elkészült egy anyag, amelynek elkészítésében engem, az alapszervezet titkárát nem vontak bele. Csupán a titkársági ülés előtt néhány perccel kaptam meg azt az előterjesztést, amely arra volt hivatva, hogy a TIT-nek és a benne működő alapszervnek a működését egy bizonyos időre megszabja… Számomra azért volt tanulságos ez az értekezlet, mert akkor láttam, hogyan működik a párt mechanizmusa. Szó szerint mechanikusan. Az anyagban volt egy kitétel: „a Társulatban a jobboldali veszély a nagyobb, és ugyanez áll a társulat pártszervezetére is.” Így állapították meg azok, akik különböző szinteken foglalkoztak a mi munkánkkal. Úgy látszik, alaposan megtárgyalt anyagot hoztak a titkárság elé, és azok különösebb vita nélkül határozattá emelkedtek. Én azonban ott fejtettem ki a véleményemet, amitől a vezetők felélénkültek, az előkészítők, pedig dühbe jöttek. Kádár azt mondta, hogy vizsgálják meg, amit mondtam, mert valóban lehetséges, hogy valahol a jobboldali veszély a nagyobb, de annak a szervnek a pártszervezetében a baloldali fenyegetés a károsabb. Persze senki nem vizsgálta felül. Határozat lett és tőlem igyekeztek megszabadulni. 58 szeptemberében elküldtek pártfőiskolára.

1991.

A Petőfi-kör a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Kossuth Klubjában kezdte meg működését. Úgy tudom, párthatározat született erre.

A Kör összejövetelein, vitáin, előadásain Antival együtt majd minden alkalommal ott voltunk. Azok izzó hangulata bennünket is magával ragadott. Ennek ellenére emlékezetemben mégis csak két alkalom rögződött. Az egyik még a Kossuth Klubban zajlott. Ennek témája: „Szabadság és filozófia”

Az előadók, vagy vitavezetők közt ott volt Halász Pali is. Én is felszólaltam. (Felszólalásom a „Felszólalás 1956” című dokumentumban olvasható.) Meg kell mondani, hogy nem volt valami nagy sikerem, de Anti hozzászólását annál nagyobb ováció fogadta. Ő ugyanis az angyalföldi munkások üdvözletét tolmácsolta az értelmiség bátor és lázadó tagjainak.

Én valahogy úgy vagyok az értelmiséggel, hogy magamat nem is sorolom közéjük. De erről elég nehéz beszélni.

A másik Petőfi-köri összejövetel, ami belém vésődött már a Tiszti-ház nagytermében zajlott le. A színpadon ott szerencsétlenkedett: Nógrádi Sándor, Horváth Márton és még valaki. Magyarázták a bizonyítványukat, önkritikát gyakoroltak, és ahogy én őket megismertem, teljesen őszintének is tartottam beismeréseiket, megbánásukat. Ezen az összejövetelen Potoczky Máriával, Nógrádi nagy szerelmével voltam együtt. Ami még bennem megmaradt az Déry Tibor cinikus hangú, de később nagyon igaznak bizonyult megállapítása volt, hogy most majd odajutunk, hogy a sánta lovak helyett a sánta szamarak jönnek.

Sztálin halála után a Magyar Dolgozók Pártja taggyűlésein is hasonló hangulat uralkodott. Ott is tartott a bíráló hangulat. Szenvedélyes viták zajlottak le. Lassan azonban ez a kritikus szellem mintha lelohadt volna. Nem értettem, hogy miért engedték a Párton kívülre a megújulás igényét. Csak a Rákosi—Nagy Imre ellentétet érzékeltük.

A XX. kongresszus óta sok szó esett a történelemtudományos munka hiányosságairól és különösen a magyar párttörténetének, feldolgozásának elhanyagolásáról. Sok szó esett erről, de a mai napig nem látható, hogy milyen munka indult meg ezeknek a hiányosságoknak felszámolására.

