A magyar repülés és a légi hadviselés történetének kezdeti feltételei, mint ahogy azt dr. Szabó József vezérőrnagy úr is a 2. számú riport elején elmondta, az Osztrák-Magyar Monarchiában jöttek létre, ahol 1902-ben alakult meg és először csupán léghajózással foglakozott, a Magyar Aero Club. A közös Császári és Királyi Hadsereg, a Kaiserliche und Königliche (K.u.K) nem csak az osztrák, hanem egyúttal a magyar katonai repülés bölcsője is volt. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök kezdeményezésére 1907-ben indult be az aviatika fejlesztése, amelynek köszönhetően felállításra került és 1909-ben már létezett is az első léghajós zászlóalj, amelynek harmadik százada, az u.n. "géprepülő" százada lett az első motoros repülő század a későbbiek során. Magyarországon, a Rákosmezőn folyó motoros repülések úttörői között megtalálhatók voltak a katonák is, mint például a repülést Franciaországban tanuló és később az 1. számú magyar pilótaigazolvány tulajdonosa Dr. Kutassy Ágoston. A közös hadsereg kötelékében felállított katonai repülőiskola első parancsnoka az a magyar Petróczy István lett, akinek nevét a Pálos Géza úrral készített 1. számú riportban is olvashatjuk. Az iskola első hadirepülő tanfolyamának tíz végzőse között volt Petróczy százados mellett egy másik a magyar, Vencel András hadnagy is. A magyar katonai repülésügy születésének méltó szimbólumát jelenti, az 1913. május 12-én Újvidéken megrendezett repülőnap alkalmából a díszpáholy fölött ezredkötelékben áthúzó katonai repülőkötelék, melynek vezére a horvát származású Emil Uzelác törzskari alezredes, hadmérnök volt. A résztvevők között természetesen a magyar pilóták is jelen voltak.

Az 1914. július 31-én a Monarchiában elrendelt mozgósításkor, mintegy 13 repülőszázad, összesen 48db harci és 27db gyakorló repülőgép, valamint 114 kiképzett tábori pilóta állt készenlétben a K.u.K. rendelkezésére. Ez a repülőgép és személyi állomány képezte végül az 1914. augusztusára ténylegesen is létrehozott kilenc repülőszázad állományának. A háború körülményei közepette érlelődtek meg az egy repülő századra vonatkozó erő és eszközigénylés első tapasztalatai, mely szerint a századot 8 fő tábori pilóta (két fő tiszt és hat fő altiszt), 6 fő megfigyelőtiszt, 100 fő katona, hat kétszemélyes repülőgép, 94 ló és 47 szekér alkotta. A légi hadviselés hőskorában a Monarchia légierejének csírái olyan körülmények között alakultak ki, amelyeket nem előzött meg semmiféle tapasztalat és gyakorlat. Hasonló körülmények közepette születtek meg a szárazföldi és a repülőerők közötti együttműködésre, a légi felderítésre, a légiharcra, valamint bombázásra, és a repülőgépek típusainak nyilvántartáshoz szükséges jelölésekre vonatkozó első tapasztalatok is. Az 1914/15-ös évek fordulóján kezdett szerveződni az először állványokra szerelt gépfegyverekből és kis kaliberű tüzérségi lövegekből álló (csapat-)légvédelem. A Monarchia hadseregében szerveződő légi hadviselésre alkalmas katonai alakulatok között sok magyar származású tiszt és altiszt teljesített szolgálatot. Közülük is kiemelkedik Hefty Frigyes, aki később a Monarchia egyik neves ásza lett és az 1915-ös év májusában friss pilótaigazolványával, altiszt-jelöltként készült a Wippa folyó völgyében elhelyezkedő egyik tábori repülőtéren az első felderítő bevetésére.

Az olasz hadüzenetet követő napon, 1915. május 24-én már légi csapást szenvedtek az osztrák-magyar haditengerészet hadikikötöi, amelynek elhárításában magyar haditengerészti repülők is részt vettek. Ez a történelmileg sem elhanyagolandó esemény annak köszönhető, hogy a Monarchia 1918-ig jelentős hadiflottával rendelkezett, amelynek kötelékében megtalálhatók voltak a komoly hírnevet maguknak kivívó magyar repülők is. A tengerészeti repülők parancsnokságát 1917. augusztusáig vezette Mikuleczky Ferenc sorhajóhadnagy, rajta kívül ugyancsak hírnevet szerzett magának Grosschmied István fregatthadnagy, Molnár János főtörzsőrmester, valamint Csonka Antal sorhajóhadnagy.

