:  Mi a különbség az állati és az emberi lét között?

A pusztításhoz csak az ember alkalmaz haditechnikát!

6 BEVEZETÉS A HADITECHNIKAI K+F TUDOMÁNYÁBA

Az első haditechnikai eszköz, valószínűleg a bunkósbot volt, melyet az ősember készen talált a természetben. Amikor meggyőződött ennek hatékonyságáról – rájött, hogy ezzel sokkal könnyebb agyonütni az ellenséget, mint puszta kézzel –, megszületett a haditechnikai kutatás-fejlesztés (K+F), mint a hadtudomány önálló területe.

A K+F első feladata az lett volna, hogy megoldja az ellenséges bunkósbotok elleni védelmet. Ennek a fejlesztésnek az eredménye egy, az ellenséget megrettenteni képes maszk lett. Ez az eredmény – bár megteremtette a pszichológiai hadviselés alapjait – nem bizonyult kellően hatékonynak, sem a bunkósbottal, sem annak továbbfejlesztett változataival szemben.

A haditechnikai K+F tevékenység első átütő sikerét a támadóeszközök szúró-vágó változatának kifejlesztése hozta, mivel ez kisebb erőkifejtést igényelt, és az ellenséghez sem kellett olyan közel kerülni. A K+F logikája szerint azonban rövidesen kifejlesztésre került a védőeszközök új generációja is – a pajzs, majd a páncélöltözet.

A háborúk története során a haditechnikai K+F tevékenység e logika szerint folytatódott. Az alábbiakban néhány kiragadott példával illusztráljuk a haditechnika eszközeinek fejlődését.

A haditechnikai K+F története a huszadik században forradalmi változáson ment keresztül.

Az első világháborúban megjelent a támadás és a védelem eszközeit egyesítő tank, a pusztító eszközöket célbajuttató hordozóeszközök pedig – felfelé és lefelé is – elhagyták a földfelszínt. Megjelentek a harci repülőgépek és a tengeralattjárók.

A második világháború végére elkészült az első atombomba és az első ballisztikus rakéta, amelyet néhány évvel később – a hidegháborúban felgyorsult haditechnikai K+F tevékenység eredményeképpen – a hidrogénbomba és az interkontinentális rakéták kifejlesztése követett.

Ezek az eszközök felborították a haditechnikai K+F évezredeken keresztül érvényes logikáját. Eddig, ha megjelent egy új pusztító-eszköz, a K+F feladata a megfelelő védőeszköz és a nagyobb hatótávolságú, vagy rombolóerejű eszköz létrehozása volt.

A repülőgépek és a tengeralattjárók megfelelő távolságból történő felderítése, és a hatékony ellentevékenységhez szükséges döntések meghozatala már meghaladta az ember érzékelési és információfeldolgozási lehetőségeit.

Ezek a kihívások a haditechnikai K+F-et új fizikai elveken alapuló felderítőeszközök, valamint nagypontosságú számítások nagysebességű elvégzését biztosító eszközök kifejlesztésére kényszerítették.

A repülőgépek felderítését az optikai távmérők, illetve a reflektorok mellett, a második világháborúban már a radar, a tengeralattjárókét pedig a szonár segítette.

A légvédelmi tüzérség és a tengeri, illetve a légi navigáció egyre nagyobb számítástechnikai igényét először a mechanikus, majd az elektromechanikus számítógépekkel elégítették ki, de a sebesség és a manőverezőkepesség rohamos növekedésével már csak az elektronikus – előbb analóg, később digitális – számítógépek alkalmazásával lehetett lépést tartani.

A repülőgépek és a tengeralattjárók elleni hatékony védelemhez az új felderítő és információ-feldolgozó eszközök önmagukban nem elegendőek. Ez csak több, eddig mindig önállóan tevékenykedő haderőnem, illetve fegyvernem – a légierő és a tüzérség, illetve a légierő és a haditengerészet – egyidejű, összehangolt tevékenységével biztosítható.

Az együttműködés – így a katonai szervezetek közötti is – mindig szubjektív elemeket hordoz. A repülőgépek és a tengeralattjárók elleni hatékony védelmet azonban csak egy pontosan összehangolt rendszer kepes biztosítani. Ezért született meg a német légi és tengeri támadás elleni védelem hatékonyságának biztosítására, a második világháború során a haditechnikai K+F tevékenység mindmáig leggyümölcsözőbb eredménye, a rendszerelmélet és a kibernetika. Ezek nélkül az elméleti kutatási eredmények nélkül nem jöhettek volna létre a nagy, integrált haditechnikai rendszerek.

Ezek közül csak néhány jellegzetes példa.

Az első légvédelmi rendszerek  a második világháború során jöttek létre, amikor a radarok, a légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők egységes irányítás alá kerültek, majd a múlt század 50-es éveiben kiegészültek a légvédelmi rakétákkal.

A stratégiai védelmi kezdeményezés (Strategic Defense Initiative – SDI, vagy a Csillagháború) $ rendszere, amelyet az Egyesült Államokban, a hidegháború csúcspontján, az interkontinentális ballisztikus rakéták hordozta nukleáris fegyverek elleni védelemre terveztek.

… és a jövő rendszerei közül néhány.

A digitális harcmező fogalma a amerikai szárazföldi hadsereg „Joint Vision 2010” & kutatási programjában körvonalazódott.

A világméretű integrált vezetési (Worldwide Command, Control, Communication, Computer and Intelligence – C⁴I) rendszer és a virtuális hadszíntér fogalma  az Egyesült Államok Légierő Egyetemének „Air Force 2025” & kutatási programjában jelent meg.

A nemzeti rakétavédelmi (National Missiles Defense - NMD) rendszer tervezett feladata az Egyesült Államok 50 tagállamának megvédése a „haramia” államok korlátozott ballisztikus rakétatámadásaival szemben. (Szakértők szerint, az USA területének védelmét a tervezett rendszer csak az európai államok területén telepített radarokkal kepes biztosítani!)

 

---

Következtetés

Az évezredek során a haditechnikai K+F csak két fegyvert produkált, amelyek ellen nincs hatékony védelem – a bunkósbotot és az atombombát.

A bunkósbot ellen csak az elrémisztő maszkot alkalmazták, a nukleáris fegyverek elleni védelmet pedig az USA az SDI & rendszerrel $ akarta megoldani a múlt század nyolcvanas éveiben. Ez ugyan nem valósult meg, de a Szovjetunió összeomlásához jelentős mértékben hozzájárult.