Tisztában vagyunk azzal, hogy rövid néhány hónap alatt nem lehet felszámolni évtizedes mulasztásokat, nem lehet bepótolni sok év komoly tudományos munkáját. De látni szeretnénk azt, hogy valóban új szellemben dolgoznak történészeink, hogy valóban tudományos kritikai módszereket alkalmaznak, hogy megindult az az éltető vita, amely biztosítja a magyar kommunista mozgalom tapasztalatainak, tanulságainak alapos feltárását, valódi történetének feldolgozását. Sok már is élő és ható tényezőt tenne érthetővé, személyi kérdés megoldását eredményezné a párttörténet tisztázása. Ezért véleményem szerint nem elegendő, ha zárt ajtók mögött folyik a történészek munkája, ha zárt vitákon igyekeznek tisztázni a problémákat, ha a Politikai Bizottság határozatától függ egyes időszakok történetének megítélése.

Nyílt vitákra van itt szükség, melyeket a magyar nép teljes nyilvánossága előtt ankétokon és folyóiratokban, a napi sajtó hasábjain folytatnak történet -tudósaink. Be kell vonni ezekbe a vitákba azokat az elvtársakat is akik nem történészek ugyan, de pártunk történtének aktív résztvevői voltak és így jó ismerői az egyes időszakok eseményeinek, problémáinak, ezenkívül bizonyos ideológiai árnyalatokat képviselnek. Ezeknek az elvtársaknak a megszólaltatása sok segítséget adna ahhoz, hogy tisztázhassuk a párton belül lefolyt elvi harcoknak valódi, sokszínű, sokoldalú lényegét.

A párt történetének ilyen fajta feldolgozása nagyban elősegítené, hogy felszámoljuk azt a szürke, egyoldalú sematizáló történelem szemléletet, amely útjában állt annak, hogy pártunkat megszerették a magyar dolgozók tömegei, főként ifjúságunk. Pártunk történetét egynek érezzék a magyar szabadságmozgalmak történetével. A párt történetének ismertetésével új irodalom alakulna ki. Íróinkat ösztönözné ez a vita, hogy valóság- ízű, színes írásokkal emlékezzenek meg a párt hőseiről, felkeltsék az érdeklődést a párt történetének egyes szakaszai iránt és emberi közelségbe hozzák azt az olvasóhoz.

Eltűnne az a szirupos, hozsannázó, frázisos stílus és hang, amely eddig a pártról szóló írásokat jellemezte. Eltűnnének az elvont, brossúra-ízű, rózsaszínű, de emberfeletti, lényegileg szürke és emberi tulajdonságoktól mentes hősök is.

A magyar párt története része, a magyar nép történetének. Véleményem szerint a párt történetének tisztázása elősegítené a magyar nép II. világháború alatti magatartásának és érettségi fokának helyes megítélését is.

Sokat beszéltünk arról, hogy a vezetők részéről az elmúlt nehéz időszakban elkövetett hibák nagy részének az a forrása, hogy lebecsülték a magyar nép politikai érettségét. A magyar népet úgy tekintették, hogy azt a fasizmus gyökeréig megfertőzte, hogy nincs politikai öntudata, hogy teljes odaadással szolgálta ki a nácik hadigépezetét. Ennek bizonyságaként emlegetik a munkásmozgalomban is, hogy Magyarországon nem volt komoly fegyveres ellenállás, komoly németellenes mozgalom.

De ismerik-e azok, akik ezt állítják 1944. okt. 15-ének igaz történetét, amikor állítom, hogy nem a magyar népen múlott, hogy nem ragadott fegyvert. Ismerik-e a Békepárt és később a Kommunista Párt Központi Bányász bizottságának működését, mely a legfontosabb bányavidékeken kiépítette szervezeteit és megteremtette szervezeti és eszmei alapját a magyar partizán-háború kirobbanásának? De nem ismerik azokat az összetűzéseket sem, amelyek szervezetlenül és elszórtan ugyan, de mégis folytak a fronton lévő magyar katonák és a nácik között. Hallottak-e a jelenlevők arról, hogy Magyarországon 1944. őszén megindult egy fasisztaellenes mozgalom néhány németajkú nemzetiségi területen.