Olaszország hadbalépése jelentősen megváltoztatta az 1914/15-ös évekre jellemző fegyvertelen felderítések végrehajtásának időszakátt, melynek egyik példája volt 1916. február 14-ike. Ekkor először szállt fel egyszerre a Monarchia 12 db katonai repülőgépe Milánó bombázására, amit végül egy felszállás utáni meghibásodás miatt 11 db repülőgép hajtott végre. Tevékenységük tapasztalatai vélhetően nagyban segítették az 1916 nyarán megalakuló osztrák-magyar bombázó század létrejöttét. A század repülőgépei a Németországban gyártott, két 160 LE-s Austro Daimler motorral ellátott, 140 km/ó sebességű, háromszemélyes Hansa-Brandenburg G-I-es repülőgépek voltak. Ezen repülőgép típus C-I-es változata alapvetően felderítő, B-I-es változata pedig kicsit később alapvetően vadászrepülő feladatokat láttak el. Az alapvetően szó, ebben az esetben nem véletlen, hiszen például a C-I-es változatra is felszerelésre került a géppuska és emellett bombákat is hordozhatott. Ezt igazolja az ebben az évben az orosz fronton 1916. április 12-én történt, két C-I-es által végrehajtott bravúr, az orosz hadsereg dísszemléjén a sorok előtt elvonuló II. Miklós cár és Brusszilov főparancsnok elvonulása közben. Ottó Jindra százados és Brumowszky Godwin főhadnagy (az osztrák-magyar repülőcsapatok későbbi legnagyobb ásza 42 igazolt légi győzelemmel) a dísszemlére történt rácsapás után bombákkal és géppuskákkal keltettek óriási zűrzavart, sőt az ellenük felszálló repülőgépek közül Brumovszky kettőt is lelőtt.

Az 1915-16-os évek fordulójáig az olasz Caproni bombázók sok bajt okoztak a Monarchia hadseregének, hiszen kifejezetten vadászrepülő feladat ellátására (légi harcra) alkalmas repülőgép még ekkor nem állt rendelkezésre. Először a Lloyd C-2-es és C-3-as repülőgépekre szereltek fel vízhűtéses Schwartlose géppuskákat, amelyek hatékonysága nem volt megfelelő a Caproni bombázókkal szemben. Az első kifejezetten vadászrepülő alakulat 1916 végén jött létre az osztrák Brumovszky parancsnoksága alatt, amelynek repülői között volt megtalálható a magyar Kaszala Károly, Troján Gyula és a hősi halált halt Szepessy-Szokol Rudolf is. Közülük Kaszala Károly kilenc légi győzelemmel rendelkezett és a Monarchia egyik neves ásza volt.

Az Olasz fronton harcoló K.u.K. hadsereg az 1917-es évben még a végső siker reményében kezdhette harcait, amelynek lehetősége fokozatosan csökkenni kezdett, majd egy évvel később végleg megszűnt. Ezért 1918. november 2-án, a Badenben székelő hadsereg-főparancsnokság kiadta parancsát a harctevékenységek megszűntetésére. Emil Uzelác altábornagy, aki időközben a Monarchia hadserege repülőerőinek parancsnoka lett, feloszlatta a repülőcsapatok parancsnokságát és drámai hangú levélben elbúcsúzott egykori beosztottaitól. Egy előzőleg tett értékelése során joggal mondhatta, hogy "a repülőgép többé már nem kisegítő, hanem döntő harceszköz, mely egyenlő fontosságú a tüzérséggel és a gyalogsággal." Tehette ezt különösen a háború utolsó éveinek tapasztalatai alapján, amikor a felderítő repülők csapatrepülő szerepkörben is harcoltak és addig még soha nem tapasztalt hatékonyságot értek el a csapatok közvetlen légi (tűz-)támogatásában, valamint a különböző repülő erők tevékenysége nélkülözhetetlenné vált a harcrend helyreállításban is.

A repülés hőskorának sikerei és kudarcai a légi haviselésben is folytatódtak az első világháború során, melyben az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének repülő és légvédelmi erői minden nehézségük ellenére bátran helytálltak. Megtörtént a repülőerők fegyvernemi tagozódása, létrejött a (csapat-)légvédelmet jelentő tüzérség, a fegyvernemek harcainak vezetése beilleszkedett a hadseregek és hadosztályok vezetési rendszerébe, amelynek a működését különböző vezetékes és vezeték nélküli híradó eszközök biztosították. Ebben az időszakban a különböző repölőgépek általában kétszemélyesek voltak a személyzet egyik tagja, a pilóta kiképzés mellett, a kiképzés legfelső fokát jelentő szintet is teljesítő megfigyelő volt. A személyzet ezen tagja, mint parancsnok, kapta meg közvetlenül a végrehajtásra kerülő harcparancsot és jelentette az annak végrehajtására vonatkozó adatokat is a vezetést végző parancsnokok számára. A jelentések alapján lettek meghatározva a további harcparancsok. Az 1917-es isonzói csata során például negyvenkét osztrák-magyar, valamint tizenhárom német alakulat harcait vezették és irányították a repülő parancsnokok.

Az első világháborút követő békeévek a Monarchia iparát, ezen belül is a hadiipart és a repülőgépgyártást súlytó békeszerződés béklyójában teltek el, amint erről élethű jellemzést adott Pálos Géza úr is az első számú riport első felében. Időközben a világ légi hadviselését egy addig nem létező, teljesen új felfogás, a Giulio Douhet nevéhez kapcsolódó u.n. "totális légi háború" elméleti alapjainak megszületése, határozta meg. Ugyancsak szó esik az említett riportban arról is, hogy a realitásokhoz igazodva milyen általános értékelését adta ezen elméletnek az akkori hadvezetés. A történelem további alakulása azonban olyan eseményekkel folytatódott, amelyek nem ezen realitásokat vették figyelembe. A világ, az igazságtalan békeszerződések következtében további súlyos pusztulások felé rohant, a légi hadviselés pedig a totális jelleg kiteljesülése felé. Ilyen körülmények között, 1938-ban megalakult az önálló Magyar Királyi Honvéd Légierő és létrejött az egész országra kitejedő hatáskörrel rendelkező légvédelmi és légoltalmi parancsnoki szervezet is.