Vagy ismerik-e a történetét azoknak a párt fúzióknak, amelyek a Szociáldemokrata Párt és egyes helyi szervei, Kommunista Párt ill. a Békepárt között létrejöttek 1944. március 19-e után.

Mikor 1942-ben a Horthy- rendőrség letartóztatta a párt színe-javát összesen 19-en maradtunk szabadlábon a párt tagjai közül. Ha a szabadság eszméje nem gyökeredzett volna mélyen a magyar nép tömegeiben, nem tudom elképzelni, hogy rövid két esztendő alatt olyan szerteágazó szervezetet tudtunk volna kiépíteni amilyennel 1944. őszén már rendelkeztünk, és amely az ellenállás komoly gócait képezte.

A magyar társadalom különböző területein nem is nagyon mélyen, a külszín alatt meg lehetett találni a szabadság-eszme különböző fokozatait.

A magyar nép, szabadság-küzdelmének eszmei maradványai nemcsak az előző századok harcaiból táplálkoztak, de a magyar társadalom minden területén megtaláltuk a XX. század elejei munkásmozgalom, az 1918-as őszirózsás forradalom és főként a 19-es Magyar Tanácsköztársaság eszméinek hordozóit. Ezekre a hagyományokra támaszkodva fejleszthettük az ellenállási mozgalmat. Mint mondtam a magyar társadalom minden rétegében, főként természetesen a munkásosztályon belül. De a magyar ellenállási mozgalom fejlődését nemzetközi hatások is segítették. A magyar munkásosztály és parasztság, az értelmiség soraiban itt éltek azok, akik a szabadság szeretetét és a fasizmus gyűlöletét, a spanyol szabadságharcban szívták magukba, akik francia, belga és más országok üzemeiben, bányáiban dolgozva ismerkedtek meg a munkásmozgalommal, és tanultak meg harcolni a szabadságért.

Nem lenne helyénvaló most itt fejtegetnem, hogy mi annak idején hogyan támaszkodtunk a magyar népben élő szabadságszeretet sokféle fokozatára, mennyiben tudtuk és mennyiben nem tudtuk mozgósítani és felhasználni azt a német fasizmus elleni harc kiterjesztésére. Bizonyos azonban, hogy a magyar nép és a magyar párt szempontjából nagyon fontos lenne ezeknek a kérdéseknek bátor tisztázása. A magyar párt igaz története megérdemli, hogy a maga teljességében tárjuk a magyar nép elé.

A magyar párt igaz története megérdemli, hogy teljességében tárjuk a magyar nép elé. Foglalkozzon vele hát a Szabad Nép, és az egész magyar sajtó.

Kádár elvtárs!

Régi harcostársaid szólnak hozzád. Együttes harcainkra emlékeztetve figyelmeztetni akarunk arra az óriási felelősségre és feladatra, amely most előttünk áll és mindazok előtt, akiknek drága a magyar nép sorsa.

Mikor a két világháború között beálltunk a Magyar Kommunista Párt katonáinak sorába, nem volt könnyű kommunistának lenni. A legsúlyosabb időkben, a negyvenes években Te voltál a párt vezetője. Együtt kerestük akkor az utat, amelyen a magyar nép juthat el a szocializmushoz. Így alakult ki egy valóban magyar munkáspárt, a Békepárt megalakításának gondolata. Ezt a gondolatot Rákosiék megbélyegezték, lényegét eltitkolták a magyar nép előtt és az egész korszak történetét, a magyar függetlenségi mozgalom történetét meghamisították. Mi az emberiség nagy eszméin nevelődtünk kommunistákká. A humanizmus, az emberek, főként az elnyomottak iránti szeretet vitt bennünket a kommunista párt soraiba. Kossuth, Petőfi, Táncsics és Ady írásai tanítottak a hazaszeretetre. Ragaszkodtunk ehhez a hazához, nem menekültünk külföldre, éveken keresztül vállaltuk a bujdosást, szerveztük a magyar nép ellenállását a német fasiszta elnyomók ellen. Harcoltunk a függetlenségért, a magyar nép egységéért. Ebben a küzdelemben közös szót találtunk Bajcsy-Zsilinszky Endrével, a hőslelkű hazafival, Tildy Zoltánnal, Szakasits Árpáddal és más hazafiakkal, olyanokkal, akiket az elmúlt tíz évben méltatlanul rekesztettek ki a nemzetépítés közös munkájából.

1945-ben azt hittük, eljött népünk számára a felszabadulás, s nem gondoltuk, hogy ilyen súlyos megpróbáltatások várnak még ránk.

Nekünk nem csak az fáj,hogy az elmúlt tíz évben üldözték az illegális párt legtöbb harcosát,hogy legyilkolták, bebörtönözték mindazokat, akik szót emeltek az embertelenség, a magyar nép hazafias érzését és a világszabadság szent eszméit sértő politika ellen. Nekünk az fáj legjobban, hogy vérrel szennyezték pártunk tiszta nevét, hogy bemocskolták eszméinket, hogy sokak szemében ma a párt az önkényt, a nemzeti függetlenség árulóját testesíti meg.

Kádár elvtárs! A pártnak meg kell újhodnia, a magyar munkásosztálynak új pártra, a Magyar Független Munkáspártra van szüksége. Tetteket várunk Tőled és mindazoktól, akik Rákosi önkénye ellen eddig is harcoltak.

Az új pártban nincs szükségünk a nép fölé emelkedett, pöffeszkedő sztálinista-rákosista vezetőkre.

Azonnal, valóban demokratikusan, alulról újjá kell szervezni az alapszervezeteket.

Az új pártban semmi poszton nem lehet olyan vezető, aki nem élvezi a tagság és a tömegek bizalmát.

A tragikus eseményekért azonnal, nyilvánosan felelősségre kell vonni Gerő Ernőt, Piros Lászlót és Hegedűs Andrást.

Mutassatok határozottságot ezekben a tragikus és egyben felemelő órákban. Bizonyítsátok be, hogy képesek vagyunk megszabadulni azoktól, akik katasztrófa szélére sodorták az országot. Csak így tudjuk megakadályozni, hogy a tisztító nemzeti forradalom ne válhasson ellenforradalommá.

Álljatok az élére annak a nemzeti követelésnek, hogy a szovjet hadsereg vonuljon ki az országból. Csak így tudjuk tisztán megőrizni azoknak a szovjet katonáknak az emlékét, akik a német fasizmus ellen harcolva hazánk földjén estek el. Csak így tudjuk őszintévé tenni a két nép barátságát.

GYÁRAT, FÖLDET VISSZA NEM ADUNK!

NEM ENGEDJÜK, HOGY HAZÁNK MÁSODIK KOREÁVÁ VÁLJON! SEMLEGES MAGYARORSZÁGOT!

ÉLJEN A MEGÚJHODÓ MAGYAR PROLETÁRPÁRT!

1956. október 30.

Társaid az illegális munkában

Előre kell bocsátanom, hogy a cári Oroszországban lezajlott forradalmat, a nagy októberi forradalmat ugyanolyan sorsdöntőnek tartom a világ (az emberi társadalom) fejlődésére, mint a nagy francia forradalmat. Ott nem kívánsághangverseny folyt, mint ahogy azt tanultuk. Olyan elemi vulkánkitörés volt, amely a föld (az emberi közösség) mélységeiből tört elő. Azok az eszmék, amelyeket képviselt minden előző eszmei áramlatban ott gyökereztek. Nem szeretek és az igazat megvallva, nem is tudok idézetekkel takarózni. Mert, ha valamilyen elméletet elfogadtam, akkor azt már beolvasztottam a magam érzés, gondolkodás és ösztönvilágába, és fogalmam sincs róla honnan eredeztetem. Csak úgy sejteni szoktam, hogy ezt Marx vagy Lenin mondta, de csak Petőfi és Ady gondolatait tudom azonosítani. Leragadtam azoknál a verssoroknál: „Hogy ha majd a bőség kosarából… Ha majd a szellem napvilága…” S azt láttam, hogy az orosz forradalom, amely akár mennyire ócsárolják ma „megrengette a világot!”- No lám mégis tudok idézni egy amerikait.

S biztos, hogy az emberi társadalom alakulásának (nem mondom, hogy fejlődésének) természetes jelensége volt, hogy éppen ott és éppen akkor mozdultak meg azok az elemi erejű, hatalmas tömegek, ahol a legnagyobb volt a nyomor, az elnyomás és az elmaradottság. S annak a hatalmas népnek a tragédiája, hogy az emberi társadalom legnagyobb teljesítményét abban az országban akarták valósággá tenni, ahol sem a bőség kosara, sem a szellem napvilága nem volt elegendő ehhez a nagy ugráshoz amire vállalkoztak.

Az úgy nevezett szocializmust, amely a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség maximális megvalósítása lenne, olyan emberi közösségben akarták megvalósítani, amelyik még nem érett meg erre. S íme Marx jut eszembe. Ő és társai úgy képzelték, hogy a legfejlettebb (iparilag, tehát anyagi javak termelése tekintetében) legfejlettebb tőkés országok jutnak el a kollektív társadalomhoz, és erre a politikai feltételek a legfejletlenebb, még főleg feudális országban adódtak erre.

Ez természetesen már nem az én dolgom, hogy kielemezzem, mi volt ennek az oka. S a tudósok majd évszázadokig elvitatkoznak róla és megalkotják saját szemléletük alapján a hozzájuk legközelebb álló elméleteket.

Saját tapasztalataimat, saját gondolataimat és érzéseimet igyekszem felidézni.

Gyermekkoromból, csupán azaz emlék maradt, hogy nem szabad az internacionálét énekelni. Igaz azt hiszem ezt nem kötöttem ahhoz a képzethez, hogy van egy ország, Oroszország és ez valami szovjetunió is, csak később tudtam meg, hogy ez az egyetlen munkásállamnak a himnusza. Akkor még az volt. Egyszer házkutatást tartottak nálunk, mert a bátyám, onnan kapott újságot. Sakkozó barátai küldték, egy sakkfolyóiratot. Ennyi…

Mikor beszerveztek Stoltéék az illegális kommunista mozgalomba, akkor vált számomra a Szovjetunió a remény országává és ez olyan hit lehetett, mint a Szentföld iránti vallásos áhítat. Biztosan hallottam valamit arról, hogy azért ott sem minden valósult meg a szabadság, egyenlőség, a testvériség, a jólét, a szeretet… Biztosan hallottam valamit. Hiszen onnan jött vissza barátnőm vőlegénye, Tisza László… De ki hitt neki, vagy ki hitt közülünk a magyar sajtó gyűlölködő hangjának, még ha igazat is írtak volna, de annál inkább hittünk abban, hogy van jövő.

Mikor visszakaptuk a szabadságharc zászlait a Szovjetuniótól, a tömeg felemelte a küldöttség gépkocsiját a Hősök terén. Az 1941-es Nemzetközi Vásáron a szovjet pavilonból még a búzát is ellopták, elloptuk a kiállított könyveket. Ereklyének. Amikor a szovjet-német megállapodási szerződést aláírták, ujjongtunk, hogy sikerült kívül maradniuk a háborún, hiszen úgy tudtuk (és a mai napig nem ismerem az igazságot), hogy a szövetséges hatalmak, az imperialisták (és azt hiszem az angol gyarmatosítókat lehet-e másnak nevezni) csak nagyon alsó szinten tárgyaltak a munkásállammal. Mikor Hitler megtámadta őket és mikor mi is hadat üzentünk nekik?

A koncentrációs táborban találkoztam először egyszerű, szovjet állampolgárokkal, illetve fiatal nőkkel. Ott a lágerben lehetett igazán megismerni az embereket, hiszen minden emberi tulajdonság ott jelentkezett a legtisztábban. Az emberi nagyság és az emberi gyarlóság. Az egyes embercsoportok, népek jellegzetességeit is jól megismerhettük. A legjobban- mi magyarok- a franciákat és az oroszokat kedveltük meg. Szervezettek és segítőkészek voltak. Nagy összetartó csoportokat alkottak. (Most a többi nép lányairól nem beszélek).

A tizenkettes barakkban laktunk, elég nagy csoport orosz lány is a mi környékünkön tanyázott. Némelyik beszélt valamit németül és így elég jól megértettük egymást. Ők mindig tudtak valami ennivalófélét szerezni, és mikor megtudták, hogy mi magyar kommunisták vagyunk mindig nekünk is juttattak valamit. Kicsit úgy néztek ránk, mint valami egzotikus ország szülötteire. Mi kapitalista országból jöttünk és nagyon meghatódtunk azon, hogy amikor arról érdeklődtek, hogy igaz-e az, hogy nálunk törvény tiltja azt, hogy egy gazdag fiú egy szegény lányt vegyen feleségül. Mondtuk, hogy törvény ugyan nem tiltja, de azért a családok nem igen veszik azt jó néven. Szóval a társadalmi különbségek igen nagyok. A másik, ami nagyon meghatott bennünket az az összetartás, ami köztük volt, és ahogy kiközösítették maguk közül az egyetlen leányt, aki munkavezetői beosztást vállalt el a táborvezetőitől, az SS nőktől. S ott volt Maruszja, lelkes komszomolista, aki arról beszélt, hogyha megéri a felszabadulást, akkor ő csakis Szibériában szeretne élni. Ezen, mi nagyon csodálkoztunk, hiszen Szibéria a száműzetés, a jég és fagy birodalma volt olvasmányainkból. Ő elmagyarázta, hogy ott milyen tiszta a levegő és csak jól fel kell öltözni. Ugyanez a fiatal lány maga köré gyűjtötte társait és az ágyak tetején összebújva irodalomórákat tartott.

S aztán Rechlin (ez Ravensbrück egyik munkatábora volt). Rechlin egy repülőtér mellett volt, oda is jártunk dolgozni. Egyik nap légiriadó volt. Az SS-ek a bunkerekben, mi a barakkokban. S azt látjuk, hogy szovjet gépek támadják a repülőteret. A tábort természetesen nem, de a föld rengett, a barakkok táncoltak és mi a szovjet lányokkal összefogódzva fergeteges táncba kezdtünk. Mert, tudtuk, hogyha szovjet gépek jönnek, akkor már itt a front. Hogy megérjük-e a szabadulást? Ez igazán nem is jutott az eszünkbe. A halál ott élt velünk…

A tábort kiürítették, a foglyokat nyugat felé hajtották. A mi szobánkban oroszok, lengyelek, és magyarok is voltak. Nem akartunk tovább menni és sikerült leszakadni a menetről. Egy Vipperach nevű német faluban rejtettek el bennünket. Egy lengyel hadifogoly és egy ukrán kényszermunkás maradt egyedül az egyik nagyobb gazdaságban. Ők bujtattak bennünket. Este a németek kiürítették a falut. Nekünk sikerült ott maradni. Vártuk, hogy harc lesz, de csend volt.

Mi a ház konyhájában falatoztunk, amikor berohant Nusa, Schweinitzer- Sombor József felesége. Itt vannak az oroszok. Falusi utca… A házak előtt lányok (olyanok, akik a lágerekből, szabadultak és olyanok, akik gazdaságokhoz voltak kiadva. S minden kapu előtt fiatal szovjet katonák. A mienk előtt is néhány. Szegények megrémültek, amikor a házból kirohanó csont sovány női lények (ezek voltunk mi) nyakukba ugranak. Május másodika volt 1945-ben. Ragyogó napsütés Észak-Németországban.

1945 május nyolcadikán indultunk neki a haza felé vezető útnak. Az erdő útkereszteződésnél szovjet katona irányította a forgalmat. Minket meglátva, sapkáját a levegőbe dobálta: „Vojna kaput, Gitler kaput!- kiáltotta. Mi nem értettünk először semmit, de addig magyarázott, mutogatott, amíg mi is boldogan nem kezdtünk táncolni hazáig, a szabadságérzés le sem írható mámorában.

Olyan furcsa most ezekről a napokról írni, amikor annyit beszélnek arról, hogy felszabadítás volt-e vagy megszállás. Biztos, hogy annak a huszonkét millió embernek, akiket a németek kényszermunkára, vagy lágerekbe hurcoltak felszabadítás volt. A német lakosság nagy részének és idehaza is sokaknak megszállás volt.

Felszabadítás volt, még azoknak is, akik nem voltak elfogultak a Szovjetunióval szemben, mint mi. Az külön történet, hogy milyen negatívumokat tapasztaltunk útközben és utána is. Mert keresem a rosszat, de csak a felszabadulás boldogsága maradt meg bennem.

1949-ben kötötték meg a Magyar-Szovjet barátsági szerződést. Ennek tiszteletére díszelőadást rendeztünk az Operaházban. Ekkor a Miniszterelnökség Külföldi Kapcsolatok Hivatalát vezettem, és minden ilyen rendezvényt mi bonyolítottunk le. Közölték velünk, hogy erre a díszelőadásra, amelyen szovjet művészek műsora lesz, nem kell meghívni a nyugati diplomáciai testületet, csupán a baráti országok vegyenek részt… Elkészítettük az ültetési rendet, szétosztottuk a meghívókat, a baráti követségek a gyakorlattól eltérően egész páholyokat kaptak és így nemcsak a követek és nejeik vehették igénybe a páholyokat. Minden elő volt készítve. Este hatkor kezdődött az előadás. Déli tizenkettőkor megszólal a telefon. Losonczi Géza - ő volt akkor a miniszterelnökség politikai államtitkára és a főnököm- a következőket közli velem: ”Rákosi elvtárs telefonált, hogy mégis meg kell hívni a nyugati diplomatákat is. Intézkedj azonnal!”

A feladat teljes lehetetlenségnek látszott, akármilyen módon kíséreltük megoldani. Elmentem a Rákosi titkárságra, hogy bejelentsem: a feladat nem megoldható. S ott derült ki számomra, hogy ez nem Rákosi agyszüleménye volt. Fodor Zoltán, - ha jól emlékszem - ő volt a titkárság vezetője, elvitt a szovjet követségre. Ott valami szobában voltunk, ahol többen ültek az íróasztalok mögött és az egyikkel kellett tárgyalni. Meg kell mondani, hogy rettenetesen dühös voltam és szenvedélyesen ecseteltem, hogy milyen lehetetlen ez az egész, és ha már mindenáron meg kell hívni a nyugatiakat is, akkor azonnal adják vissza azokat a helyjegyeket, amiket nekik adtunk. Tárgyaló partnerünk nagyon szórakozott az én érvelésemen és közölte, hogy ha így áll a helyzet, akkor hívjuk meg a diplomatákat másnapra, hiszen a Városi Színházban ugyan az a műsor lesz, mint az Operában. Erre még dühösebb lettem, és elmagyaráztam (valószínűleg Fodor tolmácsolt) mit jelentene, ha másnapra hívnánk meg ezeknek az államoknak a képviselőit. ”Akkor, talán az lenne a legjobb, ha mindenkihez odamennék és lekennék nekik egy nagy pofont. Hiszen az is kisebb sértésnek számítana, mint egy nagyközönségnek szóló előadásra hívni azokat, akiket a protokoll szerint kell számba venni.”

Aztán mégis csak valahogy szétküldtük a meghívókat. Az egész úgy zajlott le, mint egy gyors hadművelet. Rákosi negyedóránként telefonált Losonczinak, hogyan áll az ügy. Megoldottuk, bár a nyugatiak így is megsértődtek - teljes joggal, és nem is jöttek el a díszelőadásra.

Ezt a történetet most azért elevenítettem fel, mert csak évek múlva jöttem rá arra, hogy mi volt ennek a jelentősége. Hogy egy kis diplomata is milyen félelmetes lehetett azoknak, akik tudták, hogy mi folyik a Szovjetunióban. S Rákosi nagyon jól tudta.

A másik tapasztalatom, amiből érzékelhettem volna, hogy milyen ellenőrzés alatt van a mi kis országunk, évekkel ezután zajlott le. S most nem tudom megmondani, hogy ez 1956 elején, vagy végén történt-e?

Angliából - az én segítségemmel - negyvenkilencben, vagy ötvenben hazatelepült egy emigráns nő, és a Rádiónál helyezkedett el. Aztán rájött arra, hogy nem csinált valami jó cserét, mert még mindig jobb Angliában „idegenként” élni, mint idehaza. Szóval megkért segítsek, hogy engedjék vissza…

Egri Gyula, kit Tatabányáról jól ismertem, volt abban az időben a belügyminisztériumban az ún. rehabilitációs államtitkár.

Felkerestem és nagyon jó baráti beszélgetésben üldögéltünk az ő szobájában. A garnitúrával szemben volt egy nagy koloniál szekrény. S ahogy ott ülünk, egyszer csak látom, hogy kinyílik a szekrény ajtaja és kilép belőle egy magas, szép férfi s azt hiszem nem is egyedül. Gyuszi felugrott, nagyon zavarban volt. Én elbúcsúztam, és döbbenten távoztam. Mikor lehetett, hogy a mozaikokat történeteket összeraktam, hogyan irányítják életünket. Most már tudom, hogy ez régi gyakorlata volt a gyarmatosító hatalmaknak, csak azt nem hittem el, hogy az egyetlen munkás-paraszt ország is közéjük tartozik.

Számomra mindig sokkot jelentenek az általánosítások és akár nemzetet, fajt, vagy világnézetet szidalmaz valaki, azonnal dühös leszek. Egyedül a gyűlölködést tudom gyűlölni. Akár a németet, akár a zsidókat, akár az oroszokat hallom gyalázni, nekem az olyan mintha mélyen megsértettek volna. Pedig tudom, hogy minden népnek vannak jó és rossz tulajdonságai…

Mikor 1956-ban az utcán járva láttam a szovjet katonák őrhelyeit kétféle érzés viaskodott bennem. Gyűlöltem, hogy itt vannak és sajnáltam a kis katonákat, akik azt hitték, hogy az emberiség védelmében tartják itt fenn a rendet.

Valamiért bent jártam a pártközpontban Kiss Károlynál. Ő ismét olyan magabiztos volt, mint annak előtte. S néztem az épület előtt álló szovjet tankokat… Ez adta a biztonságérzetet?

A kiskatonák helyenként barátságukat szerették volna kimutatni az emberek iránt. Ha jól emlékszem a Margit körúton álltak sorba az asszonyok a péküzlet előtt… Egy szovjet teherautó érkezett és a katonák kenyeret akartak adni a sorban állóknak. Azok megvetéssel fordították el a fejüket és a fiatal katonák majdnem sírva fakadtak.

A huszadik kongresszus után kezdtem arra gondolni, hogy még is csak jó lenne megnézni, mi van abban a nagy országban. Addig, valahogy soha nem kívánkoztam oda. Talán ösztöneim legmélyén volt olyan érzésfoszlány, hogy csalódhatok? De, amikor kiderült, hogy csak egy illúzió volt az a sok csoda abban a nagy országban, akkor mégis el akartam menni. 1959-ben jutottam el egy, egy hónapos szakszervezeti üdülésre. Megható volt számomra az az érzés, hogy az egyszerű emberek hogyan reagálnak arra az új légkörre, amelyet Ilja Ehrenburg „Olvadásnak „ nevezett el, és amelyet a XX.kongresszust követően mi is érzékeltünk.

Akkor nem gondoltam , hogy még harminc esztendő